Utazás az élet közepébe: kazah, kirgiz, üzbég kalandokra indultunk!

Ennek nagyon ideje volt már.

Amióta Magyarország és a türk országok között kiemelten jó a politikai viszony, az ember újságíró fia egészen könnyen eljuthat Kis- és Közép-Ázsiába. Azerbajdzsán elbüszkélkedik neki az örményektől visszavett Susa kulturális értékeivel, Kazahsztán illatos demokratizálódási folyamatokat villant, Törökország új turisztikai célpontok népszerűsítésében kéri a segítségét, csillogó-villogó rendezvényekre invitálja a Türk Államok Szervezete. Politikai prioritásaikhoz mind boldogan rendel többnapos, gazdag programot repülőjeggyel és sokcsillagos hotellel; tudják ők pontosan, milyen hatékony imázsépítő eszköz is a sajtóút. S az itt megszerzett mély, életszagú és részletes információ hasznos úgy az írónak, mint az olvasónak. Cseppet sem rossz, erkölcstelen vagy öncélú dolog ez. Csak nem elég.

De a sajtóút mindig az igazság egy dekoratív részhalmazáról szól, mert nem is szólhat másról. Tudtam: ha a számomra oly kedves, Magyarországnak pedig oly sok lehetőséget tartogató Közép-Ázsiát a maga valóságában szeretném megismerni, 

A zsebembe nyúltam, felhívtam egy jóbarátot, és odamentem. Életem meghatározó élménye volt. Jöjjenek velem!

Kazak ili russzkij?

Állhatna itt egy óda a távoli rokonságról, a párját ritkító keleti vendégszeretetről, és arról, hogy hogyan hozom vissza a csekkolt bőröndben Bayer Zsoltnak szent Kelet vesztett varázsát. De nem fog. Kazahsztán, szívem nagy közép-ázsiai csücske olyan ország, amelytől nem egy flancos kelet-európai EU-tagállam és tagjelölt tanulhatna felzárkózni. Nem véletlen, hogy a világ Kazahsztán-képét máig meghatározó Boratot román cigányfalvakban kellett forgatni, mert Kazahsztán bizony már 2006-ban sem lett volna olyan, amilyennek a filmben mutatják. Egy főre jutó gazdasági össztermékben Kazahsztán 2006-ban éppen harmadával múlta felül Romániát. Azóta Románia előzött, mert ami a fejlesztéspolitika hatékonyságát illeti, az Európai Unió kohéziós programjának nincsen párja. De aki a kazah vidékre látogat, ma is látja: ez bizony minimum semmivel sem rosszabb, mint a román – 

Hajnalban értünk Almatiba, a városba, amely minden gond nélkül ország is lehetne. Képzeljenek el egy minimálisan ostblockosított, sokkal tisztább és biztonságosabb New Yorkot, amely fölé a havas Mont Blanc tornyosul fölényesen, alpesi vízbázisában mintha megfürödtek volna a hupikék törpikék, de nincs tőle nagyon messze a Grand Canyon sem. Képzeljék el mindezt kétszáz forintos benzinnel, többé-kevésbé vallásos, vállalkozó szellemű lakossággal, amely gyárilag két nyelven beszél, és összetartó nagycsaládokban gondolkodik. Almati egy csoda, kevés ennyire kerek helyet hordoz a Föld a színén. A Mont Blanc a Simbulak, az alpesi tó a Nagy Almati-tó, a Grand Canyon a Csarin-kanyon. Mindegyik magában egy-egy külön szerelem.

Hajnalban értünk oda a kazah Ryanair, a FlyArystan fedélzetén, csodálatos kaukázusi fűszerekre beállított ízlelőbimbóinkat a világ legszörnyűbb repülős plovjával sértegetve. Odafelé beiktattak minket a szívességalapú kazah kultúrába: csekkolt csomagunkban megröptettük egy kedves kazah nagypapa borotvahabját, aki eleve úgy tervezett a poggyásszal, hogy azt a habot majd valaki úgyis elviszi neki. 

