A rock dühös dinoszaurusza, aki nem halt ki – Budapesten lép fel Roger Waters

Történelmi messzeségbe kerülnek lassan a hatvanas évek, amikor nyughatatlan angolszász fiatalok egy kicsi, de annál zajosabb csoportja hirtelen betört az éterbe, s zenéivel és dalszövegeivel, öltözködésükkel és üzeneteikkel meghódították a nemzedékük szívét és elméjét. Előbb Amerika és Anglia feleselt egymásnak, majd a cunamiszerű hullám áttört Európába, még a Vasfüggönyön túli országokba is.

A hatvanas években alig néhány év alatt világsztárok sora született angol földön, sorolni is fölösleges: Beatles, Rolling Stones, The Who, The Kinks, és a többiek. Még egy-két évvel később már jött is az újabb nemzedék, egész zenei stílusirányzatok atyjaiként, mint a Led Zeppelin, a Black Sabbath, a King Crimson... és mellettük,

A Pink Floyd széles és több nemzedéket felölelő rajongótáborának egy szóval sem kell bemutatni a zenekar történetét, de még a felszínesebb zenekedvelők is ismerhetik a banda történetének főbb állomásait. Az első időszak Syd Barrettel, az őrült gyémánt frontemberrel, aki aztán túlságosan rajta maradt a szeren, s visszavonultan, megbomlott elmével élte le hátralévő életét. Aztán a teljes kibontakozás évei, egymást sűrűn követő lemezekkel, ahol a klasszikus négyes, Roger Waters, David Gilmour, Rick Wright és Nick Mason megannyi alapkövét lefektették a más jelző híján progresszív rocknak nevezett műfajnak, különböző szerzemények egész kaleidoszkópjával, az egyszerű folkos daloktól a több tételes, epikus alkotásokon át a hallgathatatlanságot súroló zajzenékig.

És jöttek a klasszikus, ma már a rocktörténet monolitjainak nevezett lemezek: az épp a minap 50 éves The Dark Side of The Moon, a Wish You Were Here, az Animals és a The Wall – ami nagyjából le is zárja a zenekar történetének aranykorát, s ami utána jön, az már a kiégések, a perlekedések, a szétszakadások, a kései próbálkozások és szólókarrierek korszaka, ami mind a mai napig elnyúlik.

Uh, de nehéz ember lehet Roger Waters – gondolhat bele bárki, aki kicsit is ismeri a fickó életútját. Kissé rosszmájúan azt is el lehet képzelni, hogy ha egy nemzedékkel korábban születik, s akkor élhette volna ki az egóját és megalomániáját, akár egy Szovjetunióért lelkesedő kommunista entellektüel – számos ilyen volt brit földön akkoriban –, vagy épp a túloldalon valami nácizmussal szimpatizáló brit mozgalmár vált volna belőle. Ez egyáltalán nem elképzelhetetlen, hiszen a saját művészete, dalszövegei, színpadi show-i is az efféle külső – és belső – démonokkal való küszködést, a saját belső sötét oldalával folytatott harcát tükrözik. De nem abba a nemzedékbe született – más időkben lett aztán tere az egója és megalomániája kiteljesedéséhez.

Volt honnan azoknak a bizonyos démonoknak előjönnie: Waters 1943-ban született, bele a 2. világháború brit földet is elérő poklába, a német légitámadások, a riadók, a bombázások, az emberi és infrastrukturális pusztulás korába. És ami a legszemélyesebb tragédiája, ami életét és egész munkásságát végigköveti, ami nélkül nem érthetjük meg se művészetét, se politikai indulatait: édesapját öt hónaposan elveszítette. Apja, az egyszerre vallásos keresztény és hithű kommunista Eric Fletcher Waters eleinte pacifista nézeteket vallott, de aztán mégis csatlakozott a brit hadsereghez, hogy a nácik ellen küzdjön – és 1944-ben elesett Olaszországban.

a világháború romjai, a lassú fizikai újjáépítés jelei között, soha be nem hegedő lelki sebekkel. Aztán szigorú magániskolába került, aminek rigid, szabálykövető kereteit hamar elviselhetetlennek találta. Ha ismert Pink Floyd albumok és dalok tematikájával találunk itt összefüggéseket, természetesen nem tévedünk.

