Negyedszázaddal ezelőtt egy mesterségesen létrehozott kis nyugat-európai államban a felek – nem kis külső nyomásra – úgy döntöttek, megpróbálnak véget vetni a folyamatos, pusztító polgárháborúnak. Ekkor,
1998. április 10-én született meg a Nagypénteki Egyezmény,
és indult meg az a hosszú megbékélési folyamat Észak-Írország katolikus és protestáns, Dublin- és London-hű fele között, amelynek legutóbb a Brexit adott nagy döccenőt.
A történetet lehet messziről és közelről is kezdeni; a messziről kezdés esetünkben azt jelentené, hogy visszamegyünk az angol-ír egyezményig, amelynek nemrég volt a centenáriuma.
Ez szentesítette 1921-ben Írország viszonylagos függetlenségét egy sajátos „Trianonnal”,
a hat, protestáns többségű, ulsteri megye elszakadásával az országtól. De ott az 1801-es unió Nagy-Britanniával, amely a katolikusok elnyomását fokozta, bebetonozva a feszültségeket. És elmehetnénk akár 1690-ig, amikor II. Jakab király katolikusai csatában elbuktak Belfastban, és az érzékenységükről híres, győztes protestánsok a mai napig remek hangulatú felvonulásokat tartanak a harc helyszínén, e triumfálással bízvást hozzájárulva a megbékéléshez a katolikus honfitársaikkal.
Ahol a harangok zúgnak
Ha csak a Nagypénteki Egyezményhez elvezető, közelmúltbéli eseményeket nézzük, akkor a kezdődátumunk mindenképpen 1968. október 5-e. Eddigre a feszültség már kézzel fogható volt, mivel az Írországtól elszakított, mintegy másfél milliós lakosság alig-többsége volt koronahű protestáns. Eközben 40 százalék körüli volt a katolikusok aránya, akikre kutya világ köszöntött: kiszorították őket a közhivatalokból és a politikából, ötből négyen munkanélküliek voltak,
nyomorban éltek a lényegében apartheidet bevezető országban.
Észak-Írországot félkaréjban vette körül a katolikus és nacionalista Ír Köztársaság; a kis országrész közepén viszont protestánsok gyűrűjében élt a katolikus kisebbség.
Az évtized közepétől feléledő, elsősorban a katolikusok diszkriminációja ellen fellépő polgárjogi mozgalmak tartottak tömegtüntetéseket. Az egyik ilyen szervezet, az Észak-Írországi Polgárjogi Szövetség (NICRA) felvonulásán robbantak ki az első utcai harcok, mivel a felvonulást a koronahű északír hatóságok betiltották, majd a mégis felvonuló békés tüntetőket verni kezdték, amit az ír nacionalisták sem hagytak annyiban. Hamarosan puskák ropogtak, bombák robbantak Belfastban és Londonderryben, és megkezdődött az a véres polgárháború, amely újra lángba borította az Ír-sziget ezen felét,
csupán az első nap öt halottról és 120 (!) sebesültről szólt a fáma.