Stier Gábor: A Nyugat nem hajlandó figyelembe venni Oroszország biztonsági igényeit

2024. január 04. 05:52

„Oroszország célja egy komplex, új európai biztonsági rendszer megteremtése, Európa biztonsága egy Oroszországgal való megegyezés nélkül elképzelhetetlen” – mondja Stier Gábor külpolitikai újságíró, a moszkvater.com alapító főszerkesztője.

2024. január 04. 05:52
null
Maráczi Tamás
Maráczi Tamás

„Nácitlanítás, demilitarizáció és semleges státusz” – ezek az orosz háborús célok Ukrajna kapcsán Putyin elnök szerint. De konkrétan mit jelent ez a három kifejezés a Kreml számára?

A nácitlanítás alatt egyértelműen a jelenlegi ukrán kormány eltávolítását érti, tehát Zelenszkijnek és csapatának távoznia kell. Ez az orosz cél, de ez szerintem rövid távon nem teljesíthető, mert ez csak akkor valósulhat meg, ha a Nyugat már nagyon tárgyalni akar. 

A demilitarizálás célját már részben elérte Oroszország, hiszen a 2023-as év már az ukrán hadsereg felőrléséről szólt. Az ukrán hadsereg annak ellenére gyengül, hogy nagyon komoly nyugati támogatásokat kap. Az orosz felőrlő taktika működik, és Moszkvában sokan reménykednek abban, hogy az ukrán haderő nemcsak meggyengül, de meg is roggyan. De az biztos, hogy egy jövőbeli tűzszüneti egyezségnél az orosz fél követelni fogja majd az ukrán hadsereg fegyverzetének limitálását.

Ukrajna semleges státuszáról pedig: egyre több szó esik arról, hogy a „területet a NATO-tagságért” elv alapján gondolkodnak, vagyis elengedik Ukrajna területének húsz százalékát, a maradék ország viszont NATO-tag lesz. Vagy az is egy lehetséges taktika lehet, hogy egy Minszk-3-at aláíratnak Oroszországgal, és a tűzszünet négy-öt éves időszakát – ahogy azt 2014 után is tették – az ukrán hadsereg felerősítésére használnák ki. 

A semlegességre nem látom a Nyugat hajlandóságát, Oroszország pedig nem fog abba belemenni, hogy Ukrajna NATO-tag legyen.

Mint Putyin fogalmazott, akkor lesz béke, ha ezeket a célokat az orosz hadsereg már elérte. De Ukrajna éppen ezen konferenciával egy időben kapott meghívó levelet az EU-ba, a semlegesség helyett pedig a NATO-csatlakozás tűnik esélyesebb törekvésnek az ukrán vezetés részéről.

Éppen ezért, bár a háború intenzív szakasza lezárulhat 2025 körül, maga a konfliktus bizonyosan elhúzódó lesz. Erre kell készülnie a Nyugatnak, és erre készül láthatóan Oroszország is. Még egyszer: nem látom a hajlandóságot a Nyugat részéről, hogy Oroszország egyik legfontosabb biztonsági követelését, Ukrajna semlegességének garantálását teljesítsék. Ukrajna EU-tagsága kevésbé zavarja Oroszországot, hiszen ha idő előtt tag lesz, az gyengíteni fogja az EU-t, így ez inkább Moszkva kezére játszik. Az ukrán NATO-tagság azonban véleményem szerint Oroszország számára elfogadhatatlan.

Stier Gábor Oroszország-szakértő, a moszkvater.com alapító-főszerkesztője

Ez az idegek harca: Putyin nyilvánvalóan arra játszik, hogy a mennyiségi fölénnyel minimalizálja az ukrán katonai trófeákat, így a Nyugat előbb vagy utóbb feladja Ukrajna katonai támogatását, mert nem térül meg. Ki bírja tovább? 

Valóban az a nagy kérdés, hogy kinek dolgozik az idő... Jelenleg a nyugati oldalon nagyobb a zavar. Az orosz hadsereg 2023 elejére konszolidálta a saját helyzetét, realizálta, hogy hosszú háborúra kell berendezkednie és alkalmazkodott az új körülményekhez. A gazdaság sem omlott össze, három és fél százalékos növekedés várható az idén; és az orosz társadalom sem fordult szembe Putyinnal. 

Oroszország magabiztos, és határozottan érzékeli a Nyugat Ukrajna melletti elkötelezettségének gyengülését. 

Egy hosszú, elhúzódó konfliktus persze Moszkvát is gyengítheti.

Ahogy Oroszország megtette, úgy a Nyugatnak is alkalmazkodnia kell ehhez a helyzethez – ők ugyanis abban gondolkodtak, hogy Oroszország viszonylag gyorsan kifektethető; a 2023-as év azonban megmutatta, hogy az ukrán hadsereg ezt nem képes megtenni, az ellentámadás kudarcba fulladt. 

