Magyarként élni Portugáliát – Felkai Piroska a Mandinernek

A házak fehér homlokzata szikrázik a napsütésben, az ablakokból kiaggatott színes ruhák száradnak, az ég kékjét és a város zúgását hófehér sirályok törik meg vijjogva. Magyarként

másodjára már barátságos, ismerős.

Aki elég mélyet szippant ebből a friss atlanti levegőből, könnyen lehet, hogy rendszeresen vissza fog járni ide. Bár Lisszabon Budapesttől légvonalban több mint kétezer kilométer, már a fapados járatok kora előtt is megfordultak itt magyarok, gondoljunk csak Fehér Miklósra, Guttmann Bélára vagy Szenes Árpádra. Vagy – pár évszázadot visszaugorva – Martell Károly (Carlos Mardel) építőmérnökre, aki fontos szerepet vállalt a vízvezeték kiépítésében és a város 1755-ös földrengés utáni újjáépítésében.

Beszélgetőtársam, Felkai Piroska több mint húsz éve él itt. Lisszabon megszámlálhatatlan kávézójából kinézünk egyet, leülünk a teraszon, és a szokásos, robusztus eszpresszó mellett elmerengünk identitásról és kultúráról, a magyar és a portugál lélek sajátosságairól, különbségeiről és párhuzamairól.

Felkai Piroska az ELTE-n végzett magyar-portugál tanár szakon, doktori fokozatát összehasonlító irodalomtudomány témakörében szerezte. 1999-ben kutatói ösztöndíjjal került Lisszabonba, ahol megismerte későbbi férjét. A 2000-es évek elején magyar lektorként dolgozott, magyar nyelvet tanított a Lisszaboni Egyetemen. Ma idegenvezető, nyelvtanár, tolmács, műfordítóként pedig többek között Szabó Magda, Márai és Krúdy világába vezeti be a portugál nyelvű olvasót. Két gyermek édesanyja.

Sámson Gergely interjúja és városfotói.

***

Felkai Piroska (fotó: Jakab Eszter)

Mi szél fújta ide?

A kultúrával és a nyelvvel 1991-ben, az ELTE-n kerültem kapcsolatba. Ilyen furcsa, Magyarországon kevésbé ismert nyelveket is lehetett tanulni, mint a portugál. Akkor még kevés hallgató volt, ez a zárt kör azóta kitágult. A portugál nyelv először megijesztett. Az irodalom foglalkoztatott igazán – José Saramago regényeit olvastam akkor nagy érdeklődéssel. A doktori képzésem témáját is az ő regényei adták, így kerültem ide ösztöndíjjal 1999 tavaszán, négy hónapra. Az élet úgy hozta, hogy későbbi anyósomnál béreltem szobát. Megismertem a férjemet, majd az ismerkedést gyors döntés követte, és 2000 februárjában ideköltöztem.

Evidens volt, hogy ön költözik?

Ő akkor már újságíróként kialakult egzisztenciával rendelkezett Lisszabonban. A nyelv is fontos szerepet játszott, hiszen én beszéltem az övét, de ő az enyémet nem.

Hirtelen csöppent bele egy másik kultúrába. Hogy élte meg az első időszakot?

Egyáltalán nem volt egyszerű. Rendkívül lassan mentek a dolgok. Bármit el szerettem volna intézni, a bürokrácia nehézkes köreit kellett végigjárnom. Rövid időn belül

nekem kell szemléletmódot váltanom. Megtanultam, véletlenül sem szabad őket sürgetni, mert akkor a mosoly könnyen lefagy az arcukról. Viszont a portugálok empatikusak, fogékonyak a másik ember nehézségeire. Sokkal érdemesebb erre apellálni ahelyett, hogy magyarosan belecsapnánk a lecsóba. Ez nagy felismerés volt. Hozzá kell tenni, a bürokrácia terén vannak még problémák, de ma már lényegesen jobb a helyzet.

Mi volt önnek a legszembetűnőbb különbség a kilencvenes évek Portugáliája és Magyarországa között?

