A geopolitika guruja még 2010-ben felvázolta, milyen lesz szerinte a világ 2025-re. De vajon a legjobb vagy a legrosszabb forgatókönyv megvalósulása felé tartunk? Somkuti Bálint írása!
Írta: Somkuti Bálint biztonságpolitikai elemző, hadtörténész (MCC)
A könyvespolcomról levéve Brzezinski Stratégiai vízió című könyvét, nagy élvezettel láttam neki az újraolvasásának. Brzezinskit – ahogy e sorok íróját is– az aggódás hajtja. Nem a leszólás vagy a fölényeskedés, hanem a jövőért érzett felelősség. Ez a hozzáállás jól látszik a lengyel nemesi gyökerekkel rendelkező, a Nagy Sakktáblában még oroszellenes szellemben író elemző 180 fokos fordulatán, amikor a Vízióban már arról ír, hogy az USA-nak Orosz- és Törökországgal együttműködve kellene befolyását megőriznie a felemelkedő Kínával szemben.
Egy dolgot mindenesetre érdemes kiemelnünk. A jelen világeseményeket látva és értelmezve, ez a hajó már elment.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem kell törekednünk arra, hogy a felismert hibákat kiküszöböljük.
***
Cikksorozatom előző részeiben bemutattam, hogyan néznek ki az USA stratégiai előnyei és hátrányai Zbigniew Brzezinski, korunk egyik legnagyobb hatású geopolitikai gondolkodója szerint. A harmadik, utolsó cikk témája a világ általa elképzelt ideális állapotában 2025-ben, illetve azon okok bemutatása, amelyek miatt ez az idill végül nem jött létre.
Még olyan nagy formátumú gondolkodóknak is, mint Brzezinski, nagyon nagy bátorság kell, hogy másfél évtizedre előre jósoljanak, ugyanis bármikor bekövetkezhet egy előre nem látott fordulat, egy olyan döntés, amely a feje tetejére állítja a folyamatokat.
Brzezinski Törökország és Oroszország bevonásával tervezett ideális forgatókönyve sem valósult meg,
nem jött létre a „a nagyobb és életképesebb Nyugat” víziója.
Remélhetőleg az utókor feltárja azokat a folyamatokat, amelyek épp az ellenkező hatást váltották ki, és Törökország eltávolodását hozták a Nyugattól. Sőt ezzel egy időben lehetővé tették közeledését régi riválisához – sőt ellenségéhez –, Oroszországhoz.
Kapcsolódó vélemény
Mandiner
Brzezinski érveléséből is kiderül: ha az amerikai elit nem érti meg a változások súlyát, akkor könnyen és a véltnél sokkal gyorsabban juthat az USA a régi birodalmak végső sorsára.
Bár rendkívül figyelemre méltó, hogy a szakma egyik „nagy öregje” képes volt teljesen revideálni álláspontját és Oroszország nyugati integrációját javasolni, nehezen megmagyarázható, miben reménykedett a könyv 2010-es megírásakor Brzezinski. Putyin ugyanis már 2007-ben a müncheni biztonságpolitikai konferencián elmondta, hogy nem nézi tovább tétlenül a nyugati benyomulást az orosz érdekszférába, a volt szovjet tagköztársaságok alkotta „közel-külföldre”. Szavait 2008-ban a grúz konfliktusban tettekkel is alátámasztotta. Ugyan Obama elnök 2009-ben bejelentette a kapcsolatok újraindítását (reset) Oroszországgal, és ennek során a Medvegyevvel kialakult kapcsolatának köszönhetően elért bizonyos kisebb eredményeket, de Putyin 2012-es elnökké választása után a folyamat hamvába is holt. Hogy kinek a hibájából és minek köszönhetően, nos, konkrét bizonyíték hiányában erről mindenki a saját világnézete szerint mond ítéletet.
De mit is írt Brzezinski a 2025-ös világról? Ahogy a fejezet címe is jelzi:
„A világ Amerika után 2025-ben: nem kínai, hanem kaotikus”,
két utat vázolt fel.