Pink Floyd: Echoes - Live in Pompeii

Végül bekerült egy londoni építészeti iskolába, első tervei szerint mérnöknek készült – csak hát azok már a hatvanas évek voltak, s egy akkori londoni fiatal hol kötött volna ki, ha nem a zene és az egyre színesebb-szagosabb popkultúra világában. Addigra megismerte Syd Barrettet, aztán David Gilmourt, Londonban pedig Nick Masont és Richard Wrightot. Elmerültek a zenélés és mindenféle szubkultúrák világában, s lassú formálódás után 1966-ra összeállt a Pink Floyd, 1967-ben pedig kiadták első lemezüket, a The Piper at the Gates of Dawn-t, a többi pedig poptörténelem.

A zenekarban elsősorban basszusgitáron játszó Waters a hetvenes évek folyamán vált a Pink Floyd vezérévé, ahogy egyre terebélyesedő egójával egyre inkább lenyomta kollégáit. A zenekar csúcskorszakában a húzóerőként szolgáló, dalszövegeket író, ideológus és kreatív, ámde énekhanggal nem rendelkező Waters jó egyensúlyban volt az utánozhatatlan gitározásával a Pink Floyd zenéjét és angyali hangjával magukat a dalokat meghatározó David Gilmourral. A szerteágazó tematikájú és stílusú első albumok egy kreatív kollektíva munkájának lenyomatai voltak. De a hetvenes évek végére Waters mindent és mindenkit leuralt, így a The Wall ugyan a Pink Floyd egyik mesterműve lett, de inkább szólt már Watersről és saját különbejáratú démonairól, mintsem a zenéről magáról.

A Pink Floyd-négyesfogat utolsó lemeze, a The Final Cut már gyakorlatilag egy Waters-szólólemez volt, minden korábbinál hangosabban agitálva a háborúk és mindenféle elnyomó társadalmi rendszerek ellen. Aztán amíg a többiek hosszú pereskedések után folytatták a zenekart, Waters magára maradva járta tovább a saját útját: a The Pros and Cons of Hitch Hiking a megállapodott családos élet és a férfilét különböző csábításainak örök harcáról szólt, a Radio K.A.O.S. az atomháború rémeit festette föl a nyolcvanas években. És jött a világkommunizmus bukása: Waters 1990-ben a lebontott berlini fal helyén, a Brandenburgi kapunál adta elő a The Wallt, minden idők egyik legmonumentálisabb rockkoncertjeként. Az 1992-es Amused to Death szólólemez a korszellemet jól megragadva a tévéfüggés csapdáiról, a hír- és szórakoztatóipar elemévé vált háborúkról – és persze ismét bármifajta háború és pusztítás elítéléséről – szólt.

A Pink Floyd a Live 8 koncerten 2005-ben

A kétezres években az Afrikát megsegíteni kívánó Live 8 koncerten Waters utoljára összeállt a régi zenésztársakkal, és Pink Floydként adtak elő négy számot a londoni Hyde Parkban. Waters azóta hol a Pink Floyd egyes korszakait és fő albumait, hol saját szóló munkásságát idézi meg világ körüli turnéin, amiket hetven fölött is szorgalmasan folytatott. A 2010-es Wall Live turnén a legmodernebb látványtechnikák segítségével keltette életre az album nyomasztó, disztópikus történetét,

Az elmúlt évek aztán többször szóltak Roger Waters körül a politikai üzengetésekről, mintsem magáról a zenéről. A nyugati világrend kritikusaként Waters soha nem fogta vissza magát, és amikor a Wall újabb turnéjén a Goodbye Blue Sky című dal alatti színpadi animációban katonai repülőgépek először Dávid-csillag, majd dollár alakú bombákat szórtak szét, a Rágalmazásellenes Liga antiszemitának nevezte az előadót. Waters erre úgy reagált: „A dalban arra akartam rámutatni, hogy mindannyian ki vagyunk téve az egymással szemben álló vallási, politikai és gazdasági ideológiák folyamatos bombázásának, ami csak arra uszít minket, hogy egymás ellen forduljunk”.

Pár évvel később, 2016-ban Roger Waters, David Gilmour és Nick Mason közös közleményben álltak ki a gázai civilek mellett és az izraeli hadsereg ellen.

