Ha valaki ezek után még elhiszi, hogy a békeszerető „palesztin” népnek nincs más vágya, mint építő munkát folytatni a saját államában, az gyógyíthatatlanul naiv.
Több ismerősöm és még több ismeretlen a közösségi portálokon úgy véli, hogy a Hamász támadása Izrael ellen „valahol jogos”. Megismétlik a még a KGB által kitalált vádat, hogy Izrael „gyarmatosítja” az ősi palesztin földet, és szegény földjükről elűzött palesztinoknak nincs más választásuk, mint az elkeseredett „ellenállás”.
Nem mehetek túl messze az időben a konfliktus eredetének magyarázatában. A zsidó jelenlét a Palesztinának nevezett földrajzi egységben több ezer éves, nem tegnap vagy 1947-ben kezdődött. Vizsgáljuk meg inkább azt, hogy volt-e esélye a palesztin önrendelkezésnek.
Ezt is ajánljuk a témában
Izraelnek lépnie kell, a békítések itt már értelmüket vesztették. Tökéletesen érdektelen, hogy mit tweetel a „nemzetközi közösség” meg az EU-s nullák. Veszprémy László Bernát írása.
Mindenekelőtt a „palesztin” fogalmát kell tisztázni. A palesztin nép a KGB találmánya. A ’60-as években a gyarmatosítás elleni felszabadító háborúkhoz csapták hozzá a „palesztinokat”, akik addig egyszerűen arabok voltak.
A „hasznos idióta” nyugati baloldal ráharapott a csalira, azóta is a „palesztinok” lelkes híve.
Maga a „palesztin” szó jelentése is más volt például a harmincas években, amikor ottani zsidók megalapították a Palesztin Bankot és a Palesztin Légitársaságot. Földrajzi, és nem etnikai fogalom volt.
Maga Jasszer Arafat, a Palesztin Felszabadítási Szervezet harmadik elnöke Kairóban született, ahogy nagyon sok palesztin is bevándorlók leszármazottja. Az arab bevándorlást az tette lehetővé, hogy a szintén betelepült zsidók lecsapolták a mocsarakat, öntözéssel termővé tették a sivatagos részeket, településeket hoztak létre, fellendült a gazdasági élet.
Amíg a Gázai övezetet Egyiptom tartotta megszállva, Ciszjordániát pedig Jordánia (vagyis az 1967-es, hatnapos háborúig), addig szó nem volt palesztin önrendelkezésről ezeken a területeken.
De hogyan jutottunk el idáig?
Az első alkalom, amikor megalakulhatott volna az önálló palesztin állam, 1947-ben, az ENSZ 181. határozatával jött el, amely az Oszmán Birodalom romjain létrejött, 1920 óta fennálló közel-keleti brit mandátumot felosztotta volna az arabok és a zsidók között. 1946-ban létrejött a Transzjordániai Hasemita Királyság, ami leszűkítette a felosztható területet.
A zsidók elfogadták az ENSZ felosztását (ami a jelenleginél kisebb területet jelölt ki nekik), az arabok viszont háborút indítottak a zsidók ellen, amit elveszítettek.
Az araboknak szánt részt Egyiptom és Jordánia foglalta el. Ha elfogadták volna a felosztást, létrejöhetett volna a másik palesztin állam Jordánia mellett. Mert ne felejtsük el: Jordánia is palesztin ország!
1967-ben az arab országok újra megkísérelték Izrael eltörlését a föld színéről, újra veszítettek, akkor került Gáza és Ciszjordánia izraeli ellenőrzés alá. Nemzetközi jogi szempontból ezek vitatott területek, hiszen az ENSZ-határozat nem ment végbe. Ott palesztin állam soha nem volt.
1967-ben, a hatnapos háború után Izrael felajánlotta az elfoglalt területeket cserébe a békéért, azzal, hogy Jeruzsálemről később egyeznek meg. A palesztinok ezt elutasították.
Aztán 1977-ben elutasították, hogy csatlakozzanak az egyiptomi-izraeli béketárgyalásokhoz, aminek ugyanez lehetett volna a kimenetele. 2000-ben, Camp Davidben már készen állt a megállapodás, amikor Jasszer Arafat felált az asztaltól, és inkább elindította a második intifádát, aminek izraeli oldalon több mint ezer halálos áldozata és több ezer sebesültje volt. Pedig Ehud Barak miniszterelnök a vártnál jóval nagyobb engedményeket tett.
Gáza teljes területét átadta volna, Ciszjordánia 95%-át, a palesztin ellenőrzés alá kerülő területeken a zsidó települések felszámolását(!) ígérte, valamint a Templom-hegyet is átadta volna.
Arafat viszont a menekülttáborban élők (több millió arab, aki soha nem élt Izraelben) teljes visszatérését is követelte.
2005-ben Izrael egyoldalúan kivonult Gázából. Több mint tízezer zsidót erőszakkal kitelepítettek az otthonából. A hálás palesztinok szétverték az otthagyott, működő üvegházakat, mezőgazdasági létesítményeket, és megválasztották a terrorista Hamászt a terület vezetésére. A győztes a háztetőkről dobta le vagy agyonlőtte a választáson második helyezett Palesztin Hatóság embereit, a szerencsésebbeket elűzte vagy megfélemlítette. Így a terület korlátlan ura lett.
