Pressman támadása Orbán ellen példa nélküli, indokolatlan és nevetséges. Abban a pillanatban vége lesz, amint győz az apám – ifj. Donald Trump a Mandinernek

Nyitókép: Getty Images / James Manning / PA Images 

Kohán Mátyás és Szalai Zoltán interjúja a Mandiner hetilapban. 

Most már ön is jóformán politikus. Hogy kezdődött ez az apjánál? Már az ön gyerekkorában is voltak politikai ambíciói?
Igen, bizonyosan mindig voltak. Apámnak mindig nagy hangja volt. Az 1980-as években tévéműsorokban arról beszélt, hogy az amerikai politikusok és bürokraták billió dolláros döntéseket hoznak úgy, hogy nem is értik, miről beszélnek. Hogy pénzügyi bizottságok élén olyan politikusok állnak, akik semmit nem tudnak a pénzügyekről, csak jó időben jó helyen voltak. Emlékszem egy interjúra: tízéves voltam, apám a The Oprah Winfrey Show-ban arról beszélt, hogy milyen csúnyán kihasználják Amerikát a kereskedelmi megállapodásokkal. Akkoriban ezt Japán tette, most Kína. De konkrétan negyven éve erről beszél! Ha a tettek embere vagy – márpedig ő az –, előbb-utóbb ringbe kell szállnod, a partvonalról hiába jártatod a szád. Régóta nézi az országunk hanyatlását, és azon vívódott, hogy beszálljon-e. Tisztán látta, hogy sosem fogják ezt belülről megoldani. Amint része leszel a washingtoni mocsárnak, beleragadsz. Az igazgatótanácsi széked a Raytheonnál attól függ, hogy mennyi rakétát tudsz eladni, ha nem adsz el eleget, nem kapod meg a széket. Ha nincs háború, akkor nem lehet rakétát eladni – a békében nincs pénz. Ezért kell örökké háborúban lennünk. Az ilyen dolgok miatt kell a változáshoz egy kívülálló, aki nem húzott hasznot a mocsárból. Ez volt a végső motivációja, azt mondta: ami sok, az sok. Nem lehet az idők végezetéig nézni, ahogy az országod csúszik lefelé, előbb-utóbb be kell szállni.

Mi az ön szerepe a politikában?
Nincs szerepem, csak harcolok. Nem vagyok politikus, de úgy gondolom, értem a politikát, és nem félek a valós beszélgetésektől. Ingatlanoscsaládban nőttünk fel, sok mindent építettünk. Az apám mindig azt mondta, ha egyszer majd fel akarsz építeni valamit, tudnod kell alapot ásni. Úgyhogy gyerekként kiküldött egy építkezésre. Én vagyok talán az egyetlen milliárdosgyerek, aki tud Caterpillar D10-es buldózert vezetni, mert tényleg csináltam. Talán innen ered az ő különleges kapcsolata is Amerika egyszerű embereivel, ingatlanfejlesztőként is jól teszi a dolgát: időt töltött ezekkel az emberekkel az építkezéseken. Sokkal többet tanult tőlük, mint az irodában ülő, táblázatot böngésző vezetőktől. Apám lényegében a kékgalléros milliárdos. Én is ennek köszönhetem a saját hangomat. Persze el tudok bullshitelni flancos New York-i jótékonysági vacsorákon, de mindig az egyszerű amerikaiakkal éreztem igazán jól magam. Márpedig a politikában a hitelesség a mindened. Nem tudsz évekig kamuzni valamit, átlátnak rajtad. És tisztában vagyok azzal, mi a tét: öt fiatal gyerekem van, azt szeretném, hogy olyan országot hagyjunk rájuk, amire még ráismernek, és amire büszkék lehetnek. Ezt nem lehet úgy elérni, hogy csendben maradsz. Hallatni kell a hangod, és cselekedni kell.