Waters addigra már aktívan szervezte az Izrael elleni kulturális bojkottot, több-kevesebb sikerrel. Még egy Pink Floyd-feldolgozászenekart is arra kényszerített, hogy mondja le izraeli koncertjeit. „Szánalmasan rosszindulatú és tiszteletlen lépés lenne Izrael szegregált közönsége előtt énekelni dalaimat és hozzájárulni az ország rasszista és apartheid kormányának kulturális szerecsenmosdatásához. [...] Az emberek, akiket szórakoztatni szándékoznak, megölik szomszédaik gyermekeit, naponta lövik le őket hidegvérrel. Minden emberiesség nevében kérlek benneteket, hogy hallgassátok meg kérésemet, és még ma mondjátok le” – közölte Waters a 2018-as eset során.

Waters 2017-es, Is This The Life We Really Want? című lemezén Donald Trumpról, a migrációs helyzetről, az ellenségképekről és a mindennapi félelmekről énekelt.

2018-as turnéján Trumpot ledisznózta, a mögötte lévő kivetítőn pedig a budapesti koncerten magyar szöveggel üzent a közönségének,

Waters aztán Bécsben is fellépett, itt Mark Zuckerberggel szemben ellenállást hirdetett, majd pedig a kivetítőn listázta a neofasizmus szerinte feltörekvő nagyurait. Így került Orbán Viktor Putyin, Trump, Sebastian Kurz, Le Pen és Nigel Farage társaságába.

A nyolcvanhoz közeledve egyre vadabbakat beszélő Waters aztán egy muszlim lapnak adott interjúban kifejtette, hogy  az amerikai kormányt egy zsidó milliárdos mozgatja, a cionizmus pedig „egy ronda folt, amit el kell távolítanunk”; s hogy „az izraeliek tanították meg az amerikai rendőröknek, hogyan kell feketéket ölni”.

In the Flesh? (The Wall Live, 2010)

Az ukrajnai háború kapcsán sem fogta vissza magát a veterán zenész: azt kommentálva

Álláspontjai miatt nagy felháborodáshullám tört ki, Waters felkerült az ukrajnai, hírhedt halállistára is.

Waters a reakciók láttán aztán jobbnak látta, ha nyílt levelet ír Vlagyimir Putyin orosz elnöknek, amiben kifejtette:

„Tudom, tudom, az USA és a NATO egy pillanat alatt, vagy néhány hordó olajért más szuverén országokat száll meg, de ez nem jelenti azt, hogy önöknek is ezt kellene tenniük, az önök ukrajnai inváziója teljesen meglepett, ez egy förtelmes agresszív háború volt, akár kiprovokálták, akár nem.”

Levelében azt is megüzente Putyinnak:

„Ismerek néhány embert, aki szerint önök egész Európát le akarják rohanni, kezdve Lengyelországgal és a többi balti állammal.

amiben az Atlanti-óceán mindkét oldalán a sólymok látszólag annyira jól érzik magukat, és mindent bele! Ja, csak robbantsuk szét egymást és a világot. A probléma az, hogy nekem is vannak gyerekeim és unokáim, ahogy a legtöbb testvéremnek is szerte a világon, és egyikünk sem örülne ennek az eredménynek.”

Valahol inkább tragikus, mintsem komikus a sokat megélt zenész aggkori politikai csapongása. De még ha nem is lehet túlzásaival meg egyáltalán a maga multimilliomos zenészként vallott vadbalos nézeteivel egyetérteni, azt azért lehet látni, hogy az érzékeny művész szerint baj van a világban, sok baj.

És a mai, megváltozott korban szinte egy ősidőkből itt maradt dinoszauruszként dübörgő Waters, akinek egész életét az eszmélésétől kezdve meghatározta a világháború és annak pusztítása,

És ennek valószínűleg ma este is hangot fog adni mai koncertjén – ami talán az utolsó budapesti fellépése lesz a pályafutása során.

Goodbye Blue Sky

„Look, Mummy. There's an airplane up in the sky

Did, did, did, did you see the frightened ones?

Did, did, did, did you hear the falling bombs?

Did, did, did, did you ever wonder

Why we had to run for shelter

When the promise of a brave new world

Unfurled beneath a clear blue sky?

Did, did, did, did you see the frightened ones?

Did, did, did, did you hear the falling bombs?

The flames are all long goneBut the pain lingers on

Goodbye blue sky

Goodbye blue sky

Goodbye”

Nyitókép: MTI/EPA/EFE/Francisco Guasco