Megérkezvén pedig lázasan kerestük az internetet. Azt hittük, meg is találtuk – e kiválóan digitalizált ország legnagyobb repterén a Tele2 működik, az egyetlen olyan telekomtársaság, amely sem bankkártyát nem fogad el, sem készpénzből nem tud visszaadni, cserébe visszakézből kihajítja a kezükbe kerülő készülékekből az összes benne lévő SIM-kártyát, köztük a fontos hazaiakat is.

És ez nem az egyetlen bajuk volt. A méltán híres, huszonhatemeletes, gyönyörűen felújított Kazahsztán Hotelben – amely valamiért jónak látja huszonhat emeletnyi vendégét egyetlen iskolaaulányi kis reggelizőben, őrületes sorállás mellett kiszolgálni – töltött fél éjszaka után 

Ahol rögtön három tanulsággal gazdagodtunk.

Egyrészt: talán legfeljebb a mindenható Isten tudja, hogyan kell Kazahsztánban útdíjat fizetni, mert az Almatitól a kanyonig vezető, tükörsimára burkolt gyorsforgalmira bizony nem kapni se kaput, se matricát, hiába írja minden létező térkép fizetősnek. De nincs gond. Itt nem büntetnek olyasmiért, amiről nem tudhatsz. Tizennégy napot várt az autóbérlős a kaució visszautalásával, hogy hátha jön büntetés, s a svarcban lehúzott kétszáz kilométer után azért már én is számoltam párezer tengével. De nem jött. Úgyhogy nyugalom. Majd úgyis szól Kazahsztán, ha akar a pénztárcádból valamit.

Másrészt: Közép-Ázsiában egyetlen mobilszolgáltatóban lehet csak bízni – az orosz Beeline-ban. Mindenki más jó ötven kilométerrel a nagyváros határán túl elveszti a jelet. Hát, ezért nem érte meg eldobni a magyar SIM-kártyát. Nincs más út, csak az Isten útja. Ahogy útitársammal becéztük: az oroszpárti internet.

Harmadrészt: a Csarinból nézve tényleg a hanyatló Nyugat ópiumának tűnik a Grand Canyon. Ez a vidékiturizmus-építészet minden könnyűszerkezetes báját magán viselő, tökéletesen kiépített látványosság olyan, hogy az ember már keresné az „épült az Európai Unió támogatásával” táblát. Parkoló, jól kitáblázott könnyű és nehéz útvonalak, melyek egyike a meleg ezerszín kanyonban kanyarog, a másik pedig vele végig párhuzamosan futva tökéletes rálátást biztosít a csodára, egészen a kanyon végében csorgadozó Csarin patak hupikékjéig. Talán még jobb is, hogy nem volt térerő. 

Ez az, amiért a magyarnak, de úgy összességében az európainak is nagy országokba kell mennie. Kazahsztán jó tízszer akkora, mint a Trianon előtti Magyar Királyság – nincs itt hova lökdösődni. Rázúdul az emberre a végtelen szín, a végtelen szikla, a végtelen, csípős levegő. Semminek nincs itt határa. Pedig ez csak egy nevetséges kis ficak a kazah-kirgiz-kínai hármashatáron.

Vágás. Este van. Elmondhatatlanul melegszívű kazah barátainktól szlalomozunk tízemeletesek és felhőkarcolók között visszaadni a bérelt kocsit, megerősítve egy olyan ötfogásos lakomával, amit valószínűleg az amerikai elnöknek szántak, és csak véletlenül kerültem a képbe én. Kedves barátom, Ajim acsicsuk-salátát és lecsót (ami ott egy hideg előétel nagyjából ugyanabból, amiből nálunk meleg) főzött, plusz háromféle sós és kétféle édes süteményt; majd következett Szakas néni, a vakcinafejlesztő állatorvos-professzorból hetvenévesen teakereskedővé avanzsált nagymama országos hírű lovas-bárányos-marhás besbarmakja a hozzávaló, innivalóként szervírozott húslevessel, egy dungán vörösszőlő-fajta, aminél finomabbat életemben nem ettem még, plusz a legjobb teáik. 

De nem itt hagytuk abba. Vissza kellett adni a kocsit.

