A „haldokló, gyenge Putyin-rezsim” most ölte meg utolsó potens ellenfelét

Óh, hányszor hallottam már ezt a csodaszép narratívát arról, hogy azon a szép júniusi napon megreccsent a Putyin-rendszer.

hogy ez kitörhetett, hogy nem tudták percek alatt megállítani, hogy fegyverdördülés nélkül engedték át neki az ukrajnai háborút koordináló bázist.

Oroszország nekem nem hazám, némi szakmai érdeklődésen túl kutyám és macskám sem; nekem aztán nem fáj, ha Oroszország történelmének ezer keménykezű zsarnoka közül meggyengül az aktuális – egyébként ezen archetípus messze-messze nem a legtehetségtelenebbik, s bizonyosan a legnagyobb jólétet teremtő egyede. Gyűlölői, áldozatai majd tort ülnek, udvartartása és tisztelői megsiratják, eltemetik ortodox szertartás szerint, aztán jön egy liberális reformer, aki három mézesévet követően megcsinálja ugyanazt, mint Putyin (Hruscsov, Sztálin, III. Miklós, Rettegett Iván).

Mégis: mindannak mentén, amit a diktatúrákról tudok, sehogy sem tudtam levonni a Prigozsin-puccsból a rezsim gyengeségére utaló következtetést. Azt gondoltam róla, amit a miniszterelnök aztán el is mondott a Bild hüledező riporterének: nem változott semmi, tökmindegy, lapozzunk.

Egyszerűen nem úgy szoktak megbukni a diktatúrák, hogy egyszer csak beüt a mennykő. A hatalomnak vannak fundamentális tényezői – külkapcsolatok, katonaság, személyi szabadság, s mindenekfelett a gazdaság –, a diktatúrát pedig a demokráciától széles skála választja el, nem bináris kapcsoló. Érdemesebb erről talán úgy gondolkodni, hogy a népakaratnak és az erőszaknak egyaránt van szavazata, s azt a bizonyos ötven százalék plusz egyet egy rendszer életben maradásához együtt kell kiadniuk. Egy boldog demokráciában a népakarat egy az egyben érvényre jut, s önmagában, erőszak nélkül fenntart egy rezsimet; a sérült demokráciákban az erőszak különböző formái – a bizonyos ellenzéki nézeteket vállalhatatlannak befeketítő propagandától a cenzúrán és a választási csaláson át a börtönig – rásegítenek kicsit, hogy a rezsim az 50 százalék fölé kerüljön; s a híres „demokratikus hanyatlás”, melyet neves elmebetegek hazánkban is vizionálnak, nem más, mint az erőszak részarányának fokozatos növekedése, kompenzálandó a rezsim mögül kihátráló népakaratot.

De egyszerűen olyan kevés – kizárólag a politikai szabadságot és sajtószabadságot érintő, s jellemzően nem is halálos – erőszakkal képes víz felett maradni, hogy tömegek Putyintól való elfordulására következtetni nem lehet, az oroszok személyi – nem politikai – szabadságába alig kellett még belenyúlnia. 

Oroszország külügyi elszigeteltsége erősen relatív; a Nyugat teljes elfordulásával olyan partnereket veszített a rezsim, akikkel 2014 óra különösebben amúgy sem volt jóban, a rajtunk kívüli világ vezetői pedig legfeljebb a látványos baráti kézfogásokat tagadták meg Putyintól a kedvünkért, az üzletben semmi nem változott.

– még életszínvonal-romlást sem hozott, maximum bankkártyaletiltásnyi kellemetlenségeket. A külügyekből, a gazdaságból és a hatalom fenntartásához szükséges szabadságkorlátozások mértékéből ítélve minden a Putyin-rendszer, csak gyenge nem.

De ott volt még kérdőjelként a katonai hatalom Prigozsin lázadása óta. Vajon monolitként állnak-e még Putyin mögött a katonai erők, s ha igen, képesek-e fenntartani a hatalmát? Szóltak pletykák a hadseregen belüli viszálykodásról, Szurovikin hadseregtábornok prigozsinista szimpátiáiról, arról, hogy az orosz hadsereg az ukrajnai háború előtt a második legerősebb hadsereg volt a világon, azóta a második legerősebb hadsereg Ukrajnában, a Prigozsin-puccs napján pedig a második legerősebb Oroszországban.

Az Embraer-gépeknek jó tíz éve nem volt halálos áldozattal járó balesetük. Még le sem ért a roncs a földre, mikor az orosz légiforgalmi hivatal, a Roszaviacija már közölte, hogy a zsoldosvezér a magángép fedélzetén volt; mikor pedig az orosz és a nyugati információs térben elkezdett terjedni a hír egy második gépről és arról, hogy Prigozsin esetleg mégsem a lezuhant Embraeren utazott, még beküldtek egy csinovnyikot a megszállt Zaporozsje oblasztyból „megerősíteni” a halálhírt.

Prigozsin meghalt, Putyin megölette lázadása második hónapfordulóján, Szurovikin pedig nem valami nyaralóhelyen sütteti a hasát a puccskísérlet óta, két hónap egybefüggő szabadsága a világon nincsen senkinek. A rezsim maga sem akarja, hogy bárki kételkedjen: kamu volt az alku a lázadókkal, az árulásra nincs bocsánat, ennyi volt. S igen, a katonai hatalom is minden kétséget kizáróan Putyiné.

Egyben lecke mindannyiunknak arról, hogy milyen a diktatúra, és milyen jó, hogy itthon demokrácia van. Minden egyes nap tudatos állampolgári döntések garmadájával meg is kell küzdenünk érte, olvasni kell, művelődni, szavazni, röptében megköpködni a politikusi parasztvakítást, s nem hallucinálni farkast oda, ahol még szúnyog sincsen.

Jevgenyij Viktorovics – carsztvo vam nyebesznoje.

***

(Nyitókép: Twitter)