Háborúban nem kell gondolkodni. Háború előtt kell gondolkodni!
Nyitókép: Abdallah ADEL / AFP
„Háborúban nem kell gondolkodni, John! Háború előtt kell gondolkodni!” – ez a rövid okítás hangzik el Alekszej Balabanov Háború (2002) című filmjében, amikor egy fiatal orosz katona ráébreszti nyugati útitársát, hogy a Kaukázusban van, és nem egy londoni teadélutánon.
John a maga puhára bélelt egzisztenciájával, emberjogi sóhajtozásaival és ártalmatlanított életszemléletével egyszerűen ön- és közveszélyesnek bizonyul, ezért is van szükség némi mentális felkészítésre.
Emiatt hangzik el az idézett mondat, miszerint a háború előtt kell gondolkodni. Érdemes alaposan megfontolni ezt a mondatot, de semmiképpen sem szabad kifogást csinálni belőle háborús vagy válságterhes időkben. Fogjuk fel úgy, hogy a gondolat megelőzi a cselekvést – a cselekvés pedig az intenzitás és a sebesség egy bizonyos fokán szükségszerűen felfüggeszti a gondolkodás árnyaltabb mozzanatait. Nem kell tehát gondolkodni a háborúban? Dehogynem! Csak nem úgy, ahogyan a gondolkodás megszokott, békebeli ritmusa diktálná.
A háború mindig is az emberi gondolkodás nagy provokátora volt, mert sosem csupán a testnek adott ultimátumot, hanem mindig az elmének is.
Azok a történészek, kultúratudósok és antropológusok, akik „interkulturális transzferekben” gondolkodnak, szívesen tekintik a háborút a kölcsönös tanulás egyik legintenzívebb formájának. A csatatéren nemcsak testek találkoznak egymással, hanem kultúrák, technikák, politikai berendezkedések, nézetek és gazdasági modellek is. A halál monológját minduntalan félbeszakítja az intenzív tanulás dialógusa. Ez a kultúratudományban bevett megközelítés elég észszerű, hiszen, ha belegondolunk, a tanulás tétje békeidőben nem tudatosul annyira, mint háborúban: aki a fronton nem tanul és nem alkalmazkodik gyorsan, az meghal. A jelszó örök: „ismerd meg ellenségedet”. Talán éppen ezért olyan üdítő manapság hadtudományi értekezéseket és szakcikkeket olvasni,
mert amíg a társadalomtudományok körében terjengő szofizmák állandóan gyengítik, addig a realizmus kényszerének alávetett hadtudományi írások jelentősen erősítik a mentális ellenálló képességünket.
Ebben áll Somkuti Bálint A negyedik generációs hadviselés című könyvének jelentősége, amely a szerző doktori disszertációjának szerkesztett, illetve az orosz-ukrán háború friss tanulságaival kiegészített változata. Az MCC Press idei kínálatában ez a legidőszerűbb és legfontosabb munka, érdemes tehát megvenni, elolvasni és megvitatni. Fontos, hogy a könyv aktualitását nem valamilyen esetleges körülmény – az orosz-ukrán háború vagy az izraeli-palesztin konfliktus – adja, hanem a globális biztonsági környezet hidegháborút követő tartós átrendeződése. Ezért, ha nem zajlana háború a szomszédunkban, akkor is ezt a könyvet ajánlanám olvasásra, mert szerzőjének általános mondanivalója van korunkról és arról, hogy társadalomként hogyan küzdhetünk meg az előttünk tornyosuló kihívásokkal. Ha valakit önmagában a háború jelensége foglalkoztat, nyilván Szun-ce, Thuküdidész, Hérodotosz vagy Clausewitz munkáit fogja kézbe venni. Miért olvassunk akkor Somkutit?
A negyedik generációs hadviselés azért fontos és hasznos olvasmány, mert
a háborút – Clausewitz szellemének megfelelően – nem tartja elszigetelt ténynek, hanem a politikai valóság részeként értelmezi.