Rövid távon Oroszországnak kedvez az idő, 2026-ig tartaléka, pénze és ideje is van Ukrajna gyengítésére, de ha addig nem tudja rászorítani Ukrajnát és a Nyugatot a saját feltételei mentén történő tárgyalásra – nemcsak a tűszünetről, hanem az új európai biztonsági rendszerről is –, akkor már nehezebb lesz a helyzet. 

Kérdés tehát, hogy a Nyugat ezt a két-három évet ki tudja-e várni.

Van arra reális esély, hogy az elmúlt egy évben kialakult állóháborút bármelyik fél dinamizálni tudja?

Ez attól függ, hogy a Nyugat támogatása meddig tart ki Ukrajna mögött. Amennyiben a támogatás felét kapja csak Ukrajna, akkor az orosz felőrlés súlya alatt az ukrán hadsereg 2026-ra összeomolhat. Úgy látom, hogy a jelenlegi patthelyzet egy-két évig fennmaradhat, azzal a korrekcióval, hogy az oroszok a donbaszi fronton várhatóan előrébb fogják tolni az arcvonalat. 

Az orosz stratégiai cél megszilárdítani a Dnyeper folyó bal partját mint természetes határt, és elfoglalni Donyeck és Luhanszk területek teljes területét. Ha ez meglesz, akkor a Kreml azt tudja kommunikálni az orosz közvélemény felé, hogy „nyertünk, megérte az óriási ember- és anyagáldozatot”?

Igen, ez az orosz minimál cél. És felhívnám a figyelmet arra, amelyről először nekem nyilatkozott Putyin elnök: azt mondta, hogy Odessza orosz város, ezen pedig azt érthette, hogy ha az ukrán hadsereg olyan mértékben meggyengül, hogy az orosz haderő nagyobb veszteségek és mozgósítás nélkül el tudja érni az egész Novorosszija fölötti ellenőrzést, vagyis eljutna a moldovai határig, és ezzel elvágná Ukrajnát a tengertől, azzal hosszútávon meggyengítené Ukrajnát. 

Ebben az esetben pedig akár a maradék Ukrajna NATO-tagsága sem jelentene már nagy fenyegetést Moszkva számára. 

A tengeri területek elfoglalása lehet tehát a maximális cél, de ez csak az ukrán haderő összeomlása esetén következhet be. 

Vlagyimir Putyin Moszkvában megtekinti az Oroszország eredményei című kiállítást 2023. december 17-én

Zéró összegű játszma ez, hiszen Putyin számára Oroszország szuverenitása, befolyási övezetének megőrzése egzisztenciális kérdés, neki innen nincs hátrálás; de a NATO vezetői szintén kőbe vésték: ha Moszkva Ukrajnában győz, az közvetlen biztonsági fenyegetést jelent az EU számára.

Itt tennék egy megjegyzést, árnyalnám a kérdést: a legelkötelezettebbek, a lengyelek, a skandináv és a balti államok kezelik ezt az ügyet ilyen módon,  vagyis egzisztenciális fenyegetésként; a nagy uniós országok, mint Németország, Franciaország vagy éppen az Egyesült Államok számára a kérdés az arcvesztés elkerüléséről szól. 

Ez utóbbiak tisztában vannak azzal, hogy Oroszországnak sem ereje, sem akarata nincs arra, hogy Európát fenyegesse. 

A Biden-adminisztráció felerősödött retorikája is leginkább arról szól, hogy meggyőzzék a republikánusokat, mekkora baj lesz, ha nem adják meg a támogatást. 

Oroszország célja egy komplex, új európai biztonsági rendszer megteremtése – Európa biztonsága egy Oroszországgal való megegyezés nélkül elképzelhetetlen. Mindenképpen ide fogunk kilyukadni, a kérdés csak az, hogy mikor. 2021 decemberében Moszkva előterjesztett egy 15 pontos követelést Washingtonnak és a NATO-nak – nem azt mondom, hogy ezeket el kell fogadni, de azt igen, hogy erről lehetne tárgyalni. Volt egy nagyon fontos momentum Putyin sajtótájékoztatóján: azt mondta, hogy a nemzeti érdekek alapján kell tárgyalni, és Oroszország kész tárgyalni Amerika nemzeti érdekeiről is, feltéve, ha Washington is partnerként kezeli Moszkvát, és figyelembe veszi annak igényeit.

A márciusi elnökválasztáson Putyin megroppant tekintély nélkül tud majd indulni? Nyer, hiszen más nem történhet – de milyen áron?

Ennek különösebb ára nem lesz, az orosz rendszer 2023 második felében megszilárdult. 2022-2023 fordulóján volt feszültség az ukrán ellentámadás, majd a Prigozsin-féle lázadás miatt, de nyár végére 

a rendszer konszolidálódott, Putyin pedig nyugodtan fordulhat rá a választásra. 