Végül a 2007-2008 között folytatott tárgyalásokat is otthagyták a palesztinok. Területnagyságban megkapták volna az Izrael által 1967-ben elfoglalt terület 100%-át, amit pár százaléknyi területcserével oldottak volna meg, hogy Izraelhez lehessen csatolni zsidó településeket.
Az akkori vezető, Mahmud Abbász is a négymilliónyi „menekült” kérdésébe kapaszkodott.
(Képzeljük el, hogy Magyarország 1948 óta hadiállapotban lenne Csehszlovákiával, illetve utódállamaival az onnan elűzött magyarok és leszármazottaik miatt, és időről időre Prágát és Pozsonyt rakétáznánk és ottani buszokat robbantanánk fel…)
A „területet békéért” elv, ami az izraeli baloldal és a mindenkori amerikai adminisztráció varázsgömbje volt a palesztin állam létrehozására, a palesztinok ellenállásán megbukott. Ennek az izraeli belpolitikára volt nagyobb hatása, hiszen azóta a baloldal nem tud kormányt alakítani, elveszítette minden hitelét. Amerika még mindig vágyálmokat kerget, és Izraelt további engedményekre akarja kényszeríteni.
Ha valaki ezek után azt hiszi, hogy a békeszerető palesztin népnek nincs más vágya, mint építő munkát folytatni a saját államában, az gyógyíthatatlanul naiv.
A tények azt mutatják, hogy ha a zsidók legyilkolása és a saját állam között kell választani, tévedhetetlenül a gyilkolást választják.
Ezért lesznek a Gázába szállított építőanyagból határt átszelő alagutak izraeli települések alá. Ezért lesz az EU sokmilliárdos segélyeiből a fegyverben tartott emberek bére, családjaik megélhetése, illetve a „mártírok” hozzátartozóinak ellátása. A palesztin vezető réteg – legyen az a Felszabadítási Szervezet, illetve az általa irányított Palesztin Hatóság, a Hamász vagy a Hezbollah – évtizedek óta országépítés helyett egyszerűen kitartottságból él. Az arab szocializmus Szovjetunió által támogatott antiimperialista élcsapatából hézagmentesen átalakult iszlám dzsihadisták koalíciójává.
A cél ugyanaz: Izrael elpusztítása, az ottani normális élet lehetetlenné tétele. Most éppen iráni és katari pénzen.
A mostani támadásnak egyedül ez a mozgatórugója. Nincsenek politikai feltételek, nincsenek követelések. Rakéták vannak, túszszedések, házakat gyújtanak rá a bent lévőkre. Katonailag nincs sok értelme, mert Izrael nyilvánvalóan fel fogja számolni a támadókat. Sokáig fog tartani, mert a túszokat Gázába hurcolták. Arra lehet számítani, hogy ha Izrael ki akarná őket szabadítani, számtalan, nagyon ravaszul elhelyezett csapdába ütközne.
Aki ilyen szervezett és váratlan támadásra képes, az komoly veszteséget tud okozni Gázán belül is.
Azért személy szerint csak imádkozni tudok, hogy a Hezbollah ne kapjon az alkalmon, és ne támadjon Libanon felől, mert akkor egy ukrajnai méretű háború tanúi lehetünk.
(A Hezbollah a „területet békéért” elv másik haszonélvezője: amikor Izrael a békéért cserébe kivonult Dél-Libanonból, bevonult oda a Hezbollah. Évek alatt százezres(!) fejlett rakéta-arzenált telepített és komoly képességekkel rendelkező hadsereget állított fel, ami túltesz a libanoni hadseregen. Magát az államot teljesen foglyul ejtette.)
Ha nem katonai az akció értelme, akkor mi?
Árubemutató a szponzoroknak: erre vagyunk képesek, tessék, csak tessék a kasszához fáradni!
(Nyitókép: MTI/AP/Fatima Sbair)
Ez már nem Ukrajna és Oroszország magánügye.
Újra kezdetét vette az alaptalan vádaskodás.
„Ha valamikor, hát most van szükség a párbeszédre!” – fogalmazott a külügyminiszter.
A háború kitörése óta ez lehet az első eset, amikor egy NATO-tagállam a saját légterében közvetlenül orosz eszközökre mér csapást.
Az áldozat a támadást követően rémülten nézett fel, és próbálta feldolgozni, mi történt vele. A többi utas nem segített neki.
Jurij Kaszjanov szerint a nyugati segélyek célba sem érnek: a politikai vezetés zsebét tömik, miközben civilek halnak meg és a háború vesztésre áll.
A szankciók eddig leginkább Európának fájtak, és most még egy ütést mérhet Brüsszel az energiaiparra. Az olajipari cégek is bekerülhetnek a következő szankciós csomagba.
Ez már nem Ukrajna és Oroszország magánügye.