Az út az utolsó háromszáz méteren egy lehetetlenül szűk panelsikátoron át vezet, egy sávnak sincs elég hely, de két irányból jönnek. Félreállok elengedni a szembeforgalmat. Mások nem állnak félre. Bedugulunk. Egy állólámpás Mercedes taxi hullarészeg utasa elveszti a türelmét, kivágja az ajtót, egyenesen neki kis bézs Hyundaiunk jobb hátuljának. Bocsánatkérően megadja a számát, de átvág vele. Nyilván. Természetesen eszköztelen vagyok; szerencsére itt még harmincezerből megcsinálnak egy telifényt, nincs tragédia. Aznapi vendéglátónk, jóbarátom, Ajim hív, mesélem, mi volt. „Kazak ili russzkij?”, kazah volt vagy orosz – ezt kérdezi, mielőtt bármi mást kérdezne. Merthogy ilyen gazemberségre nyilván csak orosz képes, kazah nem lehetett. Nagynénjével közben a délután még tósztot mondtunk az orosz nyelvre, amely összeköt bennünket. Összeröhögünk: ha az orosz nem lenne, angolul nem jutnánk sokkal tovább a „velkám tu Kazaksztánnál”. Az orosz nyelv már annyira az övék, mintha a bőrük lenne. Az Észak-Kazahsztánban tömbszerűen, de a nagyvárosokban is milliószám élő oroszok maguk viszont 2022 után már egyre gyanúsabbak.

Kazah volt a delikvens. De az az ellenőr is kazah volt, aki utána a Szajran metróállomáson teljesen szabálytalanul beengedett a metróba a tegnapi, lejárt metrózsetonommal. Hatalmas szívű, hatalmas testű ország ez, melynek vezetői hatalmas etnikai feszültségekből csinálnak békét valahogy. Meg egy uniós színvonalú, élhető, jó országot. De jó lenne, ha egy bizonyos magával és környezetével békében élni képtelen romhalmaz helyett mondjuk ők kopogtatnának az Unió ajtaján.

Közönségtalálkozó a világ végén

Következő délután egy négygyerekes anyuka, amúgy főállásban Nestlé-ügynök taxis, Nurgul kis piros Kia Picantóján begördültünk a Szajranra, Almati buszállomására, egyben nagyjából az egyetlen buszpályaudvarra a posztszovjet térségben, amely nem egy reménytelen őskáosz. 

Illetve megindultunk volna, ha nem csak az utolsó esti buszra maradt volna jegy. Úgyhogy volt még pár óránk gondolkozni azon, hogy miért van a pályaudvar komplett első emelete teli katonairuha-boltokkal. Más nem volt. Semmi más. Csak nagyon furcsa kávé és méretre szabott formaruhák.

Egyvalamire viszont jó volt ez a szerencsétlen Tele2-kártya: Isten tudja csak, mi okból, de roamingolt Kirgizisztánban. A roamingdíj rendezésének módját, akárcsak az autópálya esetén, azóta is homály fedi – előre fizettünk készpénzben huszonöt giga Kazahsztánon belüli internetért, tőlünk aztán ugyan nem tudtak lenyúlni semmi másért semmi többet. De így megúsztuk a biskeki nyugati buszpályaudvar szakadt jobbkormányos Hondákkal közlekedő taxishiénáit, és szereztünk magunknak rendes tarifával dolgozó, legális taxist a YandexGón. Szakadt jobbkormányos Hondával. Az örök. Innen ismeri meg az ember Kazahsztán után, ahol az elit kínai elektromos Zeekr-rel, a középosztály tízéves Toyotával, a dolgozó nép meg a kis Hyundai-szükségszedánokkal közlekedik, hogy fejlődő országba érkezett. Az elszaporodó Ladákból, meg abból, hogy az élelmesebbek jobbkormányos japán és brit importra váltották le őket – mert az olcsóbb, ennyi.

A kirgiz rokokó sármos belsőépítészeti stílusát követő hotelben ránk reggeledett. Ettünk ikrát és palacsintát, aztán ráléptünk minden kirgizek útjára, a Biskektől Csolpon-Atáig, a kirgiz Balaton, az Isszik-köl fővárosáig vezető sztrádára, ami egészen addig tükörsima, amíg Balikcsinél, a Csüj folyó völgyének végén el nem éri az ember a tó sarkát. 

