De nem azok, sőt, meglehetősen dühösek Schlesingerre, ami teljes mértékben érthető is. Az ok a szégyentelen urizáláson túl viszonylag egyértelmű és a német közmédia finanszírozási modelljében keresendő. Azon túl, hogy az országos és a tartományi (regionális) szolgáltatók működését költségvetési forrásokból biztosítják,
a költségekbe a németeknek még egyszer be kell szállniuk.
Ezt az általános közutálatnak örvendő intézményt Rundfunkbeitragnak nevezik. A Rundfunkbeitragot szinte mindenkinek be kell fizetnie, akinek van németországi lakcíme, és mivel a lakcímbejelentést ott jóval komolyabban veszik, mint Magyarországon – egyrészt sokkal hamarabb büntet az elmaradása esetén a rendőr, másrészt pedig a főbérlők vagy lakáskiadók is hamar az albérlőre íratnak minden szolgáltatást a lakásban –, általában hamar meg is szokott érkezni a szívhez szóló levél a hozzájárulás befizetésével megbízott hatóságtól egy csekk társaságában.
E sorok írója élénken emlékszik az első ilyen felszólítása kézhez vételére, ami talán egy héttel azt követően történt, hogy bejelentette németországi lakcímét – egyébként egy olyan lakásba, ahol csak vezetékes internet volt, tévé vagy rádió nem. A Rundfunkbeitragot ugyanis nem akkor kell befizetni, ha az embernek van tévéje vagy rádiója,
hanem akkor, ha van egy olyan lakása, ahol elméletileg lehetne tévé vagy rádió.