Hjaj, de sokan szeretnék az egyházat Németországban – csak az a buta, buta jézusos vonulat ne lenne benne, a kutya mindenit!

Most, hogy a magyarországi közvélemény-kutatási adatok nyomán némelyek épp kezdenék azt gondolni, hogy lám, ennél még a progresszív nyugaton is vallásosabbak az emberek, vaskos tanulmányt tett közzé a Németországi Evangélikus Egyház, reprezentatív felmérés alapján boncolgatva, hogyan is állnak a németek manapság a hittel és a vallással.

Nos, miközben 52 százalék tartja magát katolikusnak, evangélikusnak vagy egyéb kereszténynek, mindössze 13 százalék életében releváns valamilyen szinten az egyház, 11 százalék imádkozik naponta, és 9 százalék szokott vallási okokból böjtölni.

(ennél még a vallástalanok is jobban képben vannak a maguk 18 százalékával); hozzájuk képest a kelet-német katolikusok körében az arány egész istenes, 27 százalék.

De van ennél meghökkentőbb is: mára a németek csupán 19 százaléka hisz abban, hogy „létezik Isten, aki Jézus Krisztusban kinyilatkoztatta magát” – konkrétan a magukat evangélikusoknak vallók 71 százaléka, a katolikusoknak pedig 68 százaléka úgy „keresztény”, hogy közben a dolog velejét, a lényegét még csak nem is hiszi.

A tanulmány meg is állapítja: itt nem egyszerűen az egyházak intézményének válságáról van szó, hanem a hit válságáról, és minden ellenkező híresztelés ellenére nem tűnik úgy, hogy létezne egyházakon kívüli tényleges vallásosság, vagy akár csak érdemi istenkapcsolat – mármint: a számok elég egyértelműen mutatják, hogy amelyik német nem jár templomba, az otthon se imádkozik rendszeresen.

Tekintve, hogy a német katolikusoknak 73, az evangélikusoknak 65 százaléka tervezi vagy nem tartja kizártnak, hogy (papíron) kilép egyházából, a kutatás készítői megkérdezték tőlük, mit kellene tenniük az egyházaknak ahhoz, hogy vonzóbbakká váljanak – és egészen sajátos válaszokat kaptak. Azzal az állítással, hogy „erőteljesebben kellene a vallási kérdésekre koncentrálniuk”, csupán 25 százalék értett egyet, ezzel ez a tényező bizonyult a legkevésbé kívánatosnak – a transzcendens képviselőitől nem elvárás a transzcendens érdemibb közvetítése.

és 66 százalék maradna esetleg mégis, ha az egyház „radikális reformon menne keresztül” (azaz ha az egyház megtérne hozzá, a Jézusban nem hívő egyháztaghoz). A válaszadók bő egynegyede ugyanakkor azt a választ jelölte meg, hogy tótágast is állhat az egyháza, előbb-utóbb mindenképp ki fog lépni – megjegyzendő, hogy akik a 2012. évi hasonló felmérésben jelezték biztos kilépési szándékukat, három évvel később már tényleg nem voltak (papíron) az egyház tagjai, azok pedig, akik azt állították, „tulajdonképpen” akár ki is lépnének, nyolc évvel később mind valóban eltűntek.

sőt, akiknek az elmúlt tíz évben volt óvodás gyerekük, azoknál ez az arány 43 százalék – ugyanakkor a szülők nagy többségének esetében ez semmiben nem befolyásolta az egyházhoz való kötődést. De miért is várnánk el, hogy egy katolikus óvodába belépve bárki is automatikusan nyisson a transzcendens felé, ha ez még a templom esetében sem egyértelmű: a „Nevezze meg, miért megy (akár csak időnként) templomba” kérdésre 81 százalék jelölte meg indokként a belső teret, a zenét és az atmoszférát (azaz a dolog esztétikáját), 70 százalék megy a prédikáció miatt, és csupán 25 százalék azért, hogy átéljen valamit a szentségből.

