Athéné, avagy az együttélés csődje

A második percben röpül egy Molotov-koktél, és onnan nincs megállás, Franciaország csúszik bele a polgárháborúba. Másfél óra tömény hatáskeltés: Romain Gavras, többek között erőszakosságukról híres-hírhedett videóklipek rendezője, nem szégyell mindent a szemre bízni. Az Athéné minden képkockájával azt üzeni, hogy a film mint olyan erre van kitalálva: hogy a látvány új lehetőségeit keresse, elkápráztasson, lehengereljen, legyen szélsőséges, máskülönben nem sokkal több mozgóképre vett felolvasószínháznál. Micsoda beállítások, micsoda operatőri munka már az első jelenetben, Matias Boucard nem létező íveket használ, a kamera szárnyra kel, mint valami testetlen entitás lebeg, kering, száguld, repked az út felett, ágaskodó motorok között, elorozott rendőrfurgonból ki és be, néhány pillanatra ráközelítve egy-egy egzaltált arcra, meg-megszemélyesítve a csürhét. Képzeljük el Jancsó hosszú snittjeit a francia külvárosok terepén, több szívmegállásra elég adrenalinlökettel felturbózva (még ló is van, a film elején cigarettát kéregető arab hajléktalan vágtat rajta keresztül a lakótelepiek és a kommandós rendőrök csatájának lángtengerén), képzeljük hozzá a Saul fia szorosan tarkóra tapadó nyomasztását a szakadt panelek lépcsőházaiban, és mindenekelőtt a rendező édesapjának, Costa-Gavrasnak – nemrég írtam e rovatban csodálatos filmjéről, a Z, avagy egy politikai gyilkosság anatómiájáról – vizionárius képérzékét és pamfletista indulatát, amely a politikai cselekvés esztétikájának egyik legjelentősebb formálójává avatta. Romain Gavras igyekszik a pörgő videókultúra formanyelvére konvertálni azt, amit apja a hatvanas-hetvenes években még szélesvászonra álmodott; nem is annyira a zavargás káosza érdekli (azt már láttuk különböző filmekben és híradásokban eleget), mint az a pillanat, amikor a zavargásból az öntudatra ébredés aktus és a szó szoros értelmében vett politikai tett lesz. Ehhez nem kell más, mint egy védvonalakat és támadási irányokat, közvetlen és közvetett célokat kitűző stratéga, esetünkben a Karim nevű, düreri-krisztusi fürtökkel megáldott srác, a cité csuklyás pulcsiban feszítő Leninje, aki előtt – remek jelenet – haptákba vágja magát az egész Athena lakótelep, karizmáját pedig nem csupán a puszta hőzöngésen túlmutató céltudatossága alapozza, de személyes motiváltsága, a „rendszerszintű rasszizmus” áldozatainak kiengesztelhetetlen „direkt morálja” is: öccsét szélsőjobbosok gyilkolták meg, ez robbantja ki az egész eseménysort. Egyszóval az Athénében meglenne a potenciál, hogy valóban nagy horderejű, katartikus film legyen. A grandiózus látványvilág azonban sokkal többet ígér, mint amit aztán „mondandóban” ténylegesen nyújtani tud, ennek következtében pedig a videóklipes stíl is némileg öncélúvá és modorossá válik. Az még a kisebb gond, hogy kevéssé életszerű, ahogyan a film központi alakjai, Karim, illetve a társadalomba való be (nem) illeszkedés más fokán álló fivérei – egyikük a két oldal között ingadozó katona, másikuk a csupán saját bizniszével törődő drogdíler – sorsa alakul: már a címből is kiderül, hogy Gavras a realista történetmesélés helyett a görög tragédiák végzettel, vak szenvedélyekkel terhes légkörének megidézésére törekszik. Nem lenne ezzel baj, ha lenne közben valamilyen árnyaltabb reflexiója a francia társadalmi feszültségekről. Utalgat ugyan rá, hogyan ürül ki a bőrszínt, vallást nem, csak egyenlő francia citoyeneket ismerő „köztársasági univerzalizmus” (míg a tévéstúdiókban még arról okoskodnak, hogy a lángoló negyedekben nem „mi” és „ők” kerülnek szembe, a külvárosok lázongó népe kiveti soraiból a „büdös franciaimádókat”), s érdekes látni azt is, hogy a rendőrség, ami az idősebb Gavrasnál még fasiszta elnyomásgépezet volt, fia filmjében már az állami hatalom tehetetlenségét testesíti meg. Amellett viszont, hogy az Athéné az együttélés csődjének hatásos illusztrációja-interpretációja, egyben pedig sajtóviták jól kevercselt gyúanyaga (a baloldalt feszélyezi a polgárháborús vízió, a jobboldalon viszont a film – valóban kissé konformistának ható – lezárása miatt háborognak, amely végső soron a szkinhedekre tolja a felelősséget), nem mélyebb alkotás, mint az utóbbi időszak másik Netflixen látható francia „botrányfilmje”, a szerényebb művészi igénnyel készült, de kitűnő Marseille északi része.