Tényleg Észak-Koreának, Iránnak meg Venezuelának akarunk a putyini Oroszország elszigetelésével teret nyitni, csókolom?
Egyre csak sorjáznak a hírek, amiktől az ember hirtelen mérhetetlenül kényelmetlenül kezdi érezni magát a bőrében. Júniusban hatalmasat ugrott Venezuela olajkitermelése, miután az Egyesült Államok engedélyezte a Chevronnak a venezuelai olaj importját. Az iráni rezsim két tüntető kislány rituális keresztre feszítése között szintén 2018 óta nem látott rekordmagasba lökte a napi kitermelését, s a piac már a perzsa hatalom elleni szankciók enyhítését árazza.
A tendencia kristálytiszta: az Egyesült Államok megalkuszik azon államokkal, amelyeket korábban a „gonosz tengelyének” tartott,
hogy ne boruljon meg teljesen az oroszok elszigetelésére hozott olajszankciók, illetve a masszív orosz-szaúdi kartellezés következtében a globális olajpiac. Vagyis az amerikai Cadillac-tulajdonosok ne érezzék annyira a kútnál, hogy hazájuk épp megint hadat üzent egy olajhatalomnak.
Az észak-koreai diktátor minden jel szerint még e hónapban Vlagyimir Putyinhoz látogat, s a legoptimistább forgatókönyv az, hogy csak a szovjet időkből észak-koreai raktárakban ragadt szovjet lőszerek sorakoznak majd fel tonnaszám az oroszok mögött az ukrajnai fronton – de a BBC felveti az intenzív orosz-észak-koreai nukleáris együttműködés vagy épp a közös orosz-kínai-észak-koreai hadgyakorlatok lehetőségét is. Mert Oroszországnak most már szinte semmi veszítenivalója nincs a nemzetközi porondon;
ha összeáll az észak-koreaiakkal, akik korábban még neki is büdösek voltak, ugyan ki hozhat ellene még szankciót, s milyet?
A Nyugat épp kiengedi a ketrecből a világ legszörnyűbb rezsimjeit. Ők, Észak-Korea, Venezuela és Irán az élő bizonyíték arra, hogy a világot „demokráciákra” és „diktatúrákra” osztó külpolitika eszetlen őrület. Ugye nem gondolja senki komolyan, hogy a diktatúrának elhordott erdoğani Törökország, Közép-Ázsia lassan-lassan demokratizálódó elnöki rendszerei, vagy épp az afrikai kleptokráciák olyan veszélyt jelentenének a világ biztonságára, mint ez a három csirkefogó? Észak-Korea egy tömeges éhhalált okozó, koncentrációs táborokat üzemeltető, tébolyult rezsim védelmében telepít a világ két nagy technológiai központja, Kína és Dél-Korea közé atomarzenált. Irán szintén atomfegyverrel tör a zsidó állam, egyben az egyetlen közel-keleti demokrácia létezésére, fenyegető fellépésével összerántja az arabokat ősellenségükkel, Izraellel, s eközben saját lakosságát is terrorban tartja. Venezuela pedig a világ egyik legnagyobb olajvagyonán csücsülve tart fenn működésképtelen, nyomorgó gazdaságot, az olajbevételekből pedig a kubai kommunisták egész Latin-Amerikát behálózó hatalomgyárát finanszírozza.
Nem egy liga, nem is egy csillagrendszer ez mindazon országokkal, amelyeket nem szokás mostanában meghívni a demokráciacsúcsokra. Horribile dictu: még Oroszországgal sem egy liga ez. Kell ahhoz egy adag kegyetlenség, hogy az ember két évtizeden keresztül még Vlagyimir Putyinnak is teljességgel vállalhatatlan legyen.
Képzeljük el azt a rezsimet, amellyel szemben az orosz elnöknek vannak jogállamisági problémái.
Na, hát ez Oroszország totális elszigetelésének ez az ára – az ő szabadon engedésük. Ez, a legundorítóbb rezsimek ezer százalékban a mi nyugati politikánk által lehetővé tett megerősödése az apróbetű a demokráciák és diktatúrák dicső, nagy harcában. Venezuela és Irán azért erősödik, mert mi szorulunk rájuk; Észak-Korea azért, mert arra kényszerítettük az oroszokat, hogy rájuk szoruljanak. Oroszország és Kína már-már közhelyként kezelt „összetolása” nemcsak e két, egyébként is hatalmas ország Nyugat-ellenes érdekszövetsége miatt jelent kockázatot – az igazán életveszélyes benne az, hogy egy ilyen tengelyre rácsatlakozhat az utolsó tébolyult is, akinek valami baja van a Nyugattal. És vannak ilyenek. Sok minden szépet csináltunk már mi a világon, sokan, elegen vannak.
Joggal aratnak a diktatúrák a nyugati sajtóban harsány, kacagó lenézést azért, hogy – Kínától eltekintve – nem tudnak a Nyugattal versenyezni képes gazdaságokat felépíteni. Hogy technológiában minduntalan mögöttünk kullognak. Hogy ők aztán tényleg soha nem érik majd utol Ausztriát.
Ami érthető is – a verseny terhe alatt nő a pálma, börtönben meg nem nő.
De ne kövessük el azt a hibát, hogy azt gondoljuk: semmire sem képesek. Dehogynem. Minden rezsim jó valamiben. Az icipici, semmirevaló Kuba Venezuela pénzén sakkban tart egy komplett kontinenst, Irán és Észak-Korea jelenléte pedig paranoid erődítményekké változtatja Izraelt és Dél-Koreát. A világpolitikában nem a sötétség harcol a fénnyel, hanem mi, emberek harcolunk a mocsárral.
Azzal, hogy felismerjük-e a kisebbik rosszat, és tudjuk-e minden erkölcstelenségével együtt felvállalni: igen, azt választjuk.
Hatalmat érintő ügyekben ritkán van tiszta, jó döntés; s a világpolitikában minden döntés hatalmat érint.
Ma a kisebbik rosszat úgy hívják: az orosz-észak-koreai-kínai tengely létrejöttének megakadályozása, s a világ legundorítóbb rezsimjeinek visszatuszkolása a palackba. A nagyobbik rossz meg az, ha minden mindegy alapon az összes zsivány összefog ellenünk. Ez már nem a Kelet és a Dél bosszúja lenne, hanem a világ őrültjeinek összefogása, melynek keretében szabadon cserélgetik egymással az atomtudósokat. Ez nem olyan szellem, amit kiengedhetünk a palackból. Ideje ráncba szedni a prioritásokat. Csókolom, Kissinger van? Mert igény volna rá.
Nyitókép: MTI/AP/Carolyn Kaster