Ez a gondolkodásmód felbecsülhetetlenül értékes a 21. században, amikor a politikával és a háborúval kapcsolatban is liberális fantazmagóriák terjednek. Ilyen például, hogy a globalizáció és a szabadkereskedelem idővel véget vet a háborúknak, hogy az Európai Unió a béke garanciája; vagy az a nézet, amely szerint az emberi jogok általános elismerése véget vet az erőszaknak. Somkuti Bálint egyetlen mondatot sem veszteget ilyen képzelgésekre. Az érdekli, hogy mai körülmények között hogyan biztosítható egy politikai közösség – konkrétabban: a nyugati típusú nemzetállam – biztonsága és fennmaradása.
A negyedik generációs hadviselés elméletét a magyar olvasó eddig az Aszimmetrikus hadviselés a modern korban (2014) című kötetből ismerhette. Ez az esettanulmányokban is bővelkedő hadtudományi tankönyv korunk biztonsági kihívásainak elméleti felvezetéseként mutatta be a hadviselés generációit, amelyek sorrendben a következők:
Az Aszimmetrikus hadviselés című könyv gazdag anyagát Az algíri csata (1966) című film eligazítás-jelenetében elhangzó szavakkal lehet legjobban összegezni: „a probléma kifejezetten katonai oldala tulajdonképpen másodlagos”.
És éppen ez a nézőpont, tehát a katonai szempontok másodlagossága teszi érdekessé Somkuti új könyvét is.
A negyedik generációs hadviselés a korábbi háborúkhoz hasonlóan továbbra is „a politika folytatása más eszközökkel”, épp ahogy Clausewitz fogalmazott. A konfliktus kiindulópontja továbbra is egy politikai döntés, sőt, még a hadviselés végső célperspektívája is politikai. Korunk posztmodern politikája és aszimmetrikus háborúi csupán a politikai és az állami között fennálló fogalmi eltérést teszik szemléletessé, amelynek jelentőségére Carl Schmitt már közel egy évszázaddal ezelőtt rámutatott. Kétségtelen, hogy miként a politikában, úgy a politika folytatásában is felértékelődnek a nem-állami szereplők. Ezen tulajdonképpen nincs okunk meglepődni. Némi kritikai éllel ehhez azt érdemes hozzátenni, amit Baudrillard fűzött a Clausewitz-féle meghatározáshoz: hogy a háború korunkban egyre inkább
„a politika hiányának folytatása más eszközökkel”.
Hiszen korviszonyaink nemcsak a politika állami és intézményi kereteit kérdőjelezik meg, hanem a politika értelmét és alapvető dinamikáját is. Olyan, mintha az aszimmetrikus konfliktusok és a negyedik generációs hadviselés elterjedése a történelem bosszúja lenne a politika semlegesítéséért és a nemzetállami szuverenitás kiüresítéséért.
A most megjelent könyv értékelése azért ütközik nehézségekbe, mert bár hadtudományi munkáról van szó, mégis olyan állításokat fogalmaz meg, amelyek kifejezetten politikai jelentőséggel bírnak. Valószínűleg érdemes úgy olvasni, mintha a könyv nem is a háborúról szólna, hanem az erőszak-monopóliumra igényt formáló nemzetállamok kétes jövőjéről. Annak ellenére, hogy legfontosabb kérdésfelvetései politikai jellegűek, Somkuti nem folyamodik a szorosan vett politikaelmélet eszközeihez. Ha kilép a hadtudomány területéről, szívesebben veszi alapul a nemzetközi kapcsolatok és a civilizációelmélet olyan átfogóbb elemzéseit, amelyek gazdag táptalajt biztosítanak a stratégiai gondolkodás számára. Így például a nyugat relatív hanyatlása kapcsán olyan gondolkodók elméleteire támaszkodik, mint Zbigniew Brzezinski, Fareed Zakaria és Paul Kennedy. Az ebből összeálló szintézis vázlata és Somkuti interpretációja alapján nagyjából a következő kép rajzolódik ki előttünk: valószínű, hogy
miközben a nyugati szövetségi rendszer visszailleszkedik a multipoláris nemzetközi rendbe, a maga vitathatatlan katonai erőfölényét nem lesz képes hatékonyan érvényesíteni,
és így könnyen a „világrendszerváltás” vesztesévé válhatunk. Ahhoz, hogy ezt elkerüljük, mindenekelőtt a katonai és politikai-társadalmi szempontok eddigieknél átfogóbb értelmezése szükséges.
