NATO – EU szövetség: út a szimbiózis felé?

A NATO európai bővítését illetően gyakran találkozni leegyszerűsítő, olykor már-már az összesküvés-elméletek szintjén mozgó véleményekkel az elmúlt hónapokban. Amennyiben azonban kicsit jobban megvizsgáljuk a történelmi fordulópontokat, láthatjuk, hogy a megfelelési kényszer, az aktuálpolitika, vagy a félelem olykor nagyobb szerepet játszott a NATO „terjeszkedésében”, mint bármiféle tudatos amerikai stratégia.

Mindazonáltal tény, Finnország és Svédország esetleges belépésével a NATO és az Európai Unió kapcsolata rendkívül megerősödne. Ráadásul

Az elmúlt bő egy évszázad során Európa számos alkalommal igényelte az Amerikai Egyesült Államok katonai támogatását, vagy akár operatív beavatkozását. A második világháború után az akkor egyébként még meglehetősen „archaikus” állapotban levő szovjet hadseregtől való félelem volt a legerősebb mozgatórugója az észak-atlanti katonai szövetség kialakulásának, amelyet a berlini blokád és a szovjet atomfegyver kifejlesztése tett később igazán intenzívvé.

Kétségtelen, hogy a Truman-doktrína és a „feltartóztatás” politikája már tudatos elemeket is tartalmazott az amerikai kormányzat részéről: Egyes elemzők például a Marshall-tervre amerikai geostratégiai eszközként is tekintenek, amely a kommunista előrenyomulást és az Amerika-ellenes konzervatív politikai újjáéledést volt hivatott megakadályozni Európában.

Amerikai támogatáson alapuló "nyugati konzultációs rendszer"

Ugyanakkor a nyugat-európai államok és az amerikai belpolitika is jelentős szerepet játszott, így az Egyesült Államok háborút megelőző külpolitikai irányelvének, az izolacionizmusnak a republikánusok köreiben is véget vető Vandenberg-határozat az elnökjelölti küzdelmek sodrában született meg. Kulcsmomentum, hogy az amerikai katonai támogatásért az európai államok folyamodtak hivatalosan is: az első körben még csak nyugat-európai szintű katonai összefogást körvonalazó Brüsszeli Szerződést közvetlenül megelőzően

Az angol és különösen a francia politikai vezetés számára ekkor még javarészt mindig a „német veszély” és a központosított német kormányzat jövőbeli kockázatainak kezelése volt az egyik fontos szempont. A franciák viszonya ráadásul hamar megromlott a szovjetekkel, akik nem támogatták, hogy a Saar-vidék francia fennhatóság alá kerüljön. Így kapóra jött számukra az Egyesült Államok felvetése, amely alapján

Így már támogatták – a nyugat-európai szintű - katonai szövetség felállítására vonatkozó elképzelést és aláírták a brüsszeli megállapodást Franciaország, az Egyesült Királyság és a Benelux-államok együttműködéséről. 

Feszültségteljes alapítás

A NATO létrehozataláról szóló megállapodás kivitelezése azonban már kifejezetten feszültségteljes volt.

amely azonban gyorsan elfogadásra került az Egyesült Államok részéről, amely ekkor kezdte megérteni a nyugat-európai geopolitikai helyzet jelentőségét a saját biztonsága szempontjából.

A franciák azonban vonakodni kezdtek, újfent egy erőre kapó német állam fegyverkezésének rémképe jelentette számukra a dilemmát, valamint, hogy az amerikai vezetés nem vonta be őket az előzetes egyeztetésekbe (részben a francia kommunista párt megerősödése miatt). Meggyőző erővel végül Berlin már említett szovjet blokádja hatott a franciákra, a francia nagykövet azonban így is „csatlós”-megállapodásnak nevezte a NATO-szerződést.