1974-ben az ország kikerült a diktatúrából, tehát a kilencvenes évekre már látszott a fejlődés. Zajlott a modernizációs folyamat, de minden szempontból messziről kellett indulniuk, hiszen borzasztóan le voltak maradva. Furcsa lehet, hogy – egy másik diktatúrából frissen kikerült – Magyarországot fejlettebbnek láttam abban az időben. Nem feltétlenül a külsőségekben, inkább a mentalitás és a kultúra terén. Portugáliában kifejezetten gyenge volt a kulturális kínálat,

Persze, azóta ez gyökeresen megváltozott.

Mi állhat a gyors változás hátterében?

Ha a két diktatúrát összehasonlítjuk, Salazar alatt a portugálok kreativitását még jobban elnyomták, mint Kádár alatt a miénket. Idő kellett nekik a kibontakozáshoz. Az analfabétizmus mértéke nagyon magas volt, és európai viszonylatban még mindig mérhető. A falvakban, északon és Alentejo régióban

Ugyanakkor a volt gyarmatok, Afrika vagy Brazília kultúrája erősen visszahat Portugáliára – ez a jelenség Magyarországon ismeretlen. Az elmúlt évtizedekben sok ilyen hatás érte a különböző művészeti ágakat, gondoljunk akár a táncra, a zenére, a színházra. Ez új színezetet hozott.

Kívülről úgy tűnik, mintha itt párhuzamosan és felerősítve lenne jelen a ragaszkodás a gyökerekhez és a lázadás. Jól látom?

A portugál társadalomban a gondolkodás liberális jellegére évszázadok óta hatással van a szabadkőművesség – ezzel a témával sokat foglalkozom. A konzervatív irány pedig nyilvánvalóan a katolicizmushoz köthető, és ezt a diktatúra felerősítette. Ehhez adódik a volt gyarmatok kulturális hatása, amely ma jobban árnyalja a képet, mint korábban.

de a diktatúrából szabadulva teret enged mindennek. Ezért ma annak, aki kreatív, lehetősége van a kibontakozásra.

Hogy viszonyulnak ma a portugálok az egykori diktatúrához?

A diktatúráról még a kilencvenes években sem igen beszéltek, ma már filmek születnek a korszakról. Érdekfeszítő kérdés, hogy ezen az úton merre mennek, és engem is kíváncsisággal tölt el, hogy fog sikerülni az időszak újraértelmezése. Értelmiségi körökben egyre többször elhangzik, hogy gondoljuk csak újra a szerepünket a gyarmati háborúk kapcsán. Százezreket küldtek el a gyarmatokra katonának a hetvenes években – ez egy nemzedék drámája. De nem csak a katonák családjának volt nehéz, gondolhatunk a kint élők visszatérésére, beilleszkedésére.

Vannak, akik visszasírják a „régi szép időket”?

Nem sírják vissza a diktatúrát, de az akkori gondolkodásmód még létezik a társadalomban. És amikor éppen nincs rend,

Magyar irodalmat fordít portugálra. Itthon, azt gondolom, nem mindennapos, ha valaki portugál szerzőtől olvas, de vajon a portugálok jobban ismerik a mi irodalmunkat, mint mi az övéket?

Azt mondanám, hogy a magyarok valamivel jobban ismerik a portugál irodalmat, mint fordítva. Ez elsősorban azért is van, mert Magyarországon több felsőoktatási intézményben is van portugáloktatás, ahonnan fordítók is kikerülnek. Ez itt nincs meg. Otthon a korábbi irodalmi korszakok művei mellett kortárs portugál szerzőket is olvashatnak az érdeklődők, itt viszont a múlt század hetvenes évei utáni magyar irodalom már nem igazán reprezentált.

A portugálul elérhető magyar irodalom mennyire talál befogadó közönségre?