2016-ban még azt írta a The New York Times, hogy Trump nem tud nyerni, ma viszont már senki nem vonja kétségbe az esélyeit. Mi változott?
Szerintem a Demokrata Pártban is látják, hogy ebben a ciklusban nincs mivel kampányolniuk. Nincsenek kézzelfogható sikereik. De mindenáron meg akarják tartani a hatalmat, úgyhogy más módon kell majd győzniük. Ezért próbálják meg bebörtönözni a politikai ellenfeleiket. Ha az utóbbi néhány év történései nem az Egyesült Államokban, hanem Zimbabwéban estek volna meg, a nemzetközi közösség már rég rezsimváltást követelne, sőt beavatkozna. Szánalmas, amit látunk: voltaképpen mártírt csináltak az apámból. Holott mindenki tudja, hogy ez nem csak róla szól. Most ő van útban nekik, de másokkal is megcsinálnák.

Tud mondani egy pozitívumot és egy negatívumot Joe Biden elnökségéről?
Nem hiszem, hogy bárki azt gondolná, Joe Biden hozza meg ezeket az őrült döntéseket. Nem a világát nem tudó, nyolcvanéves, katolikus Joe Biden döntötte el, hogy húsvétvasárnapra kell tenni a transznemű láthatóság napját. Ennyire nem vagyunk hülyék! Sokat segített a baloldal ügyének, hogy mindaz, amit Barack Obama meg szeretett volna tenni, de tartva az amerikaiak reakciójától nem tett meg, Joe Biden most gond nélkül megteszi. Biden egy üres öltöny. Bármit aláír, amit elé rak Valerie Jarrett, Susan Rice (az Obama Alapítvány ügyvezetője, illetve a belpolitikai tanács korábbi igazgatója – a szerk.), maga Obama vagy ők együtt, még ha az a leg­hülyébb dolog is a világon. Valójában ők érvényesítik rajta keresztül az akaratukat. Ott van a transznemű láthatóság napjának egész június, nem kellett volna húsvétvasárnapra kerülnie, szándékosan tették oda. De most, hogy oda­tették, másoknak is szemet szúr. Amint világossá válik a romlottságuk, az emberek megértik, hogy a rendszer összeomlott. A pozitívum tehát az, hogy annyira nevetségesek, hogy behúznak olyan embereket is a politikába, akik csak élnék az életüket, időnként olvasgatnák a fősodratú médiát, és még igaznak is gondolnák. Ám amint belekényszerülnek a politikába, a saját szemükkel láthatják, mi zajlik. Ez hatalmas győzelem a mi oldalunknak.

Mi változik, ha novemberben győz az apja? Miben lesz ez más, mint a 2016 és 2020 közötti ciklus?
Sokkal gyorsabban lesznek eredményeink, azt hiszem. Ha kívülállóként kerülsz be, nem tudod, kiben bízhatsz. Üzletemberként tudod, hogy amikor egy üzletet megkötsz, a másikat jórészt a pénz motiválja. A politikában ez másképp van. Lehet, hogy száz százalékig támogatsz egy elképzelést, mégis kiszivárogtatsz róla egy sztorit egy újságírónak, mert esetleg megér neked egy szívességet, és később még jól jön. Képes vagy ezáltal tönkretenni valamit, amiben hiszel. Más a valuta. A „szilvaszínű könyvben”, az elnök által kinevezendő tisztségek könyvében négyezer munkahely szerepelt. Amikor apám bekerült Washington DC-be ingatlanfejlesztőként, nem ismerte ezt a négyezer embert, most igen. Már tudja, kiben bízhat, és így hatékonyabban dolgozhat. Azt hiszem, ezzel a másik oldal is tisztában van. Látják, hogy egy második Trump-elnökség sokkal eredményesebb lehet, ezért próbálják ilyen agresszívan meggátolni.

És Magyarország mit várhat tőle?
Mit szólnának, ha nagyjából öt perc alatt meg­állítanánk a háborút Ukrajnában? Nem olyan bonyolult dolgok ezek. Elzárod a pénzcsapot, és asztalhoz ülteted az embereket. Hallom, hogy béke-csúcstalálkozót tartanak Ukrajnáról, csak nem hívták meg az oroszokat. Új fiú vagyok, nem politikus, de van agyam és józan belátásom: ha békét akarsz, akkor muszáj lesz asztalhoz ültetni a másik felet is. Ezek a leszerepelt zsenik fiatal férfiak ezreit küldték a halálba ágyútölteléknek egy olyan háborúban, amellyel kapcsolatban senki nem mondta meg, hogyan is nézne ki a győzelem. Mi hamar véget vetnénk ennek. A Közel-Keleten sem történt volna meg, amit most látunk, ha Trump lett volna hivatalban. Ilyen a ragadozók természete: a rosszhiszemű ragadozók a gyengéket támadják. Ha az USA gyengeséget sugároz, ha olyan vezetője van, aki nem emlékszik, hol van, naponta többször leesik a színpadról, azt ők is látják, és támadnak. A világ rosszfiúi kihasználják, hogy az Egyesült Államok nincs a páston. Bidenék eldobtak 200-250 évnyi amerikai hegemóniát azért, mert jobban érdekli őket a genderszak, mint a józan ész vagy épp az amerikaiak jóléte és biztonsága.

