Ha ez így megy tovább, akkor előbb vagy utóbb itt vér fog folyni

Olvasom Francesca Rivafinoli cikkében, hogy micsoda botrányos ügymenet van Franciaország egyik patinás oktatási intézményében, a párizsi Collége Stanislas-ban, ami egyébként egy katolikus magániskola.

A lelkigyakorlatokon többször előadott egy ismert homoszexuális férfi, aki az önmegtartóztatás mellett döntött. Osztálykirándulásokon a fiúk és a lányok más-más programokon vesznek részt, a nemi szerepek efféle aljas különválasztása pedig köztudomásúan elősegíti a homoszexualitás elutasítását – ahogy az iskolában folyó rémségekről készült minisztériumi jelentésben áll. Az efféle hírek már rég nem birizgálják az ingerküszöbömet, 

Ami miatt mégis némi irritációt éreztem az ingerküszöböm környékén, az csak azért lehetett, mert az én gyerekeim is egyházi fenntartású oktatási intézménybe járnak, igaz, nem magániskolába. Azon méláztam például, hogy manapság mi különböztet meg egy egyházi fenntartású oktatási intézményt egy állami fenntartású oktatási intézménytől. Hogy korábban miben állt a különbség, azt nem kell külön magyarázni, de mára mintha elmosódóban lennének a határok. Azt például már régóta nem tudom eldönteni pusztán a diákok öltözködése alapján, hogy reggel fél nyolc körül a közeli kisváros főutcáján épp melyik iskolába igyekeznek. A szakmunkásképzőbe, az állami gimnáziumba, a különféle szakközépiskolákba vagy az egyházi gimnáziumba.

Mindenki ugyanúgy néz ki. Az uniformizálódásnak ezt a tökélyre fejlesztett szintjét soha életemben nem tapasztaltam.

Az utóbbi öt-tíz évben viszont látnom kell, hogy eljutottunk az egyformaságnak egy eddig ismeretlen állapotába. Ami nem hungarikum persze, mert akárhová megyek a világban, mindenhol ezt látom. Ugyanazok a cipők, ugyanazok a pólók, ugyanazok a frizurák. Emlékszem, hogy néhány évvel ezelőtt, a New York-i John Fitzgerald Kennedy repülőtéren milyen üdítő volt látni egy népes afrikai családot a becsekkolásra várva. Hihetetlen cuccokban voltak, az általam ismeretlen hazájuk népviseletében, amelyek annyira különböztek a várakozók százainak egyenruháitól, 

Az, amit a világ egyik leghíresebb divatmárkája (na jó, írjuk le a nevét: a nájki) művelt a mai tizenévesekkel, arra nincsenek szavak. Áldásos működése és hatékony üzletpolitikája nyomán megképződött a tényleges, több száz milliós klónhadsereg. 

De ne emelkedjünk Star Wars-i magasságokba, maradjunk a Collége Stanislas nyomán feltoluló kérdéseknél. Szóval hogy manapság mi az, ami karakteresen megkülönböztet egy egyházi oktatási intézményt egy világitól. Attól tartok, hogy alapvetően semmi. Illetve legfeljebb apróságok, hagyományok jobbára kiüresedett árnyai, egy – minden jel szerint – végleg defenzívába szorult világnézet relikviái. Ez így nyilván kissé igazságtalan és leegyszerűsítő, mert magam is látom, hogy ennél azért árnyaltabb a kép, de összességében mégis ez a helyzet. Ami logikus és érthető, nem is történhetett volna másként. Vagy történhetett volna, de ahhoz minden másnak is gyökeresen másként kellett volna történnie.

A tengerszint várható emelkedéséről egy ideje tudni lehet azért, mégis úgy teszünk, mintha nem lenne holnap. Mindennel kapcsolatban úgy teszünk, aztán csodálkozunk, hogy az úgynevezett valóság ránk rúgja az ajtót. Az egyházi fenntartású oktatási intézmények is többé-kevésbé így tesznek, leginkább azért, mert tehetetlenek mindazzal szemben, ami alapvetően megkérdőjelezi létezésüket, és amit most nevezzünk egyszerűen korszellemnek. 

Egészen hülyéből pedig nem kevés van, ezt el kell ismernünk. Az, hogy Franciaország egyik tekintélyes, nagy hagyományokkal bíró katolikus iskoláját minisztériumi szinten vegzálják nyilvánvalóan a beteg korszellem sugallatainak engedelmeskedve, egyáltalán nem meglepő. Ahogy az sem, hogy ez tulajdonképpen már senkit sem érdekel. Szokás azzal büszkélkedni, hogy Magyarországon és Európa középső és keleti fertályain még maradt valami abból, amit egykor Európa szellemi és lelki hagyományának neveztek. Ebben kétségtelenül van valami, de ez egyrészt nem feltétlenül az itt élő népek következetes ellenállásának köszönhető, hanem annak (is), hogy ezt a régiót – történelmi okokból – még nem tudta legyalulni teljesen a világszellem nagy exkavátora.

