Mi folyik Rómában? Technokrata bankár mögé áll be Salvini, Berlusconi és a baloldal

Nyitókép: Mario Draghi színre lép (fotó: Reuters / IPA/Sipa USA)

Új év, új kormány – harmadszorra fut neki a kormányalakításnak a 2018-ban megválasztott 18. olasz parlament. Miután Giuseppe Conte pártonkívüli jogászprofesszor kormányát

a jobboldal számára elfogadhatatlan exminiszterelnök kifogyott a koalíciós lehetőségekből. Lehetőségként vagy az előrehozott választás maradt, vagy pedig az, hogy a jelenlegi parlament egy új, szintén pártonkívüli miniszterelnökkel és jórészt szakértőkből álló kormánnyal vészeli át a 2023-ig hátralévő két évet.

Mivel Sergio Mattarella köztársasági elnök – aki azért szíve mélyén továbbra is szociáldemokratáknak drukkol – nem látna szívesen kampánycsinnadrattát és választókörök előtt kígyózó sorokat egy világjárvány közepén, maradt az utóbbi opció.

Elővették a technokratát

Mario Draghi, a 73 éves bankár, akit Mattarella kormányalakítással bízott meg, nem ismeretlen a nemzetközi porondon. 2011 és 2019 között, azaz

előtte az olasz jegybank elnöke volt, tanított a Harvardon, korábban az államkincstárat igazgatta. Draghi respektusa az Olaszországon kívüli világban megkérdőjelezhetetlen, brüsszeli kapcsolatai kiválóak, és úgy tűnik, az olaszok is bíznak benne – legalábbis ezt támasztja alá az is, hogy a kiemelkedően népszerűnek számító Contéénál is is magasabb, 71 százalékos szimpátiaindexszel vághat neki a kormányzásnak.

Draghi mögé gyakorlatilag minden politikai erő beállt, ellenzékben csak Giorgia Meloni Olaszország Fivérei (Fratelli d’Italia, FdI) nevű pártja marad, illetve számos független képviselő ellenszavazataira lehet majd számítani – no meg az Öt Csillag Mozgalom (Movimento 5 Stelle, M5s) azon képviselőiére, akik elfogadhatatlannak tartják, hogy az elmúlt években balra tolódott, de retorikájában mindvégig határozottan establishment- és főleg bankárellenes párt most egy bankár vezetése alatt lépjen olajfa-koalícióra Berlusconival és Salvinivel.

Nem is múlott sokon, hogy az M5s szerepet vállalt a kormányban: ahogy az előző két alkalommal, úgy most is a párt Rousseau nevű, mára már legendássá vált belső szavazóplatformján kellett a grillininek, azaz az ötcsillagosok bázisának „engedélyt adnia” a pártvezetés számára a kormányba való belépésre. Az eredmény rendkívül gyengére, 53,9 százalékosra sikerült, ami mutatja a párt megosztottságát a római miniszteri székekbe belekényelmesedett vezetés és a bázis között.

Luigi Di Maio külügyminiszternek, volt miniszterelnök-helyettesnek, az ötcsillagosok legbefolyásosabb politikusának három érve volt a kormányzati szerepvállalás mellett: egyrészt az, hogy Mattarella elnök nem akar új választást, tehát valamit csinálni kell. Másodsorban az EU-s helyreállítási pénzekkel érvelt:

– fogalmazott egy interjúban. Harmadrészt azzal igyekezett meggyőzni a bázist, hogy a környezetvédelmi és a gazdaságfejlesztési minisztérium összevonásával létrejöhet majd egy ötcsillagos vezetésű „ökológiai szerkezetváltási szuperminisztérium”.

Draghit arról éppenséggel sikerült is meggyőzni, hogy egy ilyen nevű intézmény létrejöjjön, csak éppen nem ötcsillagos pártkáder, hanem Roberto Cingolani személyében egy független technokrata fogja majd vezetni, és egyáltalán nem lesz része az új mamutminisztériumnak a gazdaságfejlesztési tárca, azt ugyanis Salvini Ligája kapta meg. Hiába sikerült tehát az ötcsillagos vezetésnek átmentenie magát az új kormányba, az eddig is több tucat parlamenti képviselőt elveszítő pártnak most újabb veszteségekkel kell számolnia. Már bejelentette a párttól való eltávolodását az egyik főideológus, aktivistavezér és volt parlamenti képviselő, Alessandro Di Battista, és számos további honatya-honanya.

Meloni, Salvini és Berlusconi: most elválnak útjaik

Háromnegyedes többség

Mivel ellenzékbe csak Meloniék vonulnak, a kormánynak bőven háromnegyed feletti többsége lesz majd a parlamentben.

Technokraták kapják a belügyi tárcát (bár Luciana Lamorgese volt milánói prefektus Conte második kormányában is dolgozott, de pártonkívüli), az igazságügyi minisztériumot (Marta Cartabia, az alkotmánybíróság volt elnöke), valamint a gazdasági tárcát (Daniele Franco, volt jegybankelnök), de közülük kerül ki a közoktatási, a felsőoktatási és a közlekedési tárca vezetője is.

