Eszkaláció a Közel-Keleten – jön a harmadik világháború?

Nyitókép: MTI / EPA / Abir Szultan 

Az átlagolvasót derült égből villámcsapásként érhette a szombat éjszakai hír: az Iráni Iszlám Köztársaság 185 drónnal, 110 ballisztikus rakétával és 36 cirkálórakétával megtámadta Izraelt. A zsidó állam és szövetségesei az eszközök 99 százalékát sikeresen megsemmisítették. Az okozott kár minimális volt, a jelek szerint személyi sérülés lényegében nem történt, egy beduin muszlim kislány sebesült meg a Negev-sivatagban – noha az iráni állami média jellemző módon hamis felvételeket vetített az állítólagos hatalmas pusztításról. Mindenesetre abban minden mérvadó elemző egyetért, hogy – akárcsak 2023. október 7-e után – új Közel-Keletre virradtunk: államközi háború szintjére lépett az eddig közvetítőkkel (proxik) vívott iráni–izraeli konfliktus, és az eseményeknek még nincs vége.

A pro-Izrael-narratíva szerint Irán, amely leg­alább a finanszírozás szintjén érintett volt az október 7-ei terrortámadásban, újabb lépést tett Izrael eltörlése felé. Érdemes azonban észben tartani, hogy a harmadik világ jelentős része, illetve a nyugati progresszív médiából tájékozódó olvasók egyáltalán nem ezzel a képpel szembesülnek. Az Irán-párti szemlélők szerint Amerika és Izrael évtizedek óta nyomás alatt tartja a perzsákat, most pedig egy kiprovokálatlan, elvben Irán területét érő – az április 1-jén ismeretlenek által kilőtt damaszkuszi nagykövetség Irán területének számít – „izraeli csapásra” érkezett reakció.

Barátból ellenség

A fenti narratívától eltekintve érdemes látni, hogy a hétvégi támadás egy hosszú folyamat eredménye. A szakirodalom szerint Izrael és Irán kapcsolatát több szakaszra lehet osztani. A zsidó állam létrejötte, 1948 és 1953 között hűvös volt a viszony, Irán Palesztina felosztása és Izrael ENSZ-tagsága ellen szavazott. 1953-tól azonban, amikor egy amerikai beavatkozást követően megerősítették az uralkodó Pahlavi-dinasztiát a miniszterelnöki hatalommal szemben, a perzsa–zsidó együttműködés virágozni kezdett.

Ekkoriban Irán olajjal látta el Izraelt, a zsidó állam pedig katonai technológiával a perzsákat. A titkosszolgálatok együttműködtek, a hatvanas években megépült a közös Trans-Israel olajvezeték, és közvetlen járatok repültek Tel-Aviv és Teherán között. A Pahlavi-dinasztia azonban súlyos hibákat követett el: nem tartotta tiszteletben az iszlám tradíciókat, figyelmen kívül hagyta a korrupciót és a nyomort, a hírhedt Nemzeti Hírszerző és Biztonsági Szervezet (Savak) pedig ellenzékiek – köztük kommunisták és iszlamisták – ezreit kínozta meg, börtönözte be, és százait gyilkolta meg. Az együttműködés részben Izrael „perifériadoktrínája” alapján történt, amely szerint az ellenséges arab szomszédokat az „eggyel távolabbi” országok – például Etiópia, Törökország vagy éppen Irán – megnyerésével lehet ellensúlyozni.

