Egy győzelem, ami sokba fog kerülni – mérlegen az oroszországi ukrán áttörés!

A halál 50 órájában bemutatott Wacht am Rhein hadművelet után valószínűleg a kurszki csata a legtöbbet emlegetett és idézett 2. világháborús harckocsis ütközet. A mítosza, a hozzákapcsolódó hitek és tévhitek, különösen a hadművelet egyik legjelentősebb összecsapásával, a prohorovkai csatával kapcsolatban még orosz részről is olyan összetettek, hogy néhány évvel ezelőtt a titkosítás alól feloldott orosz levéltári források feldolgozásából megszületett Valerij Zamulin – Prohorovka Legenda és valóság című könyve.

Nyolcvanegy évvel később a legendás csatamezőn lezajlotthoz azért elég távolról hasonló offenzíva vette kezdetét, amely abból a szempontból hasonló elődjéhez, hogy már most – és valószínűleg később is – 

De nézzük a tényeket! Amit biztosan tudunk, az az, hogy a valószínűleg augusztus 5-én kezdődött ukrán támadás áttörte a határt biztosító erőket, ami szinte teljes meglepetésként érte az orosz katonai vezetést. Lassan egy hónapja lehetett arról hallani, hogy Oroszország Szumi város ellen készül, ebben leginkább az ukrán források voltak a leghangosabbak. Úgy tűnik, a pszichológiai megtévesztés sikerrel járt, és nem az oroszok, hanem az ukránok csaptak le a nagyvárossal szemközti orosz régióra, Kurszk oblasztyra. 

Fotó: ukrán támadástól megrongálódott tömbház orosz területen (fotó: MTI/EPA/Vjacseszlav Gladkov belgorodi kormányzó)

Egybehangzó, bár nem hivatalos orosz vélemények szerint a jól összehangolt és kivitelezett pszichológiai, dezinformációs, elektronikai hadviselési és egyéb szempontból is előkészített, több ezer fővel végrehajtott támadás nem véletlenül jutott el több tíz kilométer mélységbe orosz területre, már a támadás első napjain is. Bevallottan az ukrán hadsereg erősségeire, a mobilitásra, a gyors döntéshozatalra és a kezdeményező készségre alapozott támadás hasonló módszert használt a jelek szerint, mint a 2022. augusztusi harkivi ellentámadáskor. Ott is és most Kurszknál is az ukrán ékek, a legfeljebb fél tucatnyi járműből álló csoportok kikerülték az ellenállási gócpontokat, 

Az eleinte csak fotós és pszichológiai hadműveletnek tűnő támadásról folyamatosak voltak a spekulációk, sokáig jelen sorok írója is úgy gondolta eleinte, hogy valamilyen kézzelfogható célja volt az ukrán katonai vezetésnek a támadással, mint például a sudzsai gázelosztó. Az idő teltével azonban egyre szaporodtak a kérdések, úgy a bevetett erők nagyságával, mind a művelet tényleges céljával kapcsolatban. Az egyes források szerint 8 dandárból álló, harmincezer főnyi összpontosított ukrán erő nehezen igazolja, hogy Szudzsa mindössze ötezer fős települése miért 11 nappal a támadás megindulása után esett el teljesen. Így valószínű, hogy a bevetett erők nagysága inkább a tízezerhez közelibb.

Érdekes, hogy az elsőként a helyszínre érkező orosz különleges műveleti alakulatok, a „tűzoltók” hasonló irreguláris módszerekkel kezdték el lefékezni és megállítani a korábbi évszázadok könnyűlovas portyázó harcászati módszereit alkalmazó ukrán alakulatokat. Jól mutatja a harcok hevességét, hogy néhány nappal az addigra már több száz négyzetkilométernyi, azaz körülbelül budapestnyi méretű betörés területén és közvetlen hátországában került bevetésre az orosz légierő ukrán fronton állomásozó erőinek fele. 

Egy héttel később – a nyilván túlzó – ukrán jelentések szerint tizenvalahány nappal a támadás megindulása után akár már a százat is megközelíti az ukrán kézre került települések száma. Ugyan az ilyen típusú számháborúknak semmi értelme, de 

 ugyanis a sokat emlegetett nem hivatalos források, az orosz katonai bloggerek már régóta figyelmeztették egy esetleges innen érkező támadás bekövetkeztére.