Az Egyesült Államok koncepciója azonban nem volt világos a NATO-t illetően, az amerikai politikai vezetés szorgalmazta a NATO szervezetétől független Európai Védelmi Közösség - (European Defence Community) – (EVK) felállítását is. Természetesen ez nem minden önzés nélkül történt, hiszen

Az USA erős nyomást is helyezett ennek érdekében az Egyesült Királyságra, Franciaországgal azonban már nem járt sikerrel.

Egyes történészek értékelése szerint a francia külpolitikát a második világháborút követően is eseteként nacionalista szempontok vezérelték – csakhogy a francia gazdaság romokban hevert, így ereje már nem volt önállóan érvényesíteni is azokat. A németek leigázását így a különböző integrációs folyamatok kontroll alatt tartásával kísérelték meg, az Európai Szén- és Acélközösség (ESZAK) például lehetőséget adott, hogy bizonyos fokig ellenőrzést gyakorolhassanak Nyugat-Németország fő hadiipari ágazatai felett. 

Az eredeti elképzelések szerint tehát a második világháborút követően kialakuló európai integráció az ESZAK és az EVK pillérjein nyugvó Európai Politikai Közösség keretében és nem a mai Európai Unió jogi alapját jelentő Római Szerződéssel valósult volna meg. Az EVK kezdeményezése azonban végül elbukott, 1954-ben a francia Nemzetgyűlés 319:264 arányban elutasította a védelmi közösség felállítására vonatkozó tervezetet. Ennek egyik fő oka az volt, hogy – szemben az ESZAK-kal – az EVK keretében a 14 francia légió mellett 12 német légiót is felállítottak volna, amely félelmeik szerint felgyorsíthatta volna a német újrafegyverkezést. Ennek a döntésnek lényegében máig tartó kihatásai vannak, nemcsak az integráció menete, hanem Európa katonai ereje szempontjából is. 

A fordulópont az úgy nevezett "nukleáris szövetség" doktrínája

A NATO – Európa kapcsolatban a következő fordulópontot az atomfegyverek fejlesztése körüli feszültség és a NATO által meghirdetett „nukleáris szövetség” doktrínája jelentette. Ez talán a legvitatottabb kérdésköre a NATO európai jelenlétének. Egyes történészek szerint ebben az esetben is igaz, hogy – a Szovjetunió erősödése miatt – kifejezetten az európai államok bátorították az Egyesült Államokat atomfegyverek európai területen történő elhelyezésére. Így például Nyugat-Németországban a Bundestag 1958-ban a jogi lehetőségét is megteremtette ennek, ahogyan az olasz kormány is a „nukleáris szövetség” kereteinek bővítéséért harcolt – reménykedve abban, hogy később irányítást szerezhet a területén elhelyezett amerikai atomfegyverek felett.

A valóság azonban az, hogy

a fényes katonai pályát befutó amerikai elnök, Dwight D. Eisenhower kormányzata pedig az „atomfegyverek korai használatának” doktrínáját kívánta a NATO stratégiai alapelvévé tenni. 1954-ben keletkezett iratok szerint ez azt jelentette volna, hogy a NATO tagoknak az „ellenséggel” vívott háborút a atomháborúként kell megvívni, függetlenül attól, hogy az alkalmaz-e atomfegyvereket, vagy sem.

A Szovjetunió az 1950-es évek közepétől erősítette nukleáris arzenálját

Hozzátartozik a történethez, hogy a Szovjetunió ugyan már 1943-tól dolgozott saját atomfegyver-programján, 1949-ben végre is hajtotta első tesztrobbantását, azonban az 1950-es évek közepéig mégis rendkívül elmaradt a fejlesztésekkel. Ezzel a ténnyel még az amerikai katonai hírszerzők is tisztában voltak. Ironikus, hogy miközben egyes nyugat-európai országok a Szovjetuniótól való félelem miatt ösztökélték az Egyesült Államokat a „nukleáris ernyő” európai kiterjesztésére, addig éppen ez a változás indította fel a Szovjetuniót arra, hogy az 1950-es évek közepétől drasztikusan erősítse atom-arzenálját.