és ott magasodik a Közép-Ázsiát egykor uraló karahánida török dinasztia egyetlen épített emléke, a Burana-torony.

Kétféle út vezet oda: egy mini Tagore sétány, meg egy sztyeppei földút buckákkal. A Yandex.Karti nyilván utóbbin visz, én meg minden zugából csörgő-csattogó, szakadt, légzsáknyílás után feltámasztott bérterepjáróval csapatom, nem fogok gyanút. Nem így a puszta közepében feszesre szovjetesített népviseletben sompolygó múzeumosnéni, aki odarohan hozzám, amint a torony mellé parkolok. Nem is itt van a parkoló, mondja. Üres a puszta, mondom, zavarok valakit, kérdezek vissza – egy fokkal lazábbnak ismerem a bécsinél a közép-ázsiai parkolási rezsimet. Aztán a fülembe súgja a lényeget. U nasz gyirektor nahogyitszja, vizitál az igazgató. El is dugom gyorsan a kocsit a kőparkba, az első nagyobb bucka mögé. Nem játszunk errefelé a gyirektorral. 

A morcos muzeológus után aztán gyorsan helyreállt a kirgiz nénik becsülete: Csürpüktü faluban, a tó szélén egy helyi nagyi olyan széles mosollyal, integetve köszönte meg, hogy voltam szíves a kétszer kétsávos főutat átszelő lámpátlan zebrán nem elütni, hogy az másfél év Üllői úti dugózáshoz megadta a lelki üzemanyagot.

Ha minden kirgizek útját két hónappal korábban, minden kirgizekkel együtt jártuk volna, épp eddig, a tó sarkáig állt volna a dugó – állítják egybehangzóan kirgiz barátaim. De nem velük jártuk. Így a világ legcsodálatosabb fekvésű tavánál – északon és délen a szent Tien-Sán hétezresei határolják, s mindehhez a déli parton még egy olyan kanyon is járul, amely az Óz, a csodák csodájából lépett elő – a kongó, lehangoló semmit találtuk. 

A kavicsos, durva parti bekötőút mellett egy hullarészeg nő adott koncertet félbevágott PET-palackba óbégatva egyfős közönségének; illetve nekünk is, amíg észre nem lettünk véve, tam sznyimájut, ajaj. Aznap este Csolpon-ata csak egy ehetetlen zacskóslevest tudott kulinária terén nyújtani a főút melletti kisboltból (kirgizül kicsi market, nem vicc). Aztán másnap beütött a kirgiz csoda.

Kezdődött mindez a Ruh Ordóban, ami saját bevallása szerint egy „kulturális központ”, és a következő elemekből áll: 

egy hatalmas falfestményekkel díszített emlékház a csodálatos kirgiz írónak, Csingiz Ajtmatovnak; aztán egy tóparti plázs, ahol a manaszcsikat, a kirgiz nemzeti eposz, a Manasz nagy mesélőit, illetve ide szorosan nem kapcsolódó görög isteneket lehet megcsodálni, plusz aprópénzt tenni egy rézbéka lába elé; aztán egy kiállítás kirgiz szőttesekből; aztán a metaszint: egy teljes kiállítótér teli képekkel arról, hogy micsoda hírességek fordultak meg eddig a Ruh Ordóban Jurij Luzskov moszkvai expolgármestertől magán Csingiz Ajtmatovon át a Türk Államok Szervezetének összes elnökéig, beleértve Orbán Viktort is – ők ugyanis 2018-ban itt csúcstalálkoztak. Ott díszeleg a képen mögöttük Ajtmatov első regényének címe, Az évszázadnál hosszabb ez a nap.

És ha ez a „kulturális központ” nem tűnik koherens, kerek egésznek, az nem az olvasó hibája. Innen nézve ért meg az ember valamit a kortárs kirgiz történelemből, amely a régióból nem is ríhatna ki jobban. Kazahsztán, Üzbegisztán és Türkmenisztán osztályrésze a korábbi pártfőtitkárok évtizedes uralma lett, akik hatalmukat végelgyengülés előtt pár évvel (vagy Üzbegisztán esetében valamivel utána) békésen örökítették át az általuk kinézett utódokra, akik aztán fontolva haladva demokratizálni kezdték országaikat. 

