Az egész világ előtt villogna a francia nagyhatalmisággal, s harmincmilliárd euróból fejlesztene ipart az újraválasztásáért küzdő Emmanuel Macron – kérdés, a legnagyobb nemzetközi játékosok mennyire veszik komolyan az új grandeurt.
Hat hónappal a jövő évi francia elnökválasztás előtt Emmanuel Macron vizionáriussá vált. Legalábbis úgy tűnik, hogy a versenyképes, innovatív, és persze nemzetközi szinten is befolyásos Franciaország víziójával szeretné bebiztosítani, hogy a következő öt évben is ő lehessen az ország köztársasági elnöke, és ne a jobbos Marine Le Pen, vagy a Magyarországon is elég jól ismert bevándorlásellenes közíró, Éric Zemmour, aki kisebb meglepetésre jelenleg a harmadik legnépszerűbb elnökjelölt.
Emmanuel Macron a napokban mutatta be nagyszabású, France 2030 névre keresztelt fejlesztési tervét az Élysée-palotában. A kétórás előadás legelején lejátszottak egy klipet, felpiszkálandó a meghívottak lelke mélyén szunnyadó nemzeti büszkeség parazsát: vakcinafejlesztő orvosokról, szélsebes TGV-kről, tornázó űrhajósokról, műszívekről és szuperszonikus Concorde repülőkről készült snittek váltották egymást a kivetítőn, mintegy szuggerálva, hogy a Macron által bejelentendő nagy terv új aranykort hoz majd a francia tudomány és ipar történetébe.
A hamarosan az emelvényre lépő köztársasági elnök tényleg mert nagyot álmodni:
a következő tíz évben harmincmilliárd eurót öntene a francia ipar fejlesztésébe
azzal a céllal, hogy függetlenebbé tegye az országot a külföldi áruimporttól. Ez a 2019-es magyar GDP körülbelül ötödének felel meg.
Az elnök szerint a France 2030 legfontosabb célkitűzése az atomenergiához kapcsolódik. A közismerten nukleárisenergia-párti Franciaországban azután kezdtek gombamód szaporodni az atomreaktorok, hogy az 1973-as olajválság következtében veszélybe került az ország villamosenergia-ellátása, amit addig leginkább az olajtüzelésű erőművek biztosítottak. Az országban azóta ötvennyolc atomreaktor épült. Macron most azt szeretné, hogy újabb reaktorépítési boom kezdődjön Franciaországban, amit hasonló megfontolások motiválnak, mint az olajválság utáni erőműépítési lázat: a szénhidrogénekben nem valami gazdag Franciaország túlságosan is függ az energiaimporttól.
A France 2030 tehát egymilliárd eurót szán kis méretű atomreaktorok építésére, amikhez továbbfejlesztett hulladékkezelési rendszer is járna.
Azon túl, hogy ennyi pénzből valószínűleg nem fogják tömegével elárasztani Frankhont a kis atomerőművek, érdemes a dolog európai vetületét is vizsgálni. Az Európai Unióban ma nincsenek többségben az atompárti országok, sőt, Németország személyében akad egy olyan hangadó is a közösségben, ami kifejezetten nem rajong a nukleáris energiáért. Franciaország már régóta lobbizik azért, hogy az Európai Unió ismerje el zöld befektetésként azokat a beruházásokat is, amik az atomenergiához kapcsolódnak.
Ebben a kérdésben Párizs egy csapatban játszik például Budapesttel is,
hiszen a paksi atomerőmű bővítésével a magyar kormány is hosszú távú bizalmat szavazott az atomenergiának. Emmanuel Macron arra játszhat, hogy amíg Berlinben nincs megállapodás az új kormány összetételéről – amiben mindenképpen kiemelt szerepe lesz az atomenergia-ellenes Zöldeknek –, addig igyekszik nemzetállami és európai szinten is előremozdítani az atomerőművek ügyét.
Nehéz nem kihallani a bejelentésekből az európai vezetési ambíciókat. Nagyobb önállóság, állami milliárdokból turbózott iparfejlesztés – Macron jól tudja, hogy a brexit utáni Európai Unióban egyedül Németország lehetne képes ellensúlyozni Párizs elképzeléseit, legyenek azok politikai vagy gazdasági természetűek.