Az egyikben megvalósul az az ideális forgatókönyv, amelyet joggal nevezhetünk a legjobb esetnek, a best case scenariónak. Ebben az USA fokozatosan felülkerekedik az előző fejezetekben bemutatott krízisein, és minden megy tovább, mint régen.
A másikban azonban nem történik semmilyen jelentős változás, és a geopolitikus által bemutatott káros folyamatok összhatásának eredményeképpen az USA egy rendszerszintű válságba kerül, amelynek eredményeképpen megszűnik globális befolyása. Ez persze nem jelenti a teljes összeomlását vagy felbomlását – mindössze azon képességének elvesztését, hogy bárhol, bármikor beavatkozzon, azaz garantálja érdekei érvényesülését.
Ez utóbbi több okból nem jelentené egy másik hegemón, Kína megjelenését, hanem egy olyan kaotikus világhoz vezetne,
amelyben nagy és regionális hatalmak folyamatos küzdelmet folytatnának érdekszférájuk kiterjesztéséért vagy éppen megvédéséért.
Brzezinski szerint az amerikai hegemónia helyét nem lesz képes sem a feltörekvő Kína, sem egy esetleges globális hatalommegosztás betölteni. Részben egy ezt alátámasztó, széles körben elfogadott ideológia, részben az ehhez szükséges, az élet szinte minden területére kiterjedő megoldások hiányában. Ha belegondolunk, hogy amerikai kézben van, illetve amerikai szabványok szerint működik az internet és a globális pénzügyi rendszer (SWIFT), könnyen belátható szavai igazsága.
Fenti folyamattal kapcsolatban Brzezinski szerint már 2010 környékén is készítettek Japán, India és egyes EU-országok vezetői terveket azzal kapcsolatban, hogy Amerika gyengülése hogyan hat majd nemzeti érdekeikre. Ennek egyértelmű jele, igaz 13 évvel később, az a japán nemzetbiztonsági stratégia, amelyik nyilvánosan először számol azzal az eshetőséggel is,
hogy az USA esetleg nem lesz képes hűséges szövetségesének megvédésére.
Külön kiemelendő azon megjegyzése, amely szerint „a jelenlegi nagyhatalmak közül egyik sem ámítja magát a globális hatalomra törő és bukásra ítélt, hírhedt huszadik századi államok mintájára. Közülük pedig egyik sem áll készen politikailag, gazdaságilag vagy katonailag arra, hogy a globális vezetés köntösét magára öltse, továbbá egyik sem rendelkezik azzal a nehezen megfogható legitimitással, amelyet még a közelmúltban is Amerikával azonosítottak.”
Megjegyzésül két dolog ehhez. Egyrészt nem biztos, hogy a következő hegemón ugyanazt a módszertant kell, hogy válassza, mint az USA; másrészt érdekes az a felismerés, hogy Amerika globális befolyása repedezik, már több mint egy évtizede érvényes. Igaz, akkor még csak a Brzezinskihez hasonló, legélesebb szemű megfigyelők vették észre.
Ezt is ajánljuk a témában
Mit tehet az USA a világban zajló, számára kedvezőtlen folyamatok ellen? Amerika hanyatlása távolról sem szükségszerű: gyakorlatilag mindenben önellátó tud lenni és „a világ legnagyobb vizesárkai védik” – de a Zbigniew Brzezinski által már jó tíz éve sürgetett megújulásnak egyelőre nem sok jelét lehet látni.
Az első és talán egyetlen reális kihívóval kapcsolatban a szerző joggal jegyezte meg: Kínának is az az érdeke, hogy a hatalom globális újraosztása inkább fokozatosan történjen meg. Különösen úgy, hogy „még Kína vezetői is hangsúlyozták, hogy Kína […] a hatalom minden szegmensében – még évtizedek múlva is – csak egy fejlődő állam lesz, jelentősen lemaradva nemcsak az Egyesült Államok, hanem Európa és Japán mögött is.”
Nos azóta sok víz lefolyt a Jangcén, és a helyzet mára meglehetősen megváltozott. Lehet, hogy a korábbi kínai vezetők a fenti óvatos megállapítást Teng Hsziao Ping 24 írásjeles, rejtőzködésre felszólító útmutatása nyomán tették. Azonban
a jelenlegi kínai vezetés szemlátomást úgy döntött, hogy felgyorsítja a folyamatot,
és számos jel arra utal, hogy a sárkány hóna alá csapta a medvét, és egyre nyíltabban szembeszáll a sassal.