Szerintem a két kedvenc szerző luzitán földön Márai Sándor és Szabó Magda. Egyrészt ők már több művel, úgymond bevezetett szerzők a könyvpiacon, másrészt az emberi kapcsolatrendszerek összetett voltának és pszichológiai aspektusainak a bemutatása igencsak érdekli az itteni olvasókat. Viszont Örkény István műveinek groteszk szemlélete a hozzájuk tartozó sajátos humorral nem aratott nagy sikert, ahogy Krasznahorkai László Sátántangója is, szerintem, keveseket tud megszólítani. A fiatal, kortárs magyar szerzők közül bőven lehetne választani, de ahhoz, hogy valaki a portugál kiadók látókörébe kerüljön, szinte kötelező lenne megjelennie a Frankfurti Könyvvásáron.

Ugorjunk vissza a kétezres évek elejére. Új életet kezdett Lisszabonban, megházasodott, gyermekei születtek, majd tragikus hirtelenséggel elvesztette férjét. Mégis úgy döntött, itt marad.

A férjem 2006-ban halt meg. Mindenféle dramatizálás nélkül tény, hogy az ő elvesztése akkora változást hozott az életünkbe, hogy teljesen újra kellett értelmezni mindent. A gondolataim központjában sokáig az állt, hogy mi lesz a gyermekeimmel. Szerencsére nem úgy voltam magam alatt, hogy ne tudtam volna racionálisan dönteni. Mérlegeltem, mi szól amellett, hogy maradjunk, és mi amellett, hogy Magyarországra költözzünk. Több érvem volt itt maradni, és most úgy látom, jól mértem fel a helyzetet. De volt egy időszak,

Időközben a szüleimet is elvesztettem. Bele tudtam volna menekülni a munkába, de nem szerettem volna a fájdalmat a szőnyeg alá söpörni. Úgy döntöttem, feláldozom az anyagi tartalékaimat, hogy egy pár évig a gyermekeimmel foglalkozhassak. Most, hogy a fiam huszonegy éves lesz, a lányom tizenöt, visszatekintve azt mondom, jó döntés volt. A saját egzisztenciámat most építem újra, de ahhoz, hogy ők lelkileg rendben legyenek, és jól érezzék magukat a világban, ez kellett.

A gyermekei számára mit jelent a kettős identitás?

Vegyes házasságnál általában az a forgatókönyv, hogy mindkét szülő a saját nyelvén beszél a gyermekekkel. A mi történetünk nem így alakult, hiszen ők még kicsik voltak, amikor elvesztették édesapjukat. Azzal, hogy egyedül maradtam, a mindennapok kényszerű helyzetei sokszor felülírták a magyar identitás megőrzésének szülői tudatosságát. De ritkán volt olyan év, hogy ne látogattunk volna Magyarországra. Én a mai napig inkább magyarul beszélek velük, ők pedig inkább portugálul válaszolnak, de ez képlékeny. Az ő identitásuk elsődlegesen portugál. Portugálnak tartják magukat, ugyanakkor magyarok is. A fiam egyfelől megérti a magyarok portugál szemmel kissé búskomor természetét, hiszen ismeri a történelmet, másfelől azért nem tud teljesen azonosulni ezzel a lelkülettel. De elmondhatom, nagyon szeretik Magyarországot – mindig felvillanyozva várják, mikor megyünk –; 

Ez különleges, és nagyon más, mintha olasz, spanyol vagy francia lenne.

És a környezetük hogy tekint rájuk? Észreveszik rajtuk ezt a kettős identitást?

A barátaik, osztálytársaik portugálként tekintenek rájuk, de tudják, hogy ők magyarok is. Ha a fiam telefonon hív, és elkezd magyarul beszélni, rögtön tudom, hogy mellette vannak a barátai, akik szeretik hallani a magyar beszédet. A fiamnál az iskolában a matektanár vette észre, hogy más irányból közelíti meg a feladatokat, mint a legtöbb portugál gyerek. Más téren is feltűnt nála a magyar logika. A portugálokhoz képest más úton jut el bizonyos megoldásokig – időnként pont úgy, mint egy közép-európai. A lányom neve, Leonóra, a magyar írásmóddal különlegesnek számít a portugálok számára. Itt nem ismeretlen az, hogy identitások jönnek-mennek, mégis,

Ha az utcán sétálva egyszerre magyarul és portugálul beszélgetünk, időnként kíváncsian felfigyelnek ránk, és olyan is volt, hogy érdeklődve megállítottak minket. Mi ezt a különlegességünket pozitívan éljük meg.

