Az érv az szokott lenni, hogy a Hamasz élő pajzsként használja a civileket

Nyitókép: képernyőfelvétel 

„Szombaton megnéztem egy filmet – egy amatőr telefonos felvételt az Al Tabaeen iskola elleni támadás egyik túlélőjével. Egy apa kotorászott a halottas zsákok között, kereste a gyerekeit, és közben azt ismételgette: nem ezért neveltünk benneteket. A támadást az izraeli hadsereg indította azzal a magyarázattal, hogy a Hamasz emberei rejtőzködtek az iskolában. Hasonló indokkal támadtak már meg több más iskolát, kórházat. Az érv az szokott lenni, hogy a Hamasz élő pajzsként használja a civileket.

Bármilyen katonai megfontolás volt a dolog mögött, az intézmény egy iskola volt, ahol a heti imára készültek. Előszőr arról érkezett hír, hogy 19, majd hogy 31 feltételezett terroristát sikerült – talán – megölni. Ami biztos: hogy 11 gyermek és 6 nő meghalt, olyan, akik menekültként bújtak meg ebben az iskolában.

Már rég nem hozok fel hasonló ügyeket sem itt az oldalamon, sem magánbeszélgetéseinken. Egyszerűen képtelenek vagyunk, így, általánosságban, beszélni ezekről a történetekről. Sem a gázaiakról, sem az Oroszország által Ukrajna ellen indított háborúról. Megértettem, miért és hogyan működik az elhallgatás. És sajnos azt is megértettem, hogy a téma szokványos napirenden tartása – az erről való beszéd – sem segít túl sokat.

De azért nagyon figyelmesen követem, mi történik a frontokon. A gázai, katonai céllal hidegvérrel előidézett éhínséget, a támadásokat, a még mindig fogságban lévő, tulajdonképpen magukra hagyott izraeli túszok egyre reménytelenebb ügyét – mind napirenden vagyok ezekkel. A filmeket, a képeket, a híradásokat is mind elolvasom, megnézem, rögzítem.

Tudom, hogy a hasonló támadások idején készített felvételeknek a hátramaradottak, hozzátartozók fájdalmáról van egyfajta propaganda célja is, része a kommunikáckós hadjáratnak bemutatni, hogyan veszítik eszüket az emberek a fájdalomtól. Az az igazság, hogy a szíriai vegyi támadások idején, amikor a gyolcsba csomagolt gyerekholttestek képei bejárták a világot, az agyam lefagyott, valahol ott maradtam én is lélekben, ésszel. Azóta csak szívom magamba ezeket a hiradásokat, azzal a kétségbeeséssel, hogy talán majd egyszer fel tudom dolgozni.

De most ez az apa, ahogy ott fetrengett a fájdalomtól, és kiabálta, hogy „nem ezért neveltünk benneteket”, ez  túlkiabálta a bennem időközben kialakult hárítást, mentális gátakat.

A világ közben az olimpia utolsó napjaira készült. Az emberek még mindig a megnyitó vitáján rágódtak (hogy az  Utolsó vacsorára hajazott-e az élőkép vagy sem), a Helif ügyet csócsálták (ránézésre túl férfias-e?). Közben már méregették, hogy melyik ország hány érmet szerzett? Hogy fertőző-e a Szajna? Hogy a woke vagy az orosz propagand miatt feszült-e a hangulat az olimpián? Szülők, edzők nyilatkoztak a sportolóról: hogy lehet bajnokot nevelni?
A Nyugat végülis, a maga hajcihős módján ünnepelt.

Közben valahol a Gázai övezetben, elszenesedett testrészek és hullazsákok között egy középkorú férfi kapirgált, hogy megtalálja a gyerekeiből, ami még összeguberálható.”