Nem így Kirgizisztán, a nép, amely pályafutását a Tien-Sán vidékének legjobb fegyverkészítőjeként kezdte. 2005-ben forradalom keretében elzavarták a pártfőtitkárt, aztán 2010-ben és 2020-ban csináltak még két forradalmat. Viszketeg nép ez. Tudja, hogy kell ütni, és nincs is túl sok türelme. A betonstabil többi türk nép tengerében csap ide, csap oda. 

Itt, a csúcsos hegyek közötti forrongó huzatban mintha nem lenne érvényes Daron Acemoğlu Nyugaton mantraként ismételgetett maximája, mely szerint a jólétet a demokrácia hozza el. Sertab Erener örökbecsű slágerét sűrűn susogtuk hát a türelmetlen szakadtjapán-sofőrökre és az úton a kocsit körbevevő marhacsordákra: Şiişt şiişt sakin ol / Sinirlerine hakim ol. Csitt, csitt, nyugodj le – bírjál az idegeiddel!

A kirgiz kaland az Isszik-köl másik csücskében, Karakolnál ért fel a zenitre. A Közép-Ázsiába vándorolt kínaiajkú muszlimok, a dungánok a város környéki falvakban élnek elszórva, kulturális csúcstermékeik pedig a városban koncentrálódnak. Itt van az égszínkék dungán mecset, melynek bejáratánál nem tudja az ember, hogy Kelet-Ázsiában vagy az Arab-félszigeten van: a teteje úgy hajlik vissza, mint a Tiltott Városé, de mégiscsak Mekka felé imádkoznak benne. És adnak itt dungán ennivalót is, amiből kiderül, hogy kicsi a világ. A dungán manpart nagyon kevés különbözteti meg egy magyar lebbencslevestől, a manti pedig ugyanaz, mint az orosz pelmenyi vagy a grúz hinkali, egy kellemes töltött tészta – igaz, eszeveszett méretben.

Azt viszont álmomban sem gondoltam volna, hogy a Mindenható a hazai ízeket metaforának szánta. A karakoli ortodox Szentháromság-katedrális előtt útitársam odanyögi nekem: te, ők magyarok. És tényleg. 

Rögtönöztünk egy közönségtalálkozót ott, kettővel az Isten háta mögött, a templom macskáit simogatva. Magyar szó ilyen jól még nem esett. 

Ez, meg az Ózba való kanyon, a Szkazka feledtette a Kirgizisztánból való kijutás kínjait: miután végigzötykölődtünk az Isszik-köl déli partján teljes hosszában felmart út göröngyös, szörnyű alapján, a strázsák, akik befelé elfelejtették, hogy kis hazájuk és az EU között vízummentességi megállapodás van, a reptéren kifelé még azt is megnézték, hogy működik-e a laptopom.

Üzbegisztán, a hely, ami nem olyan

Miután Karakoltól Biskekig az Isszik-köl déli fertályán végig nem találtam angolvécét, Üzbegisztántól egy kicsit elkezdtem félni. Az én fejemben ez a Közép-Ázsia úgy állt össze valahogy, hogy Kazahsztán már majdnem Európa, aztán a demokratikus Kirgizisztán következik, fejlettségben harmadikként Üzbegisztán most dörömböl még csak a modernitás kapuján, Türkmenisztán és Tádzsikisztán pedig nyelik az éhkoppot. Hát, nem. 

Itt valaki a nagyvárosoknál és az infrastruktúránál megfogta a fejlesztéspolitika gyeplőjét, és tartja már egy jó ideje. Országban még nem csalódtam pozitívan ekkorát.