Kifejező a különbség, hogy miközben az Egyesült Államok már 1952-ben végrehajtotta első hidrogénbomba-kísérletét, addig a hirosimai atombombánál mintegy négyezerszer nagyobb robbanóerővel bíró Cár-bombát a szovjetek csak majd tíz évvel később fejlesztették ki.

Olyannyira, hogy egyes politikusok úgy találták (például Sam Brownback, Kansas későbbi kormányzója), a NATO-projekt 1989-ben amerikai részről lényegében lezárult. A délszláv háborúba való aktív beavatkozás azonban megmutatta, hogy ez az álláspont elhamarkodottnak bizonyult. A NATO demokráciát és piacgazdaságot hirdető felvételi kritériuma alapján számos elemző sokkal inkább már a „global governance” kiépítése egyik eszközeként tekintett a NATO-ra az elmúlt évtizedekben.

Az 1990-es években még az is megfogalmazódott, hogy akár Oroszország is – közeledve a Nyugathoz – a NATO szoros partnerévé, akár tagjává válik. A jugoszláv háborúban azonban ismételten kissé „szétugrottak” a felek, így részben továbbra is érvényben voltak a NATO első főtitkárának, Lord Ismaynak a szavai az észak-atlanti szövetség fő alapelvéről: „Keep the Americans in, the Russians out, and the Germans down.”

Új esély Európának

A hidegháború lezárulta Európának is esélyt adott arra, hogy „új” – önálló – életet kezdjen, kilépve az Amerikai Egyesült Államok védőernyője alól. Ezt a lépést az Európai Unió a Lisszaboni Szerződéssel katonai szempontból is igyekezett megtenni: Az Európai Unióról szóló szerződés a közös védelem- és biztonságpolitika terén kialakított egy parancsnoki és irányítási struktúrát, amely ugyan még jóval szűkebb körű volt a NATO-éhoz képest, azonban már tartalmazta a kölcsönös védelemre vonatkozó előírást is.

Vagyis,

Felállításra került az Euro-hadtest, vagy más néven Eurokorps is, amely alapját képezhette volna egy uniós szintű – és a későbbiekben a NATO-tól egyre inkább elkülönülő – közös szárazföldi hadseregnek is. (A lengyelek egyébként különösen aktívnak mutatkoznak az európai katonai összefogás kiépítése tekintetében, ettől az évtől az Euro-hadtestnek is részesei.)

Az újabb NATO-csatlakozások erősíthetik az európai országok közötti kapcsolatot

Az orosz-ukrán katonai konfliktus és ezáltal a finn és svéd kormány nyilatkozatai alapján már valószínűsíthető újabb NATO-csatlakozások ismételten felerősíthetik a NATO és az európai országok közötti szoros kapcsolatot. (Amennyiben a finnek és a svédek is belépnek, úgy a nagyobb országok közül már csak Írország és Ausztria, valamint Málta és Ciprus nem lesz tagja a NATO-nak az uniós országok közül.) Ez ugyan – ahogyan a transzatlanti kereskedelmi megállapodás (TTIP) elutasítása esetében már látható volt – egyáltalán nem lenne szükségszerű sorsközösség, azonban

A közös hadseregfejlesztés területén szerzett lemaradást az Egyesült Államok segítsége nélkül az Unió csak más ágazatokra fordítandó összegek elvonásával tudná behozni az elkövetkező évtizedben. Az európai adófizető polgárok túlterhelése pedig - az olcsó energia legalább átmeneti borítékolható kiesésével - súlyos politikai feszültségekhez is vezethetne az uniós tagállamokban. 

Kép: Roberta Metsola (J), az Európai Parlament elnöke és Jens Stoltenberg (B), a NATO főtitkára sajtókonferenciát tart az Európai Parlamentben, Brüsszelben, 2022. április 8-án. Kenzo TRIBOUILLARD / AFP

A szerző a Danube Institute vezető kutatója.