A francia elnök azt is jól érti, hogy az új német vezetés valószínűleg aktívabb Európa-politikát folytat majd, mint a leköszönő negyedik Merkel-kabinet, vagyis Franciaországnak csak elég kevés ideje van az európai porondon is elfogadtatni, horribile dictu népszerűvé tenni saját vízióit – igaz, ebben a kevés időben benne van egy Európai Tanács-elnökség is jövő januártól júliusig. A kérdés, hogy sikerül-e Macronnak előrelépnie Európában.
Emmanuel Macronnak elvégre nem kedden jutott eszébe először „újra naggyá tenni Franciaországot”, de az elmúlt közel öt év tapasztalatai azt mutatják, hogy a köztársasági elnök azért nem mindig mérte fel jól, hogy hányas is az a bizonyos kabát.
Macron eddig még nem volt képes a saját képére formálni az Európai Uniót,
pedig szerette volna; még annak ellenére sem, hogy nem férhet kétség ahhoz, hogy az elméletileg az EU motorjaként működő, egymás elképzeléseit hagyományosan kiegyensúlyozó német–francia tengely tagjai közül az utóbbiaknak volt több konkrét elképzelése az Unió jövőjét illetően. Nemrég pedig a Csendes-óceáni térségben kapott kijózanító pofont az újkori francia grandeur.
Franciaország gyarmatai révén már évszázadok óta jelen van az Indiai- és a Csendes-óceán térségében. Bár a gyarmatbirodalom ma már múlt idő, Franciaországnak ma is vannak területei ezeken a távoli vidékeken – összesen majdnem 900 ezer francia állampolgár él ezekben a tengerentúli közösségekben és megyékben.
Párizs, jól érzékelve a Csendes-óceáni régió világpolitikai felértékelődését, növelni kezdte katonai jelenlétét a térségben. Ez többé-kevésbé szükségszerűen az egyébként barátságos francia–ausztrál kapcsolatok szorosabbá válásához is vezetett. Párizs–Újdelhi–Canberra stratégiai tengelyről és
Ausztráliának szállítandó francia tengeralattjárókról szóltak az álmok,
amikor hirtelen közbeszólt a reálpolitika.
Alig egy hónappal ezelőtt Ausztrália kormánya bejelentette, hogy inkább az Egyesült Államokkal és az Egyesült Királysággal köt szorosabb katonai szövetséget (a témával Mandiner hetilap október 7-i számában részletesebben is foglalkoztunk), a francia vonalat pedig hanyagolja a jövőben.
Canberrai szempontból ez észszerű döntésnek tűnik, elvégre a történelmi és kulturális kapcsolódási pontokon túl az Egyesült Államok végső soron potensebb szövetséges a franciáknál. Párizs viszont joggal érezheti magát cserben hagyva, hiszen
Macron alatt is kiemelten fontos volt a francia diplomáciának az ausztrál kapcsolatok további fejlesztése,
amire mindeddig a kontinensnyi ország vezetése is nyitottnak látszott.
A franciáknak ráadásul azt a nehezen megemészthető tanulságot is le kell vonniuk, hogy regionális hatalmi törekvéseiket rajtuk kívül csak kevesen veszik komolyan. A vitának különös ízt ad az év végén tartandó új-kaledóniai függetlenségi népszavazás. A tengerentúli területen rövid időn belül harmadszor is megkérdezik a választópolgárokat, hogy elszakadjon-e Franciaországtól az ausztrál Brisbane-től mintegy 1500 kilométerre, északkeletre található kis szigetcsoport. Párizsban (és alighanem Canberrában is) attól tartanak, hogy Új-Kaledónia függetlenedése esetén még intenzívebbé válna a kínai jelenlét a térségben – márpedig a francia hadiflotta a büszkesége, a Charles de Gaulle nukleáris meghajtású anyahajó éppen ezt megelőzendő járőrözik rendszeresen a Csendes-óceánon.
