Nem úgy értette Harry herceg a tálibokat gyilkolós kijelentéseit

Álszent banda mindenki, aki Harryt savazza. Mit gondoltak, tálibokat simogatni küldték oda???

Ezt nehéz félre érteni: II.rész 57. oldal, saját fordítás: Minden gyilkosságot videóra vettünk. Az apacs mindent látott. Az orrában lévő kamera mindent rögzített. Így minden bevetés után alaposan átnézték a videót. Visszatérve a Bastionba, besétáltunk a lőszalagos szobába, becsúsztattuk a videót egy gépbe, amely a gyilkosságot a falra szerelt plazmatévékre vetítette. A századparancsnokunk a képernyőkhöz nyomta az arcát, vizsgálgatta, mormogta - az orrát ráncolva. Ez a fickó nem egyszerűen hibákat keresett, hanem ki volt éhezve rájuk. Hibán akart minket rajtakapni. Szörnyű nevekkel illettük, amikor nem volt a közelben. Közel jártunk ahhoz, hogy a szemébe mondjuk ezeket a neveket. Nézd, kinek az oldalán állsz? De ő ezt akarta. Próbált provokálni minket, hogy kimondjuk a kimondhatatlant. Hogy miért? Féltékenységből, döntöttünk. Belülről emésztette, hogy soha nem húzta meg a ravaszt a csatában. Soha nem támadta meg az ellenséget. Ezért támadott meg minket. Minden igyekezete ellenére, soha nem talált semmi rendelleneset egyikünk gyilkosságában sem. Hat olyan küldetésnek voltam részese, amely emberi élet kioltásával végződött, és mindegyiket jogosnak ítélte egy olyan ember, aki keresztre akart feszíteni minket. Én is ugyanígy ítéltem meg őket. A századparancsnok hozzáállása a következő miatt volt annyira visszataszító: Egy valós és jogos félelmet használt ki. Egy félelmet, amiben mindannyian osztoztunk. Afganisztán a hibák háborúja volt, a hatalmas járulékos károk - ártatlanok ezreinek halála és megcsonkítása - háborúja, és ez mindig is kísértett bennünket. Ezért a célom az volt, hogy megérkezésem napjától kezdve soha ne feküdjek le úgy, hogy kételkedtem abban, hogy helyesen cselekedtem, hogy a célpontjaim megfelelőek voltak, hogy csak tálibokra lőttem, és csakis tálibokra, civilek nem voltak a közelben. Minden végtagommal együtt akartam hazatérni Nagy-Britanniába, de ennél is jobban akartam hazamenni, mégpedig úgy, hogy a lelkiismeretem tiszta maradjon. Ami azt jelentette, hogy mindig tisztában kellett lennem azzal, hogy mit és miért teszek. A legtöbb katona nem tudja pontosan megmondani, mennyi haláleset van a számlájukon. Harci körülmények között gyakran nagy a válogatás nélküli lövöldözés. De az Apache-ok és laptopok korában minden, amit a két harci bevetés során tettem, fel volt jegyezve, időbélyegzővel ellátva. Mindig pontosan meg tudtam mondani, hány ellenséges harcost öltem meg. És fontosnak éreztem, hogy soha ne rettenjek vissza ettől a számtól. A hadseregben megtanult sok minden közül az elszámoltathatóság a lista élén állt. Szóval, a számom: Huszonöt. Ez a szám nem okozott nekem megelégedést. De nem is volt olyan szám, ami miatt szégyelltem volna magam. Természetesen jobban szerettem volna, ha ez a szám nem szerepel a katonai önéletrajzomban, a fejemben, de ugyanígy jobban szerettem volna egy olyan világban élni, ahol nincsenek tálibok, egy háború nélküli világban. Azonban még a magamfajta mágikus szemlélet alkalmi gyakorlója számára is, mint amilyen én vagyok, néhány valóságot egyszerűen nem lehet megváltoztatni. Miközben a hőségben és a harc füstjében nem úgy gondoltam arra a huszonöt emberre, mint emberre. Nem lehet embereket ölni, ha emberként gondolsz rájuk. Nem tudsz igazán ártani az embereknek, ha emberként gondolsz rájuk. Ők sakkfigurák voltak, amelyeket levettek a tábláról, rosszfiúk, akiket elvettek, mielőtt megölhették volna Goodsot. Arra képeztek ki, hogy "mássá tegyem" őket, jól képeztek ki. Valamilyen szinten felismertem, hogy ez a tanult távolságtartás problémás. De úgy is láttam, hogy ez a katonáskodás elkerülhetetlen része. Egy olyan realitás, amit már nem lehetett megváltoztatni. Nem azt akarom mondani, hogy valamiféle automata lettem volna. Soha nem felejtem el, hogy az etoni tévészobában voltam, abban a kék ajtós szobában, és néztem az ikertornyok olvadását, ahogy az emberek kiugrottak a tetőkről és a magas ablakokból. Soha nem felejtettem el a szülőket, házastársakat és gyerekeket, akikkel New Yorkban találkoztam, és akik az összezúzott, elpárolgott vagy élve elégett anyukák és apukák fényképeit szorongatták. Szeptember 11. aljas volt, kitörölhetetlen, és a felelősök, a szimpatizánsaikkal és segítőikkel, szövetségeseikkel és utódaikkal együtt nem csak a mi ellenségeink, hanem az emberiség ellenségei is. A velük szembeni küzdelem azt jelentette, hogy megbosszuljuk a világtörténelem egyik legszörnyűbb bűntettét, és megakadályozzuk, hogy újra megtörténjen. Ahogy a körutam a végéhez közeledett, 2012 karácsonya körül, kérdéseket és aggályokat fogalmaztam meg a háborúval kapcsolatban, de ezek egyike sem volt erkölcsi jellegű. Még mindig hittem a küldetésben, és csak azokat a lövéseket gondoltam meg kétszer, amelyeket nem adtam le. Például azon az éjszakán, amikor behívtak minket, hogy segítsünk néhány gurkának. Egy tálib harcosfészek szorongatta őket, és amikor megérkeztünk, megszakadt a kommunikáció, így egyszerűen nem tudtunk segíteni. Ez még mindig kísért: hallani, ahogy a gurkha testvéreim kiáltanak a rádión, emlékezni minden gurkhára, akit ismertem és szerettem, és hogy nem tehettem semmit. Ahogy becsatoltam a táskáimat és elbúcsúztam, őszinte voltam magamhoz: Rengeteg megbánást ismertem el. De ezek egészségesek voltak. Sajnáltam azokat a dolgokat, amiket nem tettem meg, a briteket és a jenkiket, akiknek nem tudtam segíteni. Azt sajnáltam, hogy a munkát nem fejeztem be. Leginkább azt bántam, hogy elérkezett az idő, hogy távozzak.

Én azt elfogadom, hogy ezt tette a hazájáért, de józan épp eszű ember ezt elhallgatná, és szégyelné, hiszen jó erkölcsű ember szerint ölni bűn - még ha kell is.

Hát-vagy a testőr,vagy a lovász lehetett meggondolatlan,akitől örökölte..