Érsekújvár újra elesett

„Kicsi szülővárosom a Felvidéken, ha rossz időkben gonosz érkezett a magyar földre, mindig ellenállt és mindig elesett. Nemzeti tragédiáinkból ez a kis békés város sosem tudott kimaradni: megszállta a török, ostromolta és lerombolta az osztrák, Trianonban eladták, a fasiszták meggyalázták, az amerikaiak a romokba bombázták, az oroszok pedig végül beköltöztek, mintha otthon lettek volna.

Ma viszont idegen, senki által meg nem hívott muszlim bevándorlók százai szelik át valaha békés kis utcáit, foglalják el tereit, parkjait. És egy-egy bátor nyugdíjas vagy fiatal, idealista rendőrön kívül nincs senki, aki kiálljon érte.

Gyerekkoromban, a nyolcvanas években minden reggel az orosz katonák csizmáinak dübörgésére ébredtem, reggel hétkor pont a házunk melletti gáton végezték a napi edzésüket. Damoklész kardja volt ez felettünk, de nem féltünk, ismertük a szabályokat. Ez most megváltozott. Este a sötétben nem látni, nem hallani semmit, csak néha mintha árnyékok vonulnának el a város peremén, csendben, nesztelenül. A kutyák a környéken hirtelen felugatnak, vadul, kétségbeesetten csaholnak, tudjuk, hogy nem vagyunk egyedül. Az éjszaka megtelt egy új, ismeretlen és végzetes fenyegetettséggel.

Reggel aztán látják az újváriak, hogy a városközpontban újabb idegen arcok jelentek meg. A fiatal idegen férfiak mosolyognak, integetnek, és ha egy öreg néni rájuk kiált, hogy szedjék fel maguk után a mocskot, akkor ímmel-ámmal megteszik. Azt csak Németországban vagy Svédországban fogják majd megtudni, hogy erre őket senki nem kényszerítheti. Az emberekben mindez egy fertő és tisztátlanság érzését kelti, egy olyasfajta kiszolgáltatottságot, mintha megerőszakolták volna őket.

»Mi lett a mi kis városunkból?«

– hangzik el újra és újra.”

***

Nyitókép: MTI / Havran Zoltán