Ami azt illeti, az utóbbi időben nem csak az óceániai exgyarmatokkal gyűlt meg Emmanuel Macron baja. Történt ugyanis, hogy október legelején a francia köztársasági elnök tett néhány keresetlen megjegyzést Algériára, amiket a Le Monde hasábjain aztán a szélesebb nyilvánosság is megismerhetett. Olyanokat például, hogy Algírt egy „politikai-katonai rendszer” irányítja, ami az elmúlt években teljesen újraírta az ország történelmét.
Macron szerint az „új” algériai történelem „alapja a Franciaország elleni gyűlölet”,
nem pedig az igazság.
Az algériai és a francia nemzet közös történelmét akár csak felületesen is ismerő kívülálló persze sejti, miért utálja annyira az algíri politikai osztály Franciaországot – elég csak a gyarmati időszakra vagy az 1954 és 1962 között pusztító algériai háborúra gondolni –, de Macron jóval kevésbé belátó ennél, ő azt a kérdést is feltette, hogy „vajon létezett-e algériai nemzet a francia gyarmatosítás előtt”. Az elnök megjegyzései aligha meglepő módon nem arattak osztatlan sikert az egykori gyarmaton.
Macron egyébként azt követően mondta ezeket, hogy a francia kormány szeptember végén bejelentette, hogy a jövőben az eddigieknél sokkal kevesebb vízumot ad ki algériai, marokkói és tunéziai állampolgároknak, mivel ezek az országok nem szokták visszafogadni azokat az illegális bevándorlókat, akiket Franciaországból küldenek haza. Az elnök megjegyzéseinek közkézre kerülése után Algír hazarendelte párizsi nagykövetét – az utóbbi két éven belül már másodjára.
Az Abdelmadzsid Tebboune vezette algériai kormány kisebb meglepetésre azt is megtiltotta, hogy a francia légierő repülőgépei használják a légterét. A Száhel-övezetben zajló terrorellenes francia hadműveletet támogató légi szállítások eddig rendszeresen Algéria légterén át érték el célállomásaikat Mauritániában, Maliban, Nigerben, Burkina Fasóban és Csádban, most viszont kénytelenek egy igen nagyot kerülni. Bosszantó apróság, és bár várhatóan nem fogja nagyban befolyásolni a Barkhane hadművelet sikerét vagy kudarcát, a repülési tilalom miatt a francia légierőnek most újra kell szerveznie a légi utánpótlás menetét.
Tebboune elnök múlt vasárnap azt hangsúlyozta:
a két ország kapcsolatának rendeződésére csak akkor van esély, ha az egykori gyarmattartó „totális tiszteletet” hajlandó tanúsítani
Algéria irányába.
Emmanuel Macron tehát alighanem a legkisebb ellenállás irányába mozdul, amikor fél évvel az elnökválasztás előtt külpolitikai ambíciói helyett inkább a honi ipar és tudomány támogatását helyezi előtérbe.
Egy kis grandeurre azért így is jut majd pénz: a France 2030 keretében 600 millió eurót költenének a francia kulturális ipar fejlesztésére – azzal a nem titkolt céllal, hogy konkurenciát állítsanak a tengerentúlról érkező tömegkultúrának.
A nyitóképen: inspirálná a világot – Emmanuel Macron bemutatja a France 2030 tervet. Fotó: Ludovic MARIN / POOL / AFP
„Minden egyes alkalommal, amikor az orosz hadsereg egy négyzetkilométernyi területen előrenyomul, a fenyegetés is egy négyzetkilométerrel közelebb kerül Európához” – hangsúlyozta.
Jean-Noël Barrot francia rakétákkal támadná Oroszország területét, Ukrajnát meg fölvenné a NATO-ba. Van kérdés?
A Scholz-kormány bukása csak nyitánya annak a válságfolyamatnak, amelybe Berlin az elmúlt évekbe kormányozta magát az elhibázott energiapolitikájával.
Michel Barnier inkább Meloniékhoz siet Olaszországba, ami finoman szólva is szokatlan a német-francia kiegyezés óta – viszont jó oka van rá.
A hírügynökség ötlete komoly változásokat idézhetne elő.
A Pán – A belső sziget című film egy sajátos eszközökkel filmre vitt, fájóan aktuális látomás. Győrffy Ákos filmajánlója.