Magyarország prominens szereplőként tűnik fel az amerikai politikában: Orbán Viktort és kormányát a demokrata pártiak Európa fekete bárányának látják, a republikánusok konzervatív része ellenben követendő példának. Ön mit üzen a magyaroknak?
Hogy csak így tovább. Abba ne hagyják! Orbán Viktorra az USA-ban nagyszerű vezetőként tekintenek, hisz az is. Aki időt tölt vele, saját maga is beláthatja. Átgondolt stratégia van amögött, amit tesz, azt akarja, hogy sikeresek legyenek az emberek, hogy sikeres legyen az országa. Épp ez az ironikus – ha Amerikában ma azt mondod, Amerika az első, azt kérdezik: hogy mersz ilyet mondani? Nonszensz! Sosem láttam még olyan civilizációt, amely ne a saját népét részesítette volna előnyben. A józan emberek látják, hogy Magyarország Európa utolsó reményeinek egyike. Az átlagos amerikai szemében Európa zöme szinte elveszett, nincs jövője. Hihetetlenül alacsony a termékenységi rátája. Zabolátlanul vándorolnak be olyan emberek, akik semmit nem tesznek le az asztalra. Orbántól egy csomó liberális idióta megőrül, de a konzervatív mozgalom számára ma ő a világ nagy vezetőinek egyike.

Mit gondol David Pressman nagykövetről, aki az egyik leghangosabb kritikusa a magyar kormánynak?
Nincsenek véletlen egybeesések, nem hiszek bennük. Ez szándékos. Nem beszélnek így a nagykövetek. A legtöbb ország követi a globalista mozgást ahelyett, hogy a saját polgárai érdekeit nézve cselekedne. Mindenkinek nekimennek, aki fel meri emelni a szavát ez ellen, pláne akinek emellett még sikere is van, mint Orbánnak. Magyarország azon kevés európai országok egyike, ahol a bűnözés nem lőtt ki az egekbe. Nem is értem – mi történhetett? Csak nem az, hogy máshol beengedtek pár millió embert, akit nem ismertek, nem értettek, akik nem osztották az értékeinket, és ettől ugrott meg a bűnözés, önök pedig megakadályozták ezt? Ezért támadják arcátlanul a hazájukat. Ez finoman szólva sem túl diplomatikus, nem gondolom, hogy egy nagykövet dolga az ilyen típusú támadás. Igaz, a mi nagyköveteink is megtették néha. Tegnap találkoztam Rick Grenell-lel, aki a németországi nagykövetünk volt. A németek azt akarták, hogy a NATO-ban az USA fizesse ki a végtelen számláikat, dollármilliárdokat, ők meg nem fizették be azt, amit megígértek; amikor több támogatást kértek tőlünk, hogy védekezhessenek az orosz szörnnyel szemben, akkor Grenellnek fel kellett emelnie a hangját. De Magyarországon nem történik semmi olyasmi, amiből az Egyesült Államoknak kára származna, épp ellenkezőleg. Pressman támadása példa nélküli, indokolatlan és nevetséges. És abban a pillanatban vége lesz, amint győz az apám.