Hogyan látják a portugálok Magyarországot?

A portugálokról általánosságban elmondhatjuk, hogy Franciaországtól keletre már nehezen tájékozódnak. Mégis, ha a régiónkról van szó, Magyarországról van a legtöbb információjuk, ezen belül persze a fővárosról. Sokan jártak már Budapesten, és őszinte elismeréssel beszélnek róla. Egy portugálnak Budapest új élmény: korábban ismeretlen, új dolgokkal szembesül. Ezek a kulturális, identitásbeli különbségek érdekessé teszik számukra a várost. Sokan végigjárják a klasszikus Prága-Bécs-Budapest utat. Bécs számukra ugyanolyan klasszikus birodalmi főváros, mint Madrid. De Prága és Budapest különleges, újszerű hangulatot jelent. Budapest európai városként pont olyan izgalmas nekik, mint a magyaroknak Lisszabon.

A magyarok többsége a portugálokra talán úgy gondol, hogy déliek, latinok, lazák. Látjuk, hogy a zebránál a piros lámpát sok gyalogos csak ajánlásként értelmezi. De valójában milyenek a portugálok?

Ők

Persze, attól még alapvetően ez egy mediterrán kultúra. Így például a család, az együttlét, a közös vasárnapi ebéd a mai napig fontos számukra. A magyar mentalitáshoz képest nagy különbség, hogy ők nem tudnak mit kezdeni a kiskapuzással. Ez főleg ügyintézésnél látható: ragaszkodnak a szabályokhoz, és ettől minden bonyolultabbá válhat. Bizonyos téren van bennük némi fafejűség. Aki pedig át akarja hágni a közösség által felállított szabályt, arra kemény sors vár, akár ki is rekeszthetik. Ahhoz, hogy meg tudjuk szokni az ittlétet, ezt a különbséget mindenképpen tudatosítani kell. Persze, vannak szabályok, amelyek csak egy ideig működnek, aztán úgy is megy mindenki, amerre gondolja. Ez ellentmondásos, mint ahogy itt általában sok minden. De ne gondoljuk, hogy az ellentmondásosság minket, magyarokat ne jellemezne. Csak éppen másképp.

A covid-oltási kampány lebonyolítását a portugálok egy tengernagy (Henrique Gouveia e Melo) kezébe adták, akivel példás eredményt értek el, hiszen néhány hónap leforgása alatt a jogosultak több mint 98 százalékát beoltották. Mi lehetett a titkuk, miért tudtak ilyen hatékonyak lenni?

Itt a portugálok szabálykövetésének jó oldala jött elő. Ha időben visszamegyünk, a januári negyedik hullám hatalmas sokk volt számukra, az egészségügy az összeomlás szélére került. Akkor, ott valami átfordult a fejekben. A politikusok hozták meg a döntést, hogy a szervezést egy katona kezébe adják. Tudták, hogy a hadsereg rendelkezik logisztikai tapasztalattal, és ez be is igazolódott. Ami Portugáliában jó választás volt, azt gondolom, Magyarországon nem működne.

Elég, ha a szegfűs forradalomra gondolunk, az is az ő körükből indult el. A kampányba számtalan szakembert bevontak, és fontos volt a szabálykövető portugál polgárok szerepe. Még januárban azt mondták, az én korosztályom júniusban kerül sorra, tessék türelemmel várni. Ebben a társadalomban lehet azt mondani, hogy „várd ki a sorodat”. A buszmegállóban is azt látjuk: sorban állnak, nem türelmetlenkednek. Mégis, ha a jólszervezettségről beszélgetünk, nem a portugálok szoktak elsőre eszünkbe jutni. Meglepő, de tényleg minden úgy ment, ahogy előre lefektették. Folyamatos volt a tájékoztatás. Rengeteget teszteltek, tesztelnek még mindig. A kommunikáció a kezdetektől világos volt, ez sokat jelentett. És rögtön az elején fel merték vállalni a bizonytalanságot.

