„Követték? Megfigyelték?
A barátaim figyelmeztettek, nyomon követhetik mindazt, amit csinálok. Persze nem a szó szoros értelmében. De hát, hallottam, hogy milyen esetek történtek a közelmúltban.
De azért meg volt ijedve, nemde!?
Igen, azt kell mondjam, egypárszor igen. Amikor elmondtam a nagyapámnak és édesanyámnak, akkor azonnal haza akartak hívni, merthogy nagyapámat is demokratikus szervezkedés miatt akarták ítélőszék elé állítani, mire ő másnap elmenekült az országból. Nem mondom azt, hogy a két eset egy és ugyanaz lenne, de hogy a sors az egymást követő nemzedékeket ilyen helyzetbe hozza, furcsa! Megijedt a családom, én is. Féltettek. Nem akartam azt sem, hogy a szőnyeget kihúzzák a lábam alól, mert folytatni akartam a kelet-európai újságírást, szóval alaposan összetörtem.
Történt valami, amikor az írásait publikálta? Amelyek természetesen nem feleltek meg a hivatalos kurzus elvárásainak.
Nos, egypárszor bepánikoltam, mert tudtam, amit publikálok, annak a mentoraim nem fognak örülni. Ugyanakkor vívódtam magammal, mert azt is tudtam, hogy nem vagyok az az ember, aki mást vagy az ellenkezőjét csinálja annak, mint amit rábíztak. Nem szoktam cserbenhagyni az embereket és ráadásul szép ösztöndíjat is kaptam. Hogy is van ez? Tettem fel magamban jópárszor a kérdést.”
Hogy még szürreálisabb legyen a teljes kép, az interjú végén az újságíró megjegyzi: úgy hiszi, hogy Bence Xavier Széchenyi tett „egy lépést a demokrácia visszaépítése felé Magyarországon”.