De mégis mi lehetett az ukrán vezetés célja a támadással? Nos, számba és figyelembe véve az egyre fokozódó ütemű orosz előrenyomulást a Donbaszban, a Kurszknál bevetett erők ottani alkalmazása érdemben csak lelassítani tudta volna a megindult előrenyomulást. Két és fél évvel az orosz-ukrán háború kirobbanása után, egy olajárrobbanással fenyegető közel-keleti krízis kellős közepén a nyugati társadalmakat és döntéshozókat egyre kevésbé érdekli, mi történik Ukrajnában. Fentiek miatt teljesen logikus volt – kihasználva az orosz védelem gyengeségét – egy ilyen minden ilyen szempontból jól előkészített és kivitelezett rajtaütés megindítása. A korábbi határ menti portyákkal szemben nagyobb erőkkel kivitelezett rajtütés folytatása azonban már az ukrán párti nyugati újságírókat is megosztja. Amit lehetett, azt Szirszkij elérte az ukrán fegyveres erőkkel. Bevitt egy ütést a medvének, bebizonyította, hogy az ukrán hadsereg még tud és akar harcolni, de a mindkét fél számára óriási veszteségekkel járó műveletet egyértelműen az ukránok engedhetik meg kevésbé maguknak.

A fogságba ejtett sorkatonák képei, a videókban megjelenő, egyértelműen náci szimbolikát viselő ukrán katonák (például az SS felirattal ellátott stahlhelm) még a nem túl Putyin-barát Moszkva városában is toborzóirodáknál tapasztalható jelentkezési hullámot váltottak ki. Ukrajna elérte a célját, az orosz lakosság a bőrén érzi háború borzalmait – hiába mondta Zelenszkij elnök, hogy nem tervezi megszállni a területeket, csak az onnan érkező támadásokat igyekezett elhárítani. 

Ráadásul ha a Dél-Ukrajnában a 2014 óta betonba öntött városokban óriásiak voltak az orosz légi és tüzérségi fölény miatt az ukrán veszteségek, akkor milyenek lehetnek most nyílt területen? Erre egyetlen elfogult, szakértőnek látszó drukker sem tud válaszolni anélkül, hogy ne ismerje el a nyilvánvaló tényeket. És pontosan ezek a jelentős hadianyag- és élőerő-veszteségek azok, amelyeket Ukrajna nem engedhet meg magának. 

Hogy pontosan meddig tart az ukrán társadalom és hadsereg ereje, azt többször próbáltam már megjósolni: egyszer sem sikerült. De az biztos, hogy most a Kurszk mellett elesett elit alakulatok katonáit nagyon nehéz, ha nem egyenesen lehetetlen lesz pótolni. Ez a művelet közelebb hozta a háború végét, de valószínűleg nem úgy, ahogy a hadművelet kitervelői gondolták. Függetlenül a vitatott méretű, de attól még egyértelműen csökkenő tendenciát mutató nyugati támogatás hatásától, az orosz blogoszférában már az ország keleti részén harcoló ukrán hadsereg ellátásában kiemelt fontosságot betöltő Dnyeper-hidak elpusztításáról kezdtek el értekezni. Hogy eddig a katonai szempontból is kiemelt fontosságú hidakat miért nem érte támadás, az pontosan ugyanolyan rejtély, mint az, hogy hogyan folyhatott többek között a szudzsai állomáson keresztül az orosz földgázszállítás háborítatlanul.

Összefoglalva a fentieket: 

ezek mértékétől függetlenül. Így a nyílt területen a teljes orosz tüzérségi és légi fölény pusztításának kitett ukrán elit alakulatok bevetése valószínűleg nagyon hasonló szerepet fog játszani, mint a Halál 50 órájában bemutatott ardenneki offenzíva.  Tegyük hozzá, a nyugati – joggal kultúrrasszizmussal vádolt – történetírók rendre elfeledkeznek arról, hogy volt még két német offenzíva a második világháborúban, ráadásul mind a kettő magyar területen: a Budapest felmentésére irányuló Tavaszi Ébredés és a Felvidéken zajló Déli Szél, de ezek a vesztésre álló 3. Birodalom sorsát az erőviszonyokban fennálló jelentős különbségek miatt megváltoztatni nem tudták.

Az orosz katonai vezetés bebizonyította, hogy még mindig nem tudott alkalmazkodni a modern háború tempójához, de ez nem sokban befolyásolja az erőforrások nagysága által meghatározott küzdelmet. A tény, hogy egy ilyen élet-halál harcban az ukrán vezetés bele tudott harapni ellenfele fülébe, nagyon keveset jelent, amikor közben számos súlyos sebből vérezve, halálos ölelésben vergődik. Az élet nem egy Monty Python-film, ahol a kezeit-lábait vesztett Fekete Lovag döntetlenben való kiegyezést tud felajánlani ellenfelének. Pláne egy ilyen megaláztatás után. Nem véletlenül vonta vissza Putyin elnök békeajánlatát nem sokkal a támadás megindulása után. Talán az egyik ukrán Telegram-csatornán olvasott komment foglalta össze a legjobban a helyzetet: „Egy győzelem, de ez nekünk fog nagyon sokba kerülni”.