Mikor az ember – akárhol – üzbég földre teszi a lábát, menten kiveri a szemét a vakítóan fehér és Közép-Európát megszégyenítően új autópark. Mindenki az elmúlt tíz évben gyártott fehér Chevrolet-vel jár ugyanis. A kirgiz határon fekvő Aszakában 1994 óta zakatol Közép-Ázsia első autógyára, ami akkor még Daewookat gyártott, ma meg a Daewook utódjait, a Dél-Koreában fejlesztett, olcsósított Chevrolet-ket. Az árak igen kedvezők: még a legnagyobb helyi Chevrolet-t, a 2003 óta kissé modernizált formában gyártott Lacettit is megkapni 3,5 millió forintnyi szomért, használtan a masszív túlkínálat miatt ennek a töredékéért – s akit ez nem győzne meg, azt majd a vastag védővám rábírja arra, hogy vegye a hazait. Ez magyarázza a Chevrolet egyeduralmát. A fehér szín dominanciájára a választ még keresem.

A Chevrolet jól példázza az üzbég gazdasági modellt, ami 2004 óta szinte stabilan 5 százalék feletti éves GDP-növekedést hozott az országnak: 

 s a befektetőknek felajánlja őket egyfelől megfizethető munkaerőként, másrészt piacként. A Chevrolet befektetéséért cserébe megkapta a komplett üzbég autópiacot. S a nép sem járt rosszul: új autókkal járhat olcsón, míg Közép-Ázsia többi részében Kazahsztánon kívül mindenki más Japán resztlijét és a szovjet vasakat tapossa.

A növekedés látszik Taskenten és az ország infrastruktúrájának gerincén. Az üzbég fővárosból valóságos kis Abu-Dzabi lett, vegyül a jó karban lévő, tiszta, modern muszlim építészet a 90-es évek Amerikájának arany, kék és barna füstüvegével, nagy terek, sugárutak. Ezerszer inkább egy nyugodtabb Törökországban vagy az Arab-félsziget kevésbé csillogó városaiban érzi itt magát az ember, mint a Szovjetunió egyik utódállamában. A tisztaság, rend és modernitás – amit a helyiek amúgy nem éreznek annak, szerintük amióta Bábur sah a 16. században behozta a cigányokat, nincs se rend, se biztonság – túlterjed a városhatáron, s vasútra szállva kimondottan hókon nyomja az embert: a taskenti déli pályaudvar és Szamarkand közötti bő háromszáz vasúti kilométert 3 óra 29 perc alatt teszi meg a sima gyorsvonat, a spanyol gyártású Afroszijob nagysebességű vasút meg 2 óra 13 perc alatt. Az 1-es fővonal felújításának kissé kaotikus kezdetén, amikor a MÁV-nak előbbi szintidő 200 kilométeren is alig jött össze, érzékeny voltam az ilyesmire.

Meg a plovra is, aminek, hazudjon bárki bármit, Üzbegisztán a hazája. Teaházi plovot kell itt enni, az egyetlent, ami nem édeskés, hanem füstös, csíp egy kicsit, miközben az ember szájába olvad a bárány, a dolma, a répafőzet, az exporttiltott lazer rizs, a füstölt ló és a fürjtojás, magyar áron az egész alig több, mint egy ezres. Meg haza kell vinni a világhírű taskenti teát, vagy legalábbis a receptjét: citrom, narancs, méz, három rész fekete, egy rész zöld tea, menta. 

 Üssék be a gugliba, mielőtt eljönnének, és tervezzék meg az utat alaposan, erre a városra sehány nap nem elég. Tetszőleges arab ország megnyalná a tíz ujját azokért a kékcsempés muszlim építészeti csodákért, amikbe itt minden sarkon bele lehet ütközni. Vissza kell mennem, mert elégtelenek a szavaim.

Utolsó vágás. Taskenti Iszlom Karimov Nemzetközi Repülőtér szeptember 22-én, éjjel. Isztambuli gépeink előtt csak aznap még kettő indul az éj leple alatt Medinába. Három csapat hatvanas-hetvenes üzbég nő és férfi ül a linóleumpadlón, rajtuk a zarándoklatokkal foglalkozó utazási irodák kis kék egyenmellénykéje. Éjfél felé jár lassan az óra, eljön az ísá ideje, a napi ötödik imáé. Imádkoznak. Arcukba nézek. Földművesek, foguk alig, 

Ezért az útért dolgoztak egész életükben.

Aznap este mind hazaérünk.

Nyitókép: Mandiner archív; cikkfotók: Kohán Mátyás