Sokan elvesztek, de ki is nyert? Több évtizednyi véres polgárháborút zárt le most negyed évszázada a Nagypénteki Egyezmény, ami viszonylagos békét teremtett a katolikusok és protestánsok között Észak-Írországban.
Negyedszázaddal ezelőtt egy mesterségesen létrehozott kis nyugat-európai államban a felek – nem kis külső nyomásra – úgy döntöttek, megpróbálnak véget vetni a folyamatos, pusztító polgárháborúnak. Ekkor,
és indult meg az a hosszú megbékélési folyamat Észak-Írország katolikus és protestáns, Dublin- és London-hű fele között, amelynek legutóbb a Brexit adott nagy döccenőt.
A történetet lehet messziről és közelről is kezdeni; a messziről kezdés esetünkben azt jelentené, hogy visszamegyünk az angol-ír egyezményig, amelynek nemrég volt a centenáriuma.
a hat, protestáns többségű, ulsteri megye elszakadásával az országtól. De ott az 1801-es unió Nagy-Britanniával, amely a katolikusok elnyomását fokozta, bebetonozva a feszültségeket. És elmehetnénk akár 1690-ig, amikor II. Jakab király katolikusai csatában elbuktak Belfastban, és az érzékenységükről híres, győztes protestánsok a mai napig remek hangulatú felvonulásokat tartanak a harc helyszínén, e triumfálással bízvást hozzájárulva a megbékéléshez a katolikus honfitársaikkal.
Ha csak a Nagypénteki Egyezményhez elvezető, közelmúltbéli eseményeket nézzük, akkor a kezdődátumunk mindenképpen 1968. október 5-e. Eddigre a feszültség már kézzel fogható volt, mivel az Írországtól elszakított, mintegy másfél milliós lakosság alig-többsége volt koronahű protestáns. Eközben 40 százalék körüli volt a katolikusok aránya, akikre kutya világ köszöntött: kiszorították őket a közhivatalokból és a politikából, ötből négyen munkanélküliek voltak,
Észak-Írországot félkaréjban vette körül a katolikus és nacionalista Ír Köztársaság; a kis országrész közepén viszont protestánsok gyűrűjében élt a katolikus kisebbség.
Az évtized közepétől feléledő, elsősorban a katolikusok diszkriminációja ellen fellépő polgárjogi mozgalmak tartottak tömegtüntetéseket. Az egyik ilyen szervezet, az Észak-Írországi Polgárjogi Szövetség (NICRA) felvonulásán robbantak ki az első utcai harcok, mivel a felvonulást a koronahű északír hatóságok betiltották, majd a mégis felvonuló békés tüntetőket verni kezdték, amit az ír nacionalisták sem hagytak annyiban. Hamarosan puskák ropogtak, bombák robbantak Belfastban és Londonderryben, és megkezdődött az a véres polgárháború, amely újra lángba borította az Ír-sziget ezen felét,
Ekkor vette kezdetét az az alacsony intenzitású, de permanens polgárháború, amit a britek Bajok (The Troubles), az írek Zavargások (írül: Na Trioblóidí) néven eufemizáltak, és ami csak fokozódott, amikor a helyi rendfenntartó erők számára még abban az évben erősítés érkezett brit katonák képében.
Bombamerényletek, orvlövészek támadásai és véres utcai harcok kezdődtek, nemzedékek nőttek fel a három évtizeden át elhúzódó konfliktusban, amelyben egymást követték a bizarr és brutális események, amelynek főszereplői az IRA (Irish Republican Army), utóbb a hasonszőrű INLA (Irish National Liberation Army), loyalista oldalról pedig az Ulster Védelmi Szövetség (Ulster Defence Association) voltak. Ugyanakkor a brit hatóságok, amelyek az ulsterieket egyáltalán nem kívánták vagy tudták megfékezni, is igen gyakran folyamodtak békés(ebb) tüntetések erőszakos leveréséhez, méghozzá a tömegbe lövetés hagyományait követve.
Ilyen volt a Véres Vasárnap 1972. január 30-án,
az összecsapásokban pedig 14 ember halt meg; a hét évvel későbbi Warrenpoint-i robbantás, ahol a határmenti kikötőben az IRA két bombát robbantott, az itteni merénylet 18 brit katona életét követelte. Hasonló merényleteket követtek el Enniskillenben 1987-ben a brit hadsereg veteránjainak emlékünnepségén, 11 ember halálát okozva.