Meddig fog tartani a háború?
Ha nem nyer az apám, akkor örökké. Nem lesz vége, hiszen a békében nincs pénz, és mindig lesz egy tábornok, aki a Raytheon, a Boeing vagy a Lockheed Martin igazgatótanácsában képzeli el a nyugdíjaséveit. Sokat járom Amerikát, országszerte közönségtalálkozókat tartok. Mióta Ukrajnában kitört a háború, vagy hatvanötezer ember előtt beszéltem élőben. Mindig készítek egy felmérést: ha a teremben bárkinek a három legfontosabb problémája között van az ukrajnai háború, tegye fel a kezét. Senki. Illetve volt kettő ember. Az egyik pasas Washingtonban szerezte a pénzét, nagy háborúpárti csóka, aki ebből él, hajlandó halálba küldeni ötezer vagy akár nyolcszázezer embert, hogy keressen még százezer dollárt. Washington DC ilyen. A másik azt válaszolta, hogy Kijevből származik, tőle elfogadom. A lényeg, az amerikai születésűek közül senki nem gondolja azt, hogy ez a háború volna a legnagyobb gondja. De ez nem zavarja a republikánusokat: Mitch McConnell szenátusi frakcióvezető élő adásban bemondja, hogy az ukrajnai háború a republikánusok számára országszerte a legfontosabb probléma. Értem persze, hogy Mitch négyszáz éve a politikában dolgozik, de én sokkal több időt töltök a valódi amerikaiak között. Több emberhez beszéltem élőben az utóbbi két évben, mint ő az egész pályafutása alatt. Mindez nem akadályozza meg abban, hogy komoly arccal azt mondja, ez országszerte kiemelkedő probléma a republikánusoknak. Hatalmas a szakadék nemcsak a jobb- és a baloldal, hanem az amerikai konzervatívok és washingtoni vezetőik között is. Kevesen hajlandók szembefordulni a mocsárral. Addig lehetsz csak Washingtonban konzervatív, amíg lájtos konzervatív vagy. Csak addig nem száll rád a sajtó, és addig hívnak meg a menők karácsonyi bulijára, amíg beállsz a sorba.

Hogy bírja a sok támadást a családjuk?
Ilyen fából faragtak minket. Aznap, amikor apámat elítélték, készültem a televízióba, és gondoltam, mivel úgyis megkérdezik, beszéltem-e az apámmal, felhívom. Hiszen ha nemet mondanék, seggfejnek tűnnék. Úgyhogy felhívtam. Megkérdeztem, hogy van, mire ő visszakérdezett: „Miről beszélsz? Jól vagyok, koncentráljunk a munkára!” Hozzá vagyunk szokva a küzdelemhez, folyton bennünk van az adrenalin. Nem úgy raktak minket össze, hogy feladjuk, megyünk tovább!

Mi lesz az eredményjelzőn novemberben?
Ha tisztességes választás lenne, az amerikai poli­tikatörténet egyik legnagyobb győzelmét aratnánk. De nem gondolom, hogy tisztességes választás lesz. Ezért választókerületenként nem egy százalékkal vagy megyénként egy szavazattal kell megnyernünk a választást, hanem öt-hét százalékkal, különben elcsalják. Senki nem mondhatja komolyan, hogy Joe Biden, aki a választás alatt egy pincében bujkált, népszerűbb ma, mint Barack Obama volt 2008-ban. Látom a terepen a lendületet. Amerika-szerte talán én vagyok a legtöbbet kinn, és az a lelkesedés, amit ma, öt hónappal a választás előtt látok, messze felülmúl mindent, amit korábban akár egy héttel a megméretés előtt láttam. De egy másodpercig sem gondolom, hogy azok, akik ellen küzdünk, tisztességes meccset fognak játszani. Hordágyon vagy kerekesszékben, de át akarják tolni Joe Bident a célvonalon. Korábban azt gondoltam, a demokrácia csak úgy létezhet, hogy van kötődés az emberekhez. Lennie kell valódi bizalomnak, hogy amit csinálnak, az nem hazugság. Csakhogy ma már simán kijelentenék, hogy Joe Biden négyszáz­millió szavazattal győzött egy háromszázötvenmilliós országban, lehozná a média, és ha megkérdeznéd, hogyan lehet, hogy ötvenmillióval több a szavazat, mint az állampolgár, a Facebook lekapcsolna. Faltól falig túl kell teljesítenünk. Kompenzálnunk kell az anyagi hátrányt meg mindazt az előnyt, amit a másik oldalnak az elnyomásunk által biztosít a big tech meg a fősodratú média. Minden józan számítás szerint kiütéses győzelemnek kell lennie, de ez nem jelenti azt, hogy az is lesz. A végsőkig küzdenünk kell!