Érdekes, hogy Brzezinski milyen jól ismerte fel azt a folyamatot, amely napjainkra egyre több ázsiai államban tetten érhető: „… a növekvő hatalmával kérkedő nacionalista és agresszív Kína szándékai ellenére szomszédai erős koalícióját mozgósíthatja maga ellen”. Fentiek miatt nem egy kínai hegemóniát, hanem egy átmeneti helyzetet vár Brzezinski 2025-re. Bár ennek jelei még közvetlen formában nem láthatóak, a kalóztevékenység megélénkülése mindenképpen arra utal, hogy
a káoszhoz vezető folyamat megindult.
A könyvét záró, új geopolitikai egyensúlyról szóló fejezetben azonban a szerző is beleesik abba a hibába, amely mostanra jellegzetességévé vált a nyugati geopolitikai gondolkodásnak. A veszélyek reális felsorolása után is ragaszkodik a számára legjobb forgatókönyv megvalósulásához. Persze könnyű azt állítani, hogy ez az utólagos bölcsesség alapján megfogalmazott sommázat. Brzezinski amerikai hazafiként nem is tehet mást, mint kifejezi reményét, hogy hazája képes lesz az előtte álló óriási feladatok megoldására.
Azonban realizmusa át-áttör néha már kincstári optimizmusán. „Ha azonban egy aggódó Amerika és egy túlságosan magabiztos Kína a fokozatosan elmérgesedő politikai ellenségeskedés útjára lép,
nagyon valószínű, hogy mindkét ország egy kölcsönösen pusztító ideológiai konfliktusban találja magát.”
Ha csak a közelmúlt eseményeire gondolunk, nehéz cáfolni az utóbbit.
Zárógondolatában így ír: „Mivel Amerika még nem Róma, és Kína még nem Amerika Bizánca, egy szilárd globális rend végső soron azon múlik, hogy Amerika képes-e megújítani magát és bölcsen cselekedni, mint egy új életre kelt Nyugat támogatója és garantálója, és mint egy felemelkedő új Kelet egyensúlyteremtője és megbékítője.”
Ugyan korai lenne még véleményt formálni az USA megújulásával kapcsolatban, azonban számos tényező arra utal, hogy ennek egyre kisebb az esélye. A hazaihoz hasonló mértékben elmérgesedett belpolitikai helyzet, az amerikai hegemónia egyik legfőbb eszközének számító dollár jelentőségének csökkenése, és számos egyéb tényező arra mutat, hogy ez szinte kivitelezhetetlenül hatalmas feladat lenne
Amennyiben – és jelenleg ez a valószínű – sem a tágabb Nyugat, sem a példának okáért a Firefly sci-fi sorozatban bemutatott kínai-amerikai szövetség nem jön létre,
úgy egy kaotikus világ vár ránk
amelyben közép- és nagyhatalmak egyaránt igyekeznek betölteni a hegemón után maradt űrt.
Az intézkedés 170 millió amerikait érintene. A TikTok tiltakozik a tervezett, szólásszabadságot korlátozó intézkedés ellen.
Nem biztos, hogy a szerző alaposan átgondolta, kiket sérteget.
Kínzás és kegyetlen, embertelen vagy megalázó bánásmód; kemény és életveszélyes börtönkörülmények is szerepeltek a jelentésben.
61 milliárd dollárt szavazott meg az amerikai képviselőház Ukrajnának. Mire lehet elég?
„Vége van ennek a korszaknak” – kemény szavakkal vázolta fel Európa jövőjéről alkotott elképzeléseit a francia elnök.
A berlini kabinet tudta, hogy az atomerőművek leállítása rossz ötlet, mégis megtették. Most pedig állítják, hogy a Cicero magazin ferdít.
Az Origo tényfeltáró cikke szerint amennyiben Magyar Péter mögött materiális értelemben is megjelenik a külföldi támogatás, az már komoly szuverenitási aggályokat vet fel.
