Így ejti foglyul az új szélsőbal a Nyugat intellektuális életét

Néhány hónapja jelent meg az újmarxista kamutudományokat elemző Cynical Theories: How Activist Scholarship Made Everything about Race, Gender, and Identity (Cinikus elméltek: hogyan csinált mindenből rassz-, gender- és identitáskérdést az aktivista tudomány) Helen Pluckrose brit újságíró és James Lindsay amerikai matematikus tollából. Napoleon Linarthatos, a The American Conservative kritikusa a kötet kapcsán arra jutott: „Ha mélyre merülünk a woke baloldalban, az segít nekünk boldogulni szép új világunkban – de kérdéseket hagy bennünk afelől, hogy a világunk hogyan vált ilyenné”.

A szerző a könyvet, amit „a konformitás korának útmutatójaként” ír le, egy gőzhajóhoz hasonlítja, amely az Interszekcionalitás-folyón észak felé haladva a Joseph Conrad-i sötétség mélyébe tart,

A hajót körülveszi a „szövetségesség és a binaritás megzavarása, a kutatási igazságosság, a megélt tapasztalat, a domináns diskurzus, a normativitás, a biohatalom, a pozicionalitás, hegemón maszkulinitás, az egészségizmus, az episztemikus erőszak”, és nem telik el sok idő, mire a lélekvesztőt elnyeli a „fehér törékenység köde”, míg végül szemtől szembe nem találja magát Kurtz ezredessel, azaz Robin DiAngelóval, a kritikai rasszelmélet amerikai nagyágyújával.

Linarthátosz a klasszikus, értelmező olvasáson túl javasol egy másfajta megközelítést is a kötethez: „használhatod a vállalati szamárlétrán felfelé vezető útmutatódként is”. A Cinikus elméletek segít abban, hogy „a szakszókincs mesterévé válj, belemerülj az őrjítő racionalizációkba, kellőképpen sokat szöszölj a körkörös logikával”, s „a HR-vezetői pozíció a legkevesebb, amit várhatsz”.

A szerző emlékeztet: a kötetet jegyző Helen Pluckrose és James Lindsay azáltal váltak ismertté, hogy 2017-2018 során húsz kamu tudományos cikket küldtek el woke társadalomtudományi folyóiratokhoz, amikben

A Gender, Place and Culture című, feminista földrajztudománnyal foglalkozó folyóiratban például megjelentették az Emberi reakciók az erőszakkultúrára és queer performativitás az Oregon állambeli Portland kutyafuttatóiban c. cikket, melyben a homoszexuális, illetve heteroszexuális kutyák, valamint tulajdonosaik szexuális orientációja közötti összefüggést „vizsgálták”.

A Sexuality and Culture folyóiratban megjelent, A hátsó kapun bemenni c. cikkben azt a tézist fogalmazták meg, hogy a heteroszexuális férfiak „jobban rá lennének hangolódva a társadalmi igazságosság problémáira”, ha anális penetrációt gyakorolnának magukon.

Az Affilia folyóiratban sikeresen megjelent írásukban pedig Adolf Hitler könyvét dolgozták át:

minden alkalommal, amikor az előfordult – a tudományos folyóirat egyik szerkesztője pedig dicsérő szavak mellett fogadta el az írást.

Pluckrose és Lindsay a „társadalmi igazságosság-kutatás” intellektuális gyökerét a posztmodernben látják, amely „radikálisan szkeptikus afelől, hogy az objektív tudás vagy igazságot megszerezhető, és elkötelezett a kulturális konstruktivitás iránt”, illetve „hiszi, hogy a társadalmat hatalmi rendszerek és hierarchiák alkotják, s ezek döntenek arról, mit és hogyan tudhatunk”. 

Amikor ez az elmélet túlzottan leegyszerűsödik, célorientálttá és könnyen bevethetővé válik, akkor beszélhetünk arról a jelenségről, amit Pluckrose és Lindsay „alkalmazott posztmodernnek” nevez: ez ellenséges mindazzal szemben, amit önnön ellenzői tudhatnak, és „nevetségesen doktriner mindazzal kapcsolatban, amiről azt mondja, hogy tudja”.