Már be is gyűrűzött, ha esetleg nem vettük volna észre, de kisebb-nagyobb simításokra azért még szükség van. A tereprendezés jelen pillanatban még nem tökéletes, itt-ott maradtak területek, amelyeket elkerültek a munkagépek. Nehogy már azt gondoljuk például, hogy Magyarországon nem lenne igény efféle minisztériumi szintű vegzálásokra. Hogyne lenne. Ha másként állnának a csillagok, ezek a vegzálások rég bekövetkeztek volna itt is, hasonló eredménnyel, mint a párizsi Collége Stanislas-ban. 

Feltehetném az álnaiv kérdést, hogy ennek a bizonyos korszellemnek az élharcosai miért tesznek úgy, mintha szándékosan el akarnának pusztítani mindent, ami a civilizációt eddig életben tartotta. 

Hogy miért kell nyilvánvalóan elmebeteg elképzelések mentén azon dolgozni, hogy ez a valaha jobb sorsra érdemes civilizáció összeomoljon. Azt látni, hogy van itt egyfelől egy életidegen, használhatatlan és működésképtelen elképzelés arra vonatkozóan, hogy komplett társadalmaknak hogyan kéne élniük, és van másfelől egy eredendő, természetes igény arra, hogy ez az elképzelés lehetőleg ne kerüljön át a gyakorlatba. Az utóbbi hangja mintha mostanában megerősödött volna. Ezzel csak az a baj, hogy miután az elmebeteg elképzelések élharcosai lassan minden határt áthágtak, a működésüket kritikusan szemlélők indulatai is egyre erősebbé váltak. Amiből logikusan következik, hogy 

Persze az is lehet, hogy eleve ez volt a cél. Én már nem tudom. Azt viszont tudom, hogy olyan időket élünk, amely idők eddig ismeretlen jelenségeket produkáltak és produkálnak. Mert olyan még soha nem volt a történelemben, hogy egy újonnan megjelenő ideológia azt a célt tűzte volna maga elé, hogy aláássa mindazt, ami az emberi létezést jelenti. Részleges sikerekkel megvoltak már erre a kísérletek korábban is, volt náci kísérlet, volt kommunista kísérlet, de ami itt kibontakozóban van, arról ezek csak álmodhattak. 

Magam is csodálkozom, hogy egy mérsékelten izgalmas napihírből sikerült eddig eljutnom. Talán ez a napihír, a Collége Stanislas pokoli üzelmeiről szóló kis színes volt az utolsó csepp a pohárban. A magam részéről ebből az egészből a továbbiakban nem kérek. Elegem van belőle, kikérem magamnak, hallani sem akarok róla. Hamvas Béla írja valamelyik esszéjében, hogy a démon ellen az egyetlen fegyver az, ha az arcába nevetünk. Lehet, hogy igaza van.

Nagyon remélem, hogy nem így van. 

Ma van a magyar kultúra napja. Túl azon, hogy az efféle emléknapoknak nem sok értelmét látom – mert vagy minden nap a magyar kultúra napja, vagy egyik nap se legyen az –, arra talán mégis csak jó lehet ez a jeles nap, hogy eltöprengjünk azon, mennyi maradt meg a mi kultúránkból, és ami megmaradt, azzal mit szeretnénk kezdeni. Kezdünk-e vele valamit, vagy csak néha kitesszük a kirakatba? Jót tesz-e az, ha olyan embereket ruházunk fel a kultúra hordozóinak attribútumaival, akik nem érdemlik meg azt, miközben hiteles művészek olykor több évtizedes munkásságáról nem veszünk tudomást? Nem ártunk-e ezzel, nem ássuk-e alá a magyar kultúra évezredes épületének alapzatát, nem alázunk-e meg ezzel számos olyan kiváló alkotót, akik joggal érezhetik úgy, hogy itt már egyáltalán nem fontos mindaz, amit ők képviselnek? 

Ezeket a kérdéseket nyugodtan feltehetnék a francia illetékesek is saját maguknak ahelyett, hogy a Collége Stanislas-t cseszegetik a nyilvánvalóan gonosz és idióta kérdéseikkel. Isten óvjon, európai és magyar kultúra. 

(Nyitókép forrása: rijksmuseum.nl)