„Nincs már az a helyzet, hogy a hajdú­járási tanya udvarán lövöldöznek, miközben a család a házban retteg” – Szabadka magyar alpolgármestere a Mandinernek

Nyitóképen: Másfél évtized után végre visszakapja a város a felújított Népszínházat. Fotó: Planplus.rs

Kosztolányi Dezső szülővárosáról és a környékbeli határ menti falvakról az utóbbi években sokszor a migrációs válság kapcsán lehetett hallani: az illegális bevándorlók bevették magukat az erdőbe és a hétvégi házakba, onnan próbáltak átszökni a határon. Az embercsempészek között pedig véres leszámolások voltak. „A határrészek megsínylették ezt az időszakot” – árulja el kérdésünkre Góli Csilla alpolgármester, aki július 11-én vette át megbízatását. Végül a múlt év végén – jócskán megkésve – a szerb állam reagált a helyiek Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) által éveken át tolmácsolt számtalan panaszára. Különleges alakulatok érkeztek, s sikerült meghaladni a korábban megszokott forgatókönyvet, amit a nagyobb balhék idején a migránsok bezsuppolása, befogadóközpontokba szállítása, majd visszaszivárgása jellemzett. „Ha újra megjelennek, a hatóság újra meg újra fellép, és folyamatosan jelen van, úgyhogy nincs már az a helyzet, hogy a hajdú­járási tanya udvarán lövöldöznek, miközben a család a házban retteg” – mondja Góli. Hozzáfűzi: nemrég pont Hajdújárás és Ásotthalom vezetői mondtak köszönetet a 2024-es Rózsa Sándor-­fesztiválon a VMSZ-nek ezért, s a helyi polgárok is örülnek, „hogy ki mernek menni az utcára, el merik engedni egyedül a gyereket a kis boltba kenyérért”.

Góli, aki korábban a város kommunális ügyekkel és fejlesztésekkel megbízott tagja volt, kifejti, Szabadkát is érintik a kelet-közép-európai városok problémái: az infrastruktúra, beleértve a közműveket, a hetvenes-nyolcvanas évek óta elöregedett. Elmaradtak a városalakító, kapacitásnövelő projektek, „ezeket muszáj pótolni”, és ki kell szolgálni az új beruházásokat is. A belvárosban gyakoriak a villámárvizek, ugyanis túl sok a lebetonozott talaj, ami nem tartja meg a vizet egy-egy nagyobb esőzés után – vagyis a kellő fejlesztések összeérnek a környezetvédelmi szempontokkal – mutat rá.

Szabadkán két nagyobb közprojekt fut: a Népszínház, valamint a közkórház felújítása – előbbi szerbiai mércével is lassan halad, utóbbi pedig még el sem kezdődött. Ennek Góli szerint prózai okai vannak: Szerbiában a gyakori választások idején minden lelassul; „s rengeteg idő, mire újra feláll a kormány Belgrádban, vagy a tartományi kormány Újvidéken, vagy a városokban megalakulnak a bizottságok”. Ráadásul időközben többször változott az építésügyi törvény is.

A korabeli sajtóból tudható: a Népszínház nagy részét – a főhomlokzat kivételével – még 2007-ben bontották le, az akkori határidő az új, modern színházra 2011 volt. Ehhez képest elvileg ez év áprilisában sikerült végezni vele, ám a tűzvédelmi törvény szigorítása miatt átadni még mindig nem sikerült; „most a használatbavételi engedélyre várunk” – mondja Góli. Hozzáfűzi: Szabadkának gazdag kulturális élete van, amiből hiányzik a Népszínház a maga három színpadával, koncerttermével, kamaratermével, próbatermeivel.

A Szabadkai Közkórház felújítását két éve határozták el, de még a tervek sincsenek meg – közben az intézményre nehezedik a teljes régió ellátása, amit súlyosbít a személyzet nyugatra vándorlása – tudjuk meg Gólitól.

A statisztikák azt mutatják, hogy az elvándorlás az egész régióra, nem csak Szabadkára és környékére jellemző: a legutóbbi népszámlálás 12 százalékkal kevesebb embert talált itt, mint tíz évvel korábban; ugyanakkor a délről érkezőkkel az etnikai arányok a községen belül is megváltoztak – a szerbek javára. Ukrán menekültek és vízummentesen érkező oroszok is jöttek letelepedni a városba, akár ezres létszámban, ami tovább formálja a település összetételét – sorolja az alpolgármester.

A statisztikákból látszik, hogy országszerte bezuhant a magyar első osztályosok száma – tavaly alig 1299-en kezdték meg tanulmányaikat, míg 2010 előtt még stabilan 2000 fölött volt a számuk –, ugyanakkor kérdésünkre Góli elmondja, Szabadkán ez az iskolarendszer fenntartása terén nem okoz gondot. „Itt kis létszámú magyar tagozatot is megnyitnak, az én gyerekeim iskolájában is van, hogy ötfős osztály indul.”

Az, hogy ez így működhet, köszönhető a kormányzó Szerb Haladó Párttal való együttműködésnek és az erős magyar érdekképviseletnek, vallja az alpolgármester. „Mindenkinek megvan a saját hagyománya, kultúrája, amit csak ő tud képviselni.” Természetesen vannak súrlódások, „de a többség igyekszik tiszteletben tartani a másik kultúráját, értékeit”. Ilyen volt például I. Péter (Petar) szerb király monumentális szobrának felállítása, amire azért került sor, hogy a magyar közösség is szobrot állíthasson a legendás aranykor polgármesterének, Bíró Károlynak.

„Ezeket a csatákat meg kell vívnunk, ilyen a koalíciós tárgyalás, küzdeni és kompromisszumot keresni” – vallja az alpolgármester. A település második embereként Góli a városért, a szabadkai magyarságért és a magyar örökség védelméért is tenni akar.

Utóbbit sokszor nem is a magyarellenes erőktől kell megvédeni, hanem pusztán a közömbösségtől: „amikor idejön egy beruházó, nem érdekli az épített örökség; ezért fontos, hogy a VMSZ-es kollégákkal megálljt parancsoljunk annak, hogy átszabják a város arculatát, amit a magyar szecesszió határoz meg” – fogalmaz. Góli egyébként ugyanabba a gimnáziumba járt, mint Kosztolányi Dezső, akinek a leszármazottait egyszer elkalauzolta a városi temetőben őseik családi kriptájához.

Az alpolgármester a szabadkai öntudatot is erősíteni szeretné. „Örülnék, ha a városbeliek is meglátnák Szabadka szépségét, ahogy a látogatók: gazdag örökségünk van itt, több kultúra határán; csak hajlamosak vagyunk elfelejteni.”