Az 1979-es iráni iszlám forradalom ideológiája viszont ellenséges volt a cionizmussal, vagyis Izrael államalapító eszméjével szemben. A forradalmat vezető Ruhollah Homeini úgy vélte, hogy az iszlám világ hanyatlása Nagy-Britannia és az Egyesült Államok összeesküvésének tudható be, és az a célja, hogy a cionizmus legyen a Közel-Kelet uralkodó ideológiája. Az ajatollah vad antiszemita szólamok tömkelegét gyártotta, amelyekben kezdetben a zsidóságot, később a cionizmust és Izraelt támadta. Irán érvei között máig szerepel, hogy igenis él zsidóság az országban, és parlamenti képviselete is van mint bevett vallásnak. Az iráni zsidó vezetők azonban megfélemlített, kontrollált egyének, akik csak a rezsimnek kedves dolgokat nyilatkozhatnak. Nyilván emlékezhetnek rá, hogy az iráni iszlám forradalom egyik első dolga volt 1979 tavaszán koncepciós perben elítélni és kivégezni Habib Elghaniant, az iráni zsidók egyik vezetőjét cionizmus és hazaárulás vádjával.

Ellentétben a külföldnek szánt iráni propaganda állításaival, az antiszemitizmus az iráni iszlám forradalom eszmeiségének szerves része. Homeini a zsidókról úgy írt, mint akik „elferdítik a Koránt, halmozzák a pénzt, és a Nyugat ügynökei”. Ez a fajta antiszemitizmus jellemzi az ajatollah követőit is. Akbar Hásemi Rafszandzsáni volt elnök, Homeini egyik legfőbb tanítványa azt állította, hogy a zsidó állammal szembeni ellenállás „minden muszlim és minden olyan ember szent kötelessége, aki hisz Allahban”.  

Az iráni propaganda többször úgy állította be Izrael és Amerika viszonyát, hogy „a farok csóválja a kutyát”, illetve úgy utal rájuk, hogy „a nagy sátán és a kis sátán”. Irán minden évben odahaza és a diaszpórában is al-Kudsz-napot (Jeruzsálem-napot) szervez, amelyen antiszemita, Izrael-ellenes üzenetek hangzanak el. Az al-Kudsz-nap olyan értelemben különös jelenség, hogy szélsőséges tartalma ellenére a legtöbb nyugati nagyvárosban engedélyezik a megtartását (noha 2023-ban Berlinben betiltották). A tüntetéseken egyszerre jelennek meg a síita és szunnita szélsőségesek, a woke baloldal, a neonácik és az anticionista ortodox zsidók. Az üzenetek azonban félreérthetetlenek: rendszeresen Izrael eltörlésére és „a cionistákkal” szembeni erőszakra szólítanak fel.

Mi sem jobb bizonyítéka azonban az iráni rezsim valós indítékainak, mint szerepe a holokauszttagadás terjesztésében – ezen a fronton még az egyébként gyakran muszlimellenes neonácikkal is szövetségre lép –, illetve a zsidó diaszpóra fenyegetése. Irán 2006-ban „holokauszt-karikatúraversenyt” rendezett, az ország vezetői pedig számos alkalommal tettek holokauszttagadó nyilatkozatokat. Szintúgy vitatható, hogy „csak Izraellel” lenne konfliktusuk, hiszen 2023. februári sajtóhírek szerint a nyugati országokban iráni „halálosztagok” alvó sejtjei tartózkodnak, amelyeknek feladata, hogy megtámadják a diaszpóra zsidó közösségeit, ha Izrael valaha háborúzni kezdene Iránnal.

Irán szövetségesei: a proxik

A fentiek tükrében talán nem meglepő, hogy Irán ideologikus és pragmatikus okokból – „külső veszély” felmutatása, a muszlim világban való hátrányos (síita) helyzetének javítása – Izrael szövetségeséből Izrael ellenségévé vált, a két ország közötti távolságot – illetve regionális hatalmának stabilizálását – pedig proxi erők megerősítésével gyűrte le a Közel-Keleten. Irán, rátelepedve a palesztin ügyre, fokozatosan annak fő képviselőjévé emelte magát, nemcsak széles körű támogatást szerezve az „utca muszlimjai” között, de nyakig merülve a terrorizmus támogatásában is szerte a világon. A folyamat kezdetén palesztin oldalon még heves tiltakozást váltott ki a síita befolyás megjelenése. Ezenkívül Irán a szíriai Aszad-rendszer támogatója is, amelynek emberijog-sértései kellően dokumentálva vannak.