Az „alkalmazott posztmodern” munkamódszerét Linarthátosz a következőképpen írja le:

1) Gyárts egy szélsőséges, cáfolhatatlan és mindent összefoglaló elméletet!

2) Csatold ezt az elméletet egy szakralizált faji és áldozatisági kategóriákhoz!

3) Tedd függővé az említett szakralizált faji és áldozatisági kategóriák valódiságát attól, hogy mennyire igazodnak az elméletedhez!

4) Gyanúsítsd meg az elméleted minden kritikusát azzal, hogy azokat támadja, akik a szakralizált faji és áldozatisági kategóriákban tartoznak!

A szerző kifejti:

Szerinte „az autoritarianizmus nem egyszerűen csak a woke-ok reflexe, hanem az elsődleges reflexük, ami néha úgy tűnik, az egyetlen is”. 

Linarthatos párhuzamot von a woke ideológia és a vallás között: úgy látja, „a társadalmi igazságosság dogmája valláspótlékká vált Amerika menedzserosztálya számára. Olyan hit ez, amelyet puritán lendülettel követnek azok, akik a legtöbbször azzal áltatják magukat, hogy a társadalom szekuláris rétegébe tartoznak”.

A szerző említést tesz arról, hogy Helen Pluckrose és James Lindsay a kritikai kamutudományok „kutatóival” ellentétben „fősodratú liberálisoknak” tartják magukat, és azért ellenzik a nagybetűs Társadalmi Igazságosságot, mert a kisbetűset támogatják. A recenzió szerzője szerint azonban korántsem ennyire éles a választóvonal: úgy látja, hogy

Pluckrose és Lindsay pedig „kisbetűs társadalmi igazságosságként” emlegetik.

Ez nyilvánult meg Linarthatos szerint Lyndon B. Johnson elnök 1965-ös beszédében, amelyben kijelentette: „Ez a polgárjogokért folytatott harc következő és mélyebb szintje. Nem csak szabadságot akarunk, hanem lehetőséget is. Nem csak a jogi egyenlőséget keressük, de az emberi képességet is, nem csak az egyenlőséget, mint jogot és teóriát, hanem egyenlőséget, mint tényt, és egyenlőséget, mint eredményt.”

Ez az „egyenlőség, mint eredmény” Linarthatos olvasatában nem úgy állt elő, hogy „Johnson elnök vagy beszédírói megvizsgálták a posztmodernt, és extrapoláltak belőle egy jövendő alkalmazott posztmodernt, amely számára az eredmények egyenlősége legitim cél. Nem, az eredmények egyenlősége már bele volt sütve a kisbetűs társadalmi igazságosság tortájába.” Azaz „a társadalmi igazság mindenféle harcosai nem csak az elmúlt néhány évben özönlötték el az intézményrendszert. Az ajtók nyitva álltak, a vörös szőnyeg ki volt terítve”.

A szerző szerint „azonosíthatjuk ma az előttünk álló őrületet az Y generáció csekély számú politikailag aktív baloldali tagjával – de az igazság az, hogy hiába főszereplői az Y generációba tartozók korunk drámájának, a szerzői nem ők”. A szerző zárásul megjegyzi:

„Mindaddig azonban közös ellenségünkkel, az autoriter baloldallal kell szembenéznünk, s Pluckrose és Lindsay Cinikus elméletei felbecsülhetetlen értékű útmutató e cél felé” – zárja sorait a recenzens.

A Cinikus elméletek c. könyvről Szilvay Gergely kollégánk januári recenzióját itt olvashatják el.

Cynical Theories: How Activist Scholarship Made Everything about Race, Gender, and Identity, by Helen Pluckrose and James Lindsay, (Pitchstone Publishing: August 2020), 352 pages.