Lehetetlen megjósolni, mi fog történni a franciaországi választáson

Fotó: JOEL SAGET, Eric FEFERBERG / AFP

„Mondom ezt óvatosan, kissé szkeptikusan, mert amióta Emmanuel Macron bejelentette, hogy feloszlatja a nemzetgyűlést, végletek között csapongok. Először a pillanat hevében azt gondoltam és nyilvánosan ki is mondtam, hogy igen, valóban, feltétlenül meg kell kérdeznünk az országot, hogy a szavazatok majdnem 40 százaléka, amit az európai parlamenti (EP) választáson a szélsőjobboldal kapott, csupán a düh kifejezése volt-e, vagy pedig azt jelzi, hogy az emberek valóban a Le Pen-istákat akarják hatalomra juttatni. Jöjjön el az igazság pillanata, mondtam teljes meggyőződéssel, ugyanis én nem tudom elképzelni, hogy tíz franciából négy tényleg a szélsőjobb felé fordult.

Másnap, hétfőn reggel jött a másnaposság: nem volt olyan rádióállomás vagy tévéhíradó, amelyik ne azt tárgyalta volna máris, minek kell történnie ahhoz, hogy a Le Pen-féle Nemzeti Tömörülés jusson kormányra, és milyen okok sarkallták az elnököt arra, hogy ekkora ostobaságot kövessen el. Már láttam, ahogy a hivatásos hazudozók, demagógok és közveszélyes népbutítók beteszik a lábukat a minisztériumokba, és azon nyomban bejelentik, hogy visszavonják az ígéreteiket, csökkentik a szociális ellátást, megnyirbálják az európai költségvetést és blokkolják az Ukrajnának szánt segélyeket.

Láttam, ahogy Trump és Putyin elragadtatással mosolyog, ahogy az unió éppen akkor hullik szét, amikor közös védelemre és iparpolitikára lenne szüksége, és a Libérationnak küldött cikkem újra olvasva egyenesen abszurdnak tűnt. Hogyan ne váljunk Le Pen-istává? – ezt a címet adtam neki. Felvázoltam benne azt a három feltételt, amelyek, ha teljesülnek, elkerülhetjük a katasztrófát. Ám második olvasatra az összes érvelésem helytelennek tűnt, mert már csak abból, hogy milyen gyorsan bekerült a közbeszédbe, ami korábban elképzelhetetlen volt, megértettem, hogy az egésznek annyi. 48 óra alatt 48-szor jártam oda-vissza, de az elmúlt napokban... mit is mondhatnék?

Nézzük a tényeket. Ami kevés az egykori De Gaulle-ista jobboldalból megmaradt, az szétrobbant. A hagyományos jobboldal becsületére váljék, hogy gyakorlatilag az összes választott képviselője, vezetője és jelentős személyisége elítélte azt a választási megállapodást, amelyet pártjuk, a Republikánusok elnöke, Éric Ciotti megkötött a szélsőjobboldallal.”