Törököt fogtak a svédek és a finnek

Greczula Levente László írása a Mandiner hetilapban.

A török államfő, legalábbis látszólag, nyeregben van: egyrészt országa közvetítőszerepe nélkülözhetetlennek tűnik az ukrajnai béketárgyalásokban, másrészt jóformán senki nem akadályozhatja meg, hogy újabb hadműveletekbe kezdjen Szíria északi részén a főellenségnek kikiáltott kurdok ellen. De sikerülhet-e Erdoğan terve?

Az egész a finnekkel és a svédekkel kezdődött. A két észak-európai ország az ukrajnai háború hatására úgy döntött, hogy feladja évtizedek óta követett semlegességi politikáját, és csatlakozik a NATO-hoz. Azaz csak csatlakozna, mert hiába tűnik egyértelműen nyereséges üzletnek a fejlett hadiiparú és védelmi képességű államok felvétele az észak-atlanti szövetségbe, volt, aki szót emelt a bővítés ellen: Törökország.

Ankarának több kifogása is van a két ország csatlakozásával szemben, és mind a kurdkérdéshez kapcsolódik. A törökök szerint az északiak nem ítélik el elég határozottan a kurd szervezetek által elkövetett terrorcselekményeket – itt elsősorban a Kurdisztáni Munkáspártra (PKK) és a főként Szíriában tevékenykedő Népvédelmi Egységekre (YPG) kell gondolni. Ennek némiképp ellentmond az, hogy az Európai Unió tagjaiként Svédország és Finnország is terrorszervezetként tartja számon a PKK-t. Mind Stockholm, mind Helsinki tagadja, hogy támogatná a PKK-t vagy az YPG-t, persze ezzel viszonylag kevés kétkedőt sikerül megnyugtatniuk Ankarában. Annál inkább is, mert Svédországban valóban akad néhány – kurd származású – parlamenti képviselő, aki nyíltan szimpatizál a Szíriában működő kurd milíciákkal. Egyikük, Amineh Kakabaveh tavaly egész addig nem is volt hajlandó támogatni Magdalena Andersson miniszterelnökké jelölését, amíg meg nem ígérte, hogy a kormány a jövőben is együttműködik majd az YPG egyik politikai szárnyával. Ez legalábbis alátámasztani látszik Erdoğanék álláspontját a szerintük terroristákat istápolgató svéd politikusokkal kapcsolatban – és érvényteleníteni tűnik a svéd ellenérveket is.

Ankara most több mint harminc ember ki­adatását követeli a két északi aspiránstól, aminek persze aligha tesznek eleget, s ezt természetesen a török fél is jól tudja. Neki azonban így is megfelel, mert a jelenlegi helyzetben az a legfontosabb, hogy addig ne történhessen előrelépés a svéd és a finn NATO-csatlakozás ügyében, amíg ő nem ad zöld jelzést – és akár akkor is megadhatja, ha Svédország és Finnország végül nem adja ki ezeket az embereket.