A hidegháború óta a legjelentősebb fogolycserét hajtotta végre a Nyugat az oroszokkal
Hét országból összesen 26 embert adtak át egymásnak a felek az ankarai Esenboga repülőtéren.
Az orosz-amerikai fogolycsere olyan, amilyennek az ukrajnai békemegállapodásnak lennie kellene: egy nagyobb jóért bevállalt arcvesztés.
Nyitókép: MTI/AP/Susan Walsh
Dicsérni fogom az amerikai külpolitikát, amely ezt ezúttal a legteljesebb mértékben kiérdemelte.
Mikor Tucker Carlson – az ominózus, a tolmácsolt interjúk lehetetlenségét tankönyvszerűen illusztráló Putyin-interjúja egyetlen igazán kemény blokkjában – Evan Gershkovich amerikai újságíró bebörtönzéséről érdeklődött, azt hittem, ez is a szokásos véget nem érő emberjogi csörte lesz a Nyugat és Oroszország között. Egy kolléga – a legnemesebb újságírói ösztönöktől vezetve – rosszul mérte fel, meddig mehet el az igazságot keresve büntetlenül egy autokrácia bajszának húzogatásában,
így hát Oroszország példát statuál, a Putyinnal tárgyalni nem kívánó Nyugat pedig a következő húsz évben rendszeres időközönként károg majd az ügyben valami nem túl fajsúlyosat.
Nem ez történt: az Egyesült Államok, Németország és az Egyesült Királyság lenyelték a büszkeségüket, teljesítették az állampolgáraikkal szerinti legfőbb erkölcsi kötelességüket, és megtették, amit meg kellett tenniük ahhoz, hogy az övéiket hazahozhassák. (S emellett – a fogolycseréhez kimondottan előnyös feltételeket alkudva ki – megmentettek a rezsim karmából jó pár háborúellenes orosz ellenzékit is, ami rendkívül nemes cselekedet.)
Ezt is ajánljuk a témában
Hét országból összesen 26 embert adtak át egymásnak a felek az ankarai Esenboga repülőtéren.
Erre a tárgyalásra nem azért került sor, mert Vlagyimir Putyin a nyugati médiából eddig ismert vaskezű, háborúzó fenevadból hirtelen tárgyalóképes államférfivé nemesedett volna. Hanem azért, mert a Nyugat felismerte:
Putyinnak hatalma van létrehozni egy helyzetet, amely tűrhetetlen –
feltételezhetően koholt vádak alapján fogságban tartani nyugati országok állampolgárait. Tárgyalni is ezért kell vele, mert a tűrhetetlen állapot létrehozására irányuló hatalma önmagában létrehozza a tárgyalási helyzetet. Nem lehet ezt a tényt mindenféle morális megfontolásokra hivatkozva ignorálni; küzdeni lehet ellene, de ha a küzdelmet nem koronázza belátható időn belül siker, hát tárgyalni kell. Pont. Tárgyalni kell akkor is, ha Németországnak – mint mindig, már megint a németeknek – igen nagy békát kellett Gershkovichék szabadáságáért lenyelnie. Vagyim Kraszikov a nyílt utcán gyilkolt Berlinben 2019-ben, és az, hogy az áldozata sem volt matyóhímzés, nem menti fel –
leúsztathatjuk a Jenyiszejen a nagy európai jogállamiságot a kénköves semmibe, ha egy FSZB-ügynök idegen földön elkövetett gyilkosságának még az adott személyre nézve sincs következménye.
És Kraszikovot most szabadon kellett engedni, ami józan emberi értékítélet szerint felháborító. De a foglyok életének minden perce érték, a tárgyalást és a szükségesnél nem több kompromisszumot az emberség parancsolja tehát.
Nem tudok viszont a sikeres, helyes és a nyugati diplomácia legjobb hagyományait idéző fogolycsere kapcsán nem asszociálni az összes többi olyan kérdésre, amely ma a Nyugat és Oroszország között nyitott.
Ami ugyanis a fogolycsere kapcsán igaz, az igaz az ukrajnai háborúra is:
Putyinnal nem azért kell, kellene, kellett volna tárgyalni (lehetőleg még 2021 végén, vagy 2022 tavaszán, esetleg őszén, az utolsó olyan időpontokban, amikor Ukrajna még nyeregben volt), mert jófiú, nagy államférfi és megérdemli, hogy beleszólhasson egy tőle független ország dolgaiba. Putyinnal azért kell tárgyalni, mert bizonyos célok érdekében képes és hajlandó előállítani egy önjogán tűrhetetlen állapotot: a háborút Ukrajnában, ami demográfiai és gazdasági szempontból kivéreztet egy eleve mindkét tekintetben hiányt szenvedő országot. Ukrajnának és szövetségeseinek szívük joga megpróbálni kiverni onnan, de miután ez belátható időn belül nem sikerült, tárgyalni kell. A háború önmagában, önmagáért tűrhetetlen, az ukrán nép élete is számít annyit, mint Evan Gershkoviché – és ezt az ukránok minden közvélemény-kutatás tanúsága szerint el is kezdték lassan belátni. Az orosz-amerikai fogolycsere olyan, amilyennek az ukrajnai békemegállapodásnak lennie kellene: egy nagyobb jóért bevállalt arcvesztés.
S kár ezt megállapodást – mint az mostanság a legnagyobb áldozatot hozó Németország médiájában szokás – „rossz precedensként” kritizálni, ami arra bátoríthatja az oroszokat, hogy az országban élő kettős állampolgárokat szinte válogatás nélkül kirakatperekbe berántva szerezzenek maguknak további fogolycseréhez tárgyalási zsetont. Akinek hatalma van a rosszra, s tudja, hogy valójában nem lehet fellépni ellene –
nos, annak nem szükséges a rossz elkövetéséhez semmiféle precedens.
Nem lehet úgy külpolitikát csinálni, hogy elbábozzuk, hogy a rosszra képes hatalom kőkemény morális kiállásoktól majd odébb megy és elszégyelli magát. A modellek, forgatókönyvek és kalkulációk részévé kell válnia annak, hogy melyik hatalom minek érdekében vagy mi ellen kész létrehozni tűrhetetlen helyzeteket. Az ezt ignoráló gondolkodás a homokozóba való, nem a külpolitikába. Ennek szellemében: csak így tovább, Joe Biden, csak így tovább, Nyugat!