Mi a helyzet a vírustagadókkal, vakcinaszkeptikusokkal? Portugáliában tényleg kevesebben vannak?

Elenyésző a számuk. Az oltásfelvételi hajlandóság azzal is összefügg – és ebben nagy a hasonlóság Spanyolországgal –, hogy náluk később alakult ki az oltási program. Van egy generáció, amely még élénken emlékszik a gyermekbénulás drámai következményeire, ezért ők az oltásokra alapvetően megváltásként tekintenek. Ez Magyarországon már nincs meg, hiszen nálunk az oltási program sokkal korábban kezdődött. Az embereket az is motiválta, hogy tudták, az eurózóna végén kullogó a portugál gazdaság nem viselt volna el újabb lezárásokat. És itt jön a közösségi gondolkodás: fontos volt számukra, hogy ne romoljon tovább a családok anyagi helyzete, az emberek ne veszítsék el az állásukat. Ezekkel a témákkal

Nehéz helyzetben azonnal összezárnak. És itt nem csak a szabályok vak követéséről van szó. Az utcán nem kötelező a maszk, sokan mégis hordják. A közhangulatot meghatározza az az érzés, hogy „ezt együtt kell végig csinálni”. És én itt látok különbséget: ők közösségként másképp működnek, mint mi. Kevésbé individuálisak. A közösség érdekét hamarabb magukénak érzik.

Pedig mi is szívesen gondoljuk magunkról, hogy össze tudunk fogni.

Nem kérdés, volt már példa arra, hogy történelmi helyzetekben a magyarok is össze tudtak zárni. De így kívülről figyelve azért azt kell mondanom, ez más. A magyar életfelfogás alapvetően individuális: sokkal inkább benne van a gondolkodásunkban, hogy „túl kell élnem egyedül, csak magamra számíthatok”. Nekem úgy tűnik, itt az ember nincs annyira magára utalva. A szociális háló nem jó, de a szolidaritás létezik.

Ha a két ország területét, népességét tekintjük, hasonló számokat látunk. Más téren is találunk párhuzamokat?

Hozzánk hasonlóan, mégis kicsit másképp, a portugálokban is megvan némi kisebbségi érzés, a vesztes pozíció keserűsége.

Közös vonás a nosztalgiázás, annak hangoztatása, hogy a világ mi mindent köszönhet nekünk. Vagy ha vidámabb oldalról akarjuk megfogni, a gasztronómiában sok párhuzamot fedezhetünk fel, különösen a kontinentálisabb, belső részeken, szeretik az erőteljes ízeket. Az itteni vörösborok kínálata hatalmas, fehérben viszont mi tudunk nekik több újdonságot mutatni. Hozzánk hasonlóan büszkék a saját borukra, és elsősorban azt isszák. Az óceán jelenléte fontos különbség, emiatt persze a halfogyasztás kultúrája is teljesen más, de egy itteni ismerősöm szerint a legjobb portugál hallevest csak magyar paprikával lehet elkészíteni.

Kőlevesük is van, annyi különbséggel, hogy a történetben Mátyás királyt szerzetesre cserélték...

Igen, egyébként teljesen ugyanaz a történet! Szintén érdekes párhuzam, hogy Árpádházi és Aragóniai Szent Erzsébet legendájában egyformán megjelenik a kötényben rózsává változó kenyér motívuma. A portugálok Szent Erzsébete – Dénes király felesége – II. András magyar király dédunokája, Árpádházi Szent Erzsébet nagyunokahúga volt. Tomar városában négyévente virágfesztivált rendeznek emlékére. Luís de Camões eposzában, a Luziádákban pedig – tegyük hozzá, a történészek szerint teljes mértékben fikcióról van szó – a portugál és magyar királyi családok rokoni kapcsolatáról ír. Ez persze bőven belefér a költői szabadságba, mégis, bennem azt erősíti meg, hogy

és számukra kilógunk a környező országok halmazából.