A 2021-es számokhoz képest ma 15 százalékkal magasabb az elnök bizalmi indexe.

Egy olyan központosított, az állami apparátus és a kormányzati tudatipar által dominált, irányított demokráciával, mint Oroszország, az a baj, hogy nem lehet pontosan tudni, az orosz nép különböző rétegei mit gondolnak valóban a háborúról, a putyini rendszerről, vagy arról, mi lenne Oroszország valódi érdeke, a többség által vágyott jövője. Nagyon vagy csak kicsit lehet más a valóság, mint ami átjön a kormányzati statisztikákon?

Nem mérvadó a különbség. A háborúhoz való hozzáállást független orosz mérések, mint a Russian Field vagy a Krónika is feltárták: a béketárgyalásokat az ő méréseik szerint is az oroszok 48 százaléka támogatná, az is világos, hogy az oroszok többsége nem szeretne háborút, mégis, a háború lezárására vonatkozóan a megkérdezettek 80 százaléka csak orosz győzelmet tud elfogadni. Magyarán: még a független elemzések is azt mutatják, hogy van támogatottsága a háborúnak. És még ezek a mérések is azt mutatják, hogy Putyinban bíznak az emberek; ha Putyin azt mondja, hogy üljünk le tárgyalni, akkor azt a többség el tudja fogadni. Viszont azt is minden mérés egyértelműen mutatja, hogy 

egy dolgot az oroszok nem akarnak: ha újabb mozgósítás történne. 

Összességében tehát a háborúval kapcsolatban az orosz társadalomban egy apátia van; sokan kérdezték, hogy miért kellett a testvérnéppel háborúzni, de amikor úgy teszik fel nekik a kérdést, hogy milyen eredménnyel lehet ebből kiszállni, akkor győzelmet szeretnének; és Putyinban bíznak, hogy valahogy zárja már le.

Ezt is ajánljuk a témában

A háború a hatalmas pusztításával talán soha be nem gyógyuló sebeket ejtett a két testvérnép, az ukrán és az orosz lelkén. Ez egy történelmi tragédia. Milyen erők a felelősek, hogy a politikai-vízióbeli konfliktus egy háborúba torkollott?

Szögezzük le: Oroszország inváziót kezdeményezett, 

megtámadta Ukrajnát, ez nemzetközi jogi értelemben agresszió. Pont. 

A felelősség azonban sokkal kiterjedtebb, és ennél a kérdésnél meg kell vizsgálni, hogy a konfliktus kinek állt érdekében. Oroszország ilyen kiterjedt, elhúzódó háborút nem akart, a célja egy gyors puccsal a Zelenszkij-kormány megbuktatása volt, a helyére pedig egy bábkormány állítása, amely Ukrajnát az orosz befolyási övezetben tartja. 

Szerintem az Egyesült Államok nem tett meg mindent annak érdekében, hogy elkerülje a háborút. Egy hónappal a háború kitörése után 

komoly esély volt egy tűzszüneti megállapodás megkötésére Isztambulban, de utólag kiderült: Amerika ezt megakadályozta. 

Az oroszok 15 pontjának megvitatására Washington a minimális hajlandóságot sem mutatta, belehajtotta Ukrajnát a háborúba, vagyis Ukrajnát saját stratégiai céljuk elérése, Oroszország gyengítése érdekében feláldozták.

Mi az orosz felelősség?

Ukrajna megtámadása orosz felelősség volt. De a folyamatért felelős az ukrán elit is: a háború előtti kilenc évben keveset tettek a feszültség berobbanása ellen, a minszki megállapodásokat szabotálták, érdekük volt ennek a háború és béke közötti köztes állapotnak a fenntartása. De Európa is benne van: az EU nem önálló tényezőként, hanem az amerikai érdekek kiszolgálójaként viselkedett – a minszki megállapodások szabotálása francia és német egyetértéssel történt. 

A felelősség tehát megoszlik; különböző mértékben, de megoszlik. Ha nem kezdjük el boncolgatni a felelősség kérdését, akkor nem fogunk közelebb jutni a megoldáshoz. 

 

Nyitókép: Stier Gábor (mandiner - archív)


 

Összesen 97 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
koronaszepe
2024. január 08. 18:21
Számtalan "megegyezés" volt már Oroszországgal, nemzetközi szerződések, memorandumok. Oroszország pont leszarja ezeket, ha úgy gondolja.
mazsola-977
2024. január 04. 10:33
Végre egy tökéletes elemzés. Nyugaton ilyen anyagot nem lehet publikálni, bár ott demokrácia van,. Azt mondják.
kambala2
2024. január 04. 09:32
Gábor bácsi megbízható , jó ügynök.
RasPutin
2024. január 04. 09:27
Az oroszok voltak eddig akik megtámadták a szomszédaikat a Szovjetunió felbomlása után. És nem fordítva.
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!