Elgondolkodtató, hogy a felkelés elleni műveletek során a legnagyobb kihívást általában a katonai és politikai szempontok összeegyeztetése jelenti. Elég, ha felidézzük Algír és Párizs, vagy Saigon és Washington eltérő nézőpontjait. Az említett városok között nem csupán földrajzi távolságot kell feltételeznünk, hanem az eltérő politikai és katonai szempontok csaknem kibékíthetetlen ellentétét is, amely jóval az algériai és vietnámi háborút követően is megosztotta az embereket – visszaemlékezések szerint olyanok közé is éket vert, akik minden más kérdésről hasonlóan gondolkodtak.
A nagy kihívás ez: megteremteni a katonai és politikai szempontok integráns szemléletét, és a megváltozott biztonsági környezet kihívásainak megfelelően erősíteni a társadalom mentális ellenállóképességét.
A hadviselés negyedik generációja mellett napjainkban egyre több szó esik aszimmetrikus és hibrid háborúkról, de sokan előszeretettel beszélnek szabálytalan, nem-lineáris és posztmodern háborúkról is. Ez a terminológiai káosz minden mélyreható változás természetes velejárója: a sokféle elnevezés azonban a paradigmaváltás kényszerén túl arra is utal, hogy olyan biztonsági kihívások tornyosulnak előttünk, amelyek megértéséhez némi kreativitásra lesz szükségünk.
Ahogy a mondás tartja, „minden tábornok készen áll megnyerni az előző háborút”.
Kérdés, hogy lépést tudunk-e tartani a jelenkorral? A legtöbb imént felsorolt elnevezés kifejezetten a hadviselés (vagy hegemóniaküzdelem) nem-katonai összetevőinek fontosságára hívja fel figyelmünket, és arra indít, hogy gondoljuk újra a háborút.
Somkuti hangsúlyozza, hogy a negyedik generáció nem iktatja ki a korábbiakat, így a modern hadviselés számos eleme továbbra is velünk marad. A nem-állami hadviselő felek és a nem-katonai eszközök szerepének felértékelődése semmiképpen sem jelenti például a nemzetközi háborúk végét, és paradigmaváltásra hivatkozva nem kell kidobni az eddig bevált harceljárásokat, stratégiai elveket és katonai doktrínákat. Viszont, ha legalább mentálisan nem állunk készen a negyedik generáció sajátos kihívásaira, akkor a cikk elején említett Johnhoz hasonlóan ön- és közveszélyes módon fogunk viselkedni. „Háború előtt kell gondolkodni!” Fontos tanács. Ennek jegyében ajánlom olvasásra Somkuti Bálint A negyedik generációs hadviselés című könyvét.
Európa tovább fegyverzi Ukrajnát, miközben a frontvonalak mögött egyre élesebb hatalmi játszmák zajlanak. A háború már nemcsak a csatatéren dől el, hanem a gazdasági befolyás terepén is.
„Emlékeztetem az összes sajtóorgánumot, hogy figyelemmel kísérjük ezt” – fogalmazott az ukrán külügyi szóvivő.
Gulyás Gergely azt is közölte: a nemzeti konzultáció íveinek kézbesítése a héten zárul.
Moszkvában megszólaltak a szirénák.
Egy kettészakított ország, ahol vallási hevülettel megy az ősi „ők vs. mi” ellentét.
Nem az számít, ha valaki felnégyeli az ördögöt, hanem az, hogy nem volt elég éles a bicskája? Horváth K. József írása.
„Amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten” – Zbigniew Ziobro sem fogta vissza magát.
A Nemzeti Tömörülés már régóta szorgalmazza az algériai migránsokat támogató egyezség elítélését. A nyilatkozat elfogadása újabb szög lehet a francia – algériai kapcsolatok koporsójába.
