„A magyarok, a bitangok ellen…” – a szerb történelemtankönyvek sem kímélték hazánkat

Cikkünk címét egy Olay Ferenc miniszteri tanácsos által felkutatott, kéziratban terjesztett és kossuthfalvi magyar gyerekeknek tanított, Rohamra, szerb! című 1927-es versből adtuk, ami rámutat, milyen izgalmas „kiegészítő” eszközöket használhattak a tanárok a fiatalok indoktrinálására a királyi Jugoszlávia idején a bevizsgált tankönyvek mellett. S maguk a könyvek is sok szempontból „irányzatosak”, ahogy Olay fogalmaz, természetesen főként a szokványos helyeken: a délvidéki elsőség kérdésében, az első világháború, illetve az 1918 utáni békerendszerek tekintetében. A tankönyv szerint a hetedik századtól kezdve laktak szerbek a Bánát, Bácska és Baranya területén, a magyarok később meghódították és az uralmuk alatt tartották őket. Valójában az első jelentősebb szerb beáramlás Szerbia török megszállása után kezdődött, és a 18. században csúcsosodott ki. De olyan könyv is van, amely szerint éppen fordítva történt, „a magyarok a török uralom után költöztek hazánkba”. És persze a szerbek szerint 1918-ban, vagyis „Péter király idejében felszabadultak az osztrák és magyar uralom alatt álló szerb, horvát és szlovén területek”.

Területi követelések is előkerülnek: a másodikos középiskolásoknak írt 1931-es kötet szerint „Magyar­országnál maradt Baranya szélső délkeleti része a Mecsekig, Pécs és Mohács városokkal”. A kötet azt állítja, hogy egyébként Magyarország városai csak poros falvak, lakosai pedig aratás után „minden idejüket tétlenségben és tivornyázással töltik”. Azt is „megtudhatják” az olvasók, hogy csupán hétmillióan vagyunk szerte a világban.

A szocialista Jugoszlávia évtizedeibe Für Lajos 1990-es tanulmánya enged bepillantást. A történész Hunyadi János példájával mutatja be, hogy a hatodikos elemistáknak szánt jugoszláv tankönyvekben a nagy törökellenes szerb–magyar–román összeborulás mítoszának erősítése ellenére még a hatvanas-­hetvenes években is igyekeztek úgy beállítani, mintha a Bánság, Erdély és Magyar­ország három különálló területi egység lett volna, és közös sérelemként mutatja be a törökellenes harcok miatt elszenvedett fejlődésbeli hátrányt a nyugati országokkal szemben.

A magyar–­horvát kapcsolatokról viszont egész pozitívan írnak, el­ismerőleg szólnak „a sorsközösség visszamenőleges vállalásáról” – állapítja meg Für. 1848–49 megítélése szinte tárgyilagos: „Őszinte hévvel harcolt Kossuth a magyar nép szabadságáért és függetlenségéért Ausztriával szemben, viszont nem ismerte el ugyanezt a jogát a Magyarország területén élő szerbeknek, románoknak és szlovákoknak.” Az 1920-as békediktátumot persze szimplán békeszerződésként említik a tankönyvek, egy természetes folyamat betetőzéseként. Az új országba kerülő magyarokról csak annyit írnak, hogy rájuk alapozva „az ellenforradalmi erők huszonöt éven keresztül féktelen nacionalista és soviniszta propagandát fejtettek ki szomszédaikkal szemben”. Természetesen a tankönyvekben a szocialista történetírás szelleme érvényesül a második világégés kapcsán is:

Dévavári Zoltán 2016-os tanulmányában a 2000-es évekbeli történelemtankönyveket vizsgálja, s hat kötet alapján megállapítja, hogy Szerbia alapvetően a nyugati mintákat, koncepciókat követi. „Az adott szövegek néha-néha már pátoszba hajló beszámolóit, a szerb hősiesség és áldozatvállalás, a harcokban elesettek számának hangsúlyozását és az itt-ott fellelhető sérelmi attitűdöt alapvetően a két nemzet közötti szemléletmódbeli eltérésnek tudhatjuk be.” Az első világháborút lezáró békeszerződések kapcsán viszont már a vesztesek szempontjait is bemutatják a tanuló ifjúságnak, ami „még másfél évtizeddel ezelőtt is jóformán elképzelhetetlen volt”, különösen a középiskolai tankönyvekben. De a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság kisebbségpolitikája kimaradt a könyvekből, a magyar nyelvű kiadást kivéve.

Hogy áll most a helyzet? Lapunk kérdésére Pataki Tibor, a Zentai Gimnázium történelemtanára rámutat: az ígéretes tendenciák nem feltétlenül folytatódtak, bár kétségkívül jobb a helyzet, mint például Romániában. „Pontatlanságok így is vannak bőven, csúsztatások is, ezeket a tanár dolga korrigálni. Időnként úgy írják le a középkori eseményeket, mintha Magyar Királyság éppen nem is létezett volna, de inkább kerülik a kellemetlen kérdéseket, mint például Nándorfehérvár hovatartozását” – mutat rá. Az alapállás továbbra is az, hogy 1918-ban a „megérdemelt területüket” kapták meg a szerbek. „Nemzeti ünnepet kreáltak az újvidéki nagygyűlésből, ahol kimondták a mai Vajdaság csatlakozását Szerbiához, pedig ennek semmilyen joghatálya nem volt” – teszi hozzá. A magyar kisebbséggel nem igazán foglalkoznak, ahol igen, ott pedig „kicsit úgy, mintha mindig is csak ennyien lettünk volna itt”. A második világháború idején 

 – de legalább a szerbek kapcsán magyarellenes uszításról nem beszélhetünk mostanában.

Nyitókép: A Győzelem szobra Belgrádban, Nándorfehérvár bástyáin
Fotó: Shutterstock