A tapasztalat szerint Izrael hiába próbálkozik másutt teljesen példátlan eszközökkel, így sem tudta megszerezni a globálnyik balos média és a Nemzetközi Közösség ®™ rokonszenvét.
És nem is fogja tudni megszerezni, mert az Izrael iránti gyűlölet nem a valós helyzet megítélésén alapszik, hanem egy érzületen.
Izrael legkésőbb 1967-ben elveszítette a nemzetközi baloldal rokonszenvét. Ebben az évben a hatnapos háborúban Izrael tönkreverte a rátámadó arab koalíciót. Ezzel azonban elvesztette azt az áldozati státuszt, amelyben a baloldal pátyolgatni tudta, és amely pátyolgatásban demonstrálhatta jóemberkedését. Izrael agresszorrá vált. (Igaz, Izrael volt a megtámadott fél ez esetben is, de – hogy a Monty Pythonnal szóljunk – kár volna pörlekedni, áskálódni, hogy ki ölt meg kit.)
A hatvanas években elindult az a folyamat, amellyel a nyugati munkásosztály meggyőzéséről a marxistáknak-kommunistáknak le kellett mondaniuk.
Úgy tűnt, a jómódban élő nyugati munkásosztály sehogy sem akar a nemzetközi forradalom aktorává szegődni, nagyon is megbékélt a jóléti kapitalizmussal, lett háza, autója, tévéje, nyaralója. Így a nemzetközi baloldalnak új alanyt kellett találnia, és ezt megtalálta a harmadik világ elnyomott, gyarmatosított, kizsákmányolt színes népeiben (a nyugati munkásosztály többek között az e népektől elorozott vagyonból gazdagszik ezen elmélet szerint, mert a nyugati gyarmatosító-kizsákmányoló elit csurgat nekik is, ezzel lefizeti őket. Így ebből, fájdalom, nem lesz forradalom).
Ebbe az elnyomók-elnyomottak, elkövetők-áldozatok kategóriakörbe került be Izrael is a palesztinokkal.
Mivel Izrael „gyarmatosító“, „elnyomó“ (hogy ez talán mégsem teljesen így van, arról itt röviden értekezett Ambrózy kolléga), a palesztinok pedig „elnyomottak“ és „áldozatok“, ez a felállás akkor is így marad, ha halott civilek és lefejezett vendégmunkások potyognak az égből. A '68-as elit megőrizte a balos trimondializmus ügyét.
A projektben semmi újdonság nincs. A hatvanas évek német vörös terroristái a jordániai Fatah-tól kaptak fegyveres kiképzést, első nagy merényletüket 1969 november 9-én, a birodalmi pogrom éjszakáján akarták végrehajtani a Berlini Zsidó Közösségi Házban (a detonátor hibás volt, a bomba nem robbant fel – a zsidóellenes baloldali terrorizmusról ld. bővebben A harc még nem ért véget: a baloldali erőszak története és aktualitásai c. könyvet.) Az akció felelősei – a Tupamaros Berlin tagjai – így fogalmaztak: „A pogromok éjszakáját a cionisták az elfoglalt területeken és az izraeli börtönökben naponta megismétlik. A fasizmus által elüldözött zsidók maguk is fasisztákká váltak, az amerikai tőkével összefogva ki akarják radírozni a palesztin népet.”
Ulrike Meinhof, a RAF üdvöskéje pedig úgy vélekedett, hogy „Az antiszemitizmus lényegében antikapitalista volt. Ez az antiszemitizmus, amelyet a népbe belemanipuláltak, tulajdonképpen a kommunizmus utáni vágy volt, egy tompa vágy egy pénz- és banknélküli világ után”. A RAF egyébként üdvözölte a Fekete Szeptember müncheni olimpián elkövetett akcióját,
hiszen a 11 megölt izraeli sportolóval nyilvánvalóan hozzájárultak a „gyarmatosítás“ és a „fasizmus“ elleni nemzetközi küzdelemhez.
(Bővebben lásd Koenen Krisztina kiváló összefoglalóját.)