De tulajdonképpen logikus: arra a kérdésre, hogy „Miért tagja az egyháznak?”, messze a legtöbben nevezték meg indokként azt, hogy az egyház tesz a szolidaritásért és az igazságosságért, valamint segít a szegényeken, a betegeken és a rászorulókon. A középmezőnyben végzett az a válasz, hogy „azért, mert egyházi temetést szeretnék”;

(Érthető, ha egyszer nem hisznek Krisztusban.) Az evangélikus tanulmány egyenesen megállapítja: „a vallási fókusz további elidegenedéshez vezethet”; sokkal vonzóbbnak tűnik, ha a szociális tevékenységekre, például a „menekültek” támogatására és az éghajlatváltozás problémájára helyezik a hangsúlyt.

Egy közvélemény-kutató ugyanakkor óva intett a téves következtetésektől: „Ha vállalati tanácsadók azt ajánlják az egyházaknak, hogy váljanak meg a vallásos elemtől és koncentráljanak a társadalompolitikaira, az érthető ugyan, csakhogy akkor az egyházak többé nem egyházak lesznek, hanem NGO-k”. A messze nem klerikális, hanem (enyhén konzervatív) liberális Cicero újságírója mindehhez hozzáteszi: ne csodálkozzunk, ha azok többsége, akik semmit nem tudnak kezdeni a vallásossággal, azt tanácsolják az egyházaknak, hogy foglalkozzanak azzal kevesebbet.

Mindenesetre a „Német Katolikusok Központi Bizottsága” elnevezésű progresszív laikus szervezet elnökasszonya (aki mintademokrataként az AfD-tagok számára megtiltaná, hogy akár csak egy falusi plébánián bármiféle laikus tisztséget viseljenek)

 (mintha az ezeket teljesítő evangélikus egyház jobban hasítana a felmérésben).

Mainz katolikus püspöke ugyanakkor a tanulmány bemutatóján mintegy dacosan leszögezte, ő bizony húsvétkor (kapaszkodjunk meg) továbbra is Krisztus feltámadásáról fog prédikálni, még akkor is, ha a többség „jobban szeretné, ha más témák lennének műsoron”. Magyarázatként pedig hozzáfűzte: „becsapjuk magunkat, ha abból indulunk ki, hogy egyszerűen jobban igazodnunk kell az emberekhez, és akkor rendbe jönnek a dolgok. Nemcsak a vallási kínálattal van itt probléma, hanem a kereslettel is”. Szerinte az egyház egyfelől nem tekintheti magát „szent maradéknak”, durcásan visszavonulva és elzárkózva, másfelől viszont senkinek nincs szüksége olyan egyházra, amely semmibe veszi a lényegét és csak azért teper, hogy szeressék.

Meglátását megerősítve egy, a tanulmány elkészítésében részt vett vallásszociológus rámutatott:

(utóbbiak egyébként 1972 óta készítik el tízévente ezt a felmérést, anélkül, hogy bármiféle pozitív fordulatot elértek volna vele) – ezzel szemben a közösségi vallásgyakorlás, például az istentiszteletek látogatása kifejezetten pozitívan korrelál „a négy fal közötti”, személyes hittel.

Mint ahogy a tanulmányból kirajzolódik egy másik pozitív összefüggés is: míg a vallástalan németek egyharmada végez valamiféle önkéntes társadalmi munkát, az egyháztól eltávolodottaknak pedig szűk fele, addig az egyházakhoz szorosabban kötődők körében ez az arány 61 százalék. A kutatók szerint elsősorban nem is annyira azért, mert ők vallásos meggyőződésből iparkodnak jobban, hanem mert „az egyházak közös munkára hívó szervezetek, amelyek bizonyíthatóan nagy mértékben erősítik a társadalmi összetartozást”, és olyan szociális hálót biztosítanak a benne mozgóknak, ahol tág tere nyílik az önkénteskedésnek.

(Nyitókép: MTI/EPA/Armando Babani)