Irán szövetségesei közül a legfontosabb az Iszlám Ellenállási Mozgalom (Hamasz) és a Palesztin Iszlám Dzsihád Mozgalom Gázában és Ciszjordániában, az Isten Pártja (Hezbollah) Libanonban, a húszik Jemenben és további csoportok Szíriában és Irakban. A legtöbb konfrontáció nyilván az előbbi hárommal történt az évek-évtizedek során. A dél-libanoni konfliktus 1985 óta tart, több háborút és több száz fős izraeli veszteséget jelentett a libanoni hadsereggel és a Hezbollahval való konfliktus során. Gázában volt már háború 2008-ban, 2012-ben, 2014-ben, 2021-ben is, és tavaly óta újabb fejezet zajlik. Ennek során nemcsak a Hamasz és az Iszlám Dzsihád támadta meg Izraelt – és védekezik most Gázában –, de lőtték Izraelt a húszik és a Hezbollah is.

A mostani konfrontáció tehát egy hosszú folyamat része, igaz, ilyen messzire még sosem mentek az irániak. Ez most már nem Izrael és a proxik, hanem két szuverén állam közvetlen konfliktusa. A támadás hatásait, következményeit lehetetlen megjósolni, az események előttünk bontakoznak ki. Harmadik világháborúnál talán még nem tartunk, hiszen erősen kérdéses, fűződik-e orosz vagy kínai érdek az Irán melletti nyílt szerepvállaláshoz. Amerika, illetve főbb európai és regionális szövetségesei – Németország, az Egyesült Királyság és Jordánia – részt vettek az irániak és kitartott terrorszervezeteik által kilőtt rakéták és drónok elhárításában, ám Amerika rögtön közölte: nem akar eszkalációt, nem tervez részt venni egy ellencsapásban. Annyiban biztosak lehetünk, hogy mind az április 1-jei (vélt) izraeli csapás, mind pedig a 13-ai iráni rakétázás átírta a közel-keleti konfliktus történetét.

***

Támadások története

Nem ez az első alkalom, hogy közvetlenül vagy közvetve konfrontálódott Izrael és Irán hadereje. 2013 óta tudható, hogy az izraeli légierő többször is iráni célpontokat vagy fegyverszállítmányokat bombázott a Közel-Keleten. 2013 januárjában Izrael egy szír konvojt lőtt ki, amely iráni fegyvereket szállított a Hezbollahnak. Ekkor a szír kormány még nem reagált a bombázásra. 2017 decemberében arab sajtóhírek szerint egy iráni bázist lőttek az izraeliek Damaszkusztól délre (az effajta híreket az izraeli véderő rendre nem kommentálja). Még súlyosabb eset volt, amikor 2018 áprilisában egy Palmüra melletti légibázist lőtt Izrael az oroszok és a szírek szerint, ekkor sajtóhírek alapján iráni katonák is elestek a támadásban. 2017 januárja és 2018 szeptembere között az izraeli légierő 800 bombát és rakétát lőtt ki szíriai, illetve ott tartózkodó iráni célpontokra. 2019 augusztusában viszont iráni drónt szedett le, amely állítólag támadásra készült Izraelben.

A vélt vagy valós izraeli támadások néha magas rangú iráni katonai vezetőket érintettek. 2015-ben egy meg nem nevezett altábornagyot, 2023 decemberében Szajed Razi Muszavi dandártábornokot ölték meg egy izraeli csapásban. Idén januárban az iráni Forradalmi Gárda magas rangú tisztjeit lőtték ki Damaszkusz mellett, sajtóhírek szerint a bombázás izraeli munka lehetett. A legismertebb eset viszont kétségkívül Kászem Szulejmáni iráni altábornagy likvidálása volt amerikai erők részéről 2020 januárjában. Szulejmáni megölésében, aki az iráni Forradalmi Gárda Jeruzsálemi Erők különleges egységének parancsnoka volt, állítólag hírszerzési információk megadásával működött közre Izrael.