Ezek azonban csak a nagyobb, a folyamatosan növekvő ingerküszöböt elérő események voltak: 1976-ig egyes becslések szerint mintegy 1500 ember életének vetettek véget a harcok, ez a szám 1998-ra 3500-ra emelkedett úgy, hogy az áldozatok több mint fele egyébként civil volt.
Természetesen a kegyetlenkedésből a már említett brit hatóságok is kivették részüket. Ennek csak egy enyhe formája volt az elfogott IRA-tagok börtönéveinek pokollá tétele – a kibogozhatatlanul sok sérelmet hordozó konfliktus egyik emlékezetes eleme volt az 1981-es Maze éhségsztrájk, amikor a hasonló nevű börtönben
közülük tízen életüket is vesztették.
A terror, talán éppen ezért, csak egy bizonyos pontig segítette az Írországgal való egyesülést pártolókat: az 1973-as népszavazáson az északírek többsége továbbra is azt válaszolta, hogy Nagy-Britannia fennhatósága alá kíván tartozni.
Az egyszerű civilek pedig a vérontást eközben olyannyira megelégelték, hogy a hetvenes évek közepén nők – mindkét felekezet asszonyai – sorozatos béketüntetéseket szerveztek az erőszak megfékezéséért.
Hasonló célokat szolgált volna az 1985-ös angol-ír egyezmény, ahol a britek lényegében bevonták Írországot egyfajta tanácsadói szerepben a konfliktus rendezésébe;
A felek fokozatosan kimerültek a polgárháborúban; tűzszüneti próbálkozások voltak már a ’90-es évek első felében is, például 1994 nyarán; végül amerikai közvetítéssel és bábáskodással kezdődtek meg a valódi béketapogatózások, miután az ír emigránsok latba vetették befolyásukat, és Bill Clinton elnök 1995-ben George J. Mitchellt nevezte ki az Egyesült Államok észak-írországi különmegbízottjává.
A mindkét fél szélsőségesei, különösen az IRA ellenében zajló tárgyalásokra a különböző politikai pártok között végül 25 évvel ezelőtt, 1998 nagypéntekén – amely akkor április 10-re esett – került pont.
ami értelemszerűen köztes megoldásként sem a Londonhoz, sem a Dublinhoz húzó radikálisoknak nem tetszett. Egy évre rá végrehajtó bizottság alakult a négy nagyobb pártból, a katolikusok elnyomását szimbolizáló RUC-ot pedig átalakították és átnevezték Észak-Írország Rendőrségévé, sorait katolikusokkal töltötték fel. A britek kivonultak, laktanyáit, megfigyelőpontjait fokozatosan bezárták.
A megbékélés irányába való elmozdulás az IRA szakadásához is vezetett egyébként, a magukat valódi IRA-nak nevező (RIRA) csoport kivált és még éveken át követett el brutális merényleteket, Omagh-ban egyből az egyezmény aláírása után, 29 emberrel, köztük két csecsemővel végezve, illetve rendszeresen részt vettek azokban a zavargásokban, amely az ezredfordulós és a 2000-es évek elejei protestáns (a cikk elején említett módon „megbékélést segítő”) felvonulásokat kísérték. A RIRA jelenléte folyamatosan fékezte a tényleges megbékélést, amely évtizedes munkának köszönhetően jött létre úgy-ahogy.
A hamu alatt azonban még izzik a parázs: 2019 áprilisában egy új határellenőrzési rendszer, 2021-ben a Brexit, illetve az omagh-i merénylet végrehajtóival szembeni vádemelés elmaradása miatt törtek ki zavargások,
hogy eleméssze mindazt, amit huszonöt éve nagypéntek ünnepén a két párt józanabbjainak sikerült összehozni.
Nyitókép: Wikipedia (lojalista banner és graffity Belfastban, 1970)
Malika édesanyja muszlim hitre tért ír, a gyilkosról annyit tudni, hogy külföldi származású férfi, aki azért támadt a nőre, mert az használni merte a közösségi médiaplatformokat.
Közel a baj.
A világ leggazdagabb embere a Brexit atyjával barátkozik, akinek új pártját pénzzel is megtolhatja.
150 ezer helyett ötezer forintra számíthatnak karácsonykor.
A nemzetközi szálak az Iszlám Államoz vezetnek.
Aztán hátat fordított és elsétált.
Sajtóhírek szerint egy listát is találtak náluk politikusokról és újságírókról.
A bukfenckirály megint nagyot alakított.