A két új „szuperminisztériumot”, az ötcsillagosok által javasolt ökológiai szerkezetváltási minisztériumot és a digitális átállásért felelős tárcát Roberto Cingolano fizikus, a Leonardo hadiipari beszállító innovációs vezetője, illetve Vittorio Colao kapják – utóbbi a McKinseyt, a Morgan Stanleyt és a Vodafone-t erősítette korábban.

A „pártos” miniszterek közül az ötcsillagosok közül kerülnek ki a legtöbben: Luigi Di Maio marad a külügyminiszter, és az M5s adja az agrárminisztert, az ifjúságügyi minisztert, valamint a parlamenti kapcsolattartásért felelős tárca nélküli minisztert. Három-három miniszteri posztot kap a balközép Demokrata Párt (Partito Democratico, PD), Silvio Berlusconi Forza Italiája, valamint Matteo Salvini Északi Ligája. A demokrata Lorenzo Guerini megtarthatja a védelmi minisztériumot, Andrea Orlando többszörösen kipróbált miniszter kapja a munkaügyi tárcát, és a demokratáké lesz a kulturális tárca is.

a gazdaságfejlesztésit, a turisztikait, illetve – a párt egy új programpontjának és a baloldal felé való nyitásának jeléül – a fogyatékosságért felelős minisztériumot. Berlusconiék a régiós ügyekért, a közigazgatásért, valamint a Dél-Olaszország fejlesztéséért felelős tárcáknak örülhetnek. Az előző kormányt felrobbantó Matteo Renzi pártja, az Olaszország Él (Italia Viva, IV) kapja az esélyegyenlőségi minisztériumot, Olaszország legbaloldalibb pártja, a Szabadok és Egyenlők (Liberi e Uguali, LeU) pedig megtartja az egészségügyi tárcát. (A LeU elnöke, Roberto Speranza egyébként az egyetlen pártvezér, aki miniszter lehet Draghi kormányában, a kabinet egységkormány jellege miatt a nagy pártok formális vezetői nem kaphatnak ilyen pozíciót.)

Újrarendeződik a jobboldal

Bár a nemzetközi médiában az terjedt el a leginkább, hogy az olasz jobboldal megosztottá fog válni, mivel Berlusconi és Salvini beszálltak a kormányba, Meloni pedig ellenzékben marad, valójában

és megerősítették abbéli szándékukat, hogy az idei önkormányzati választásokon közösen induljanak.

Giorgia Meloni FdI-vezér az Adnkronosnak adott interjújában úgy fogalmazott, „Olaszországnak tekintélyes kormányra van szüksége, de szüksége van tiszta vízióra is, hogy ne mindig olyan pártoknak kelljen egymással kompromisszumokat találniuk, amiknek semmi közük egymáshoz”. Matteo Salvini, az Északi Liga főtitkára a Fanpage-nek adott interjújában hangsúlyozta, „megerősítem, hogy tiszteletben tartom Giorgia Meloni döntését, akit nagyra becsülök, de helytelennek látom azt: az újjászületés és újjáépítés pillanatában össze kell fogni, nem széthúzni”. Világossá tette elkötelezettségét az önkormányzati választásokon a jobbközép erők összefogása mellett, és nyilvánosságra hozta feltételeit is, amelyekről Mario Draghival a koalíciós tárgyalások során megegyezett: „Nem lesznek adóemelések, a recept Mario Montiénak az ellentéte. Biztos vagyok benne, hogy nem ér meglepetés” – fogalmazott Salvini.

A jobboldalon belül ha komoly konfliktusokat nem is, de

Az olasz politika az elmúlt három évben tektonikus átalakulást produkált a pártpreferenciák tekintetében, 2018-as támogatottságát lefelezte az Öt Csillag Mozgalom és a mérsékelt jobboldali Forza Italia, a választási eredménynél valamelyest magasabb szinten stabilizálódtak a demokraták, és bár Salviniék Ligájának népszerűsége az elmúlt évben bő tíz százalékot esett, azért még mindig ők a legerősebb párt az országban, támogatottságuk pedig jóval meghaladja a jelenlegi parlamenti mandátumarányukat.

A legérdekesebb jelenség azonban a Meloni-párt, az Olaszország Fivérei, amely 4,4 százalékot kapott 2018-ban a parlamenti választásokon, most pedig 16,6-on áll, és erősen szorongatja a Legát. Tekintve, hogy az olasz választók alapvetően nem díjazták Salvini ellenzéki tevékenységét, Meloniét viszont igen, előbbi számára a kormányzás a logikus döntés, utóbbinak pedig az ellenzéki szerep. Salvini minden bizonnyal arra játszik, hogy ha az olaszok 71 százaléka támogatja Mario Draghi kormányát, akkor az abban való részvétel politikailag az ő számukra is hasznos lesz, erősítheti a jobboldalon belüli pozícióikat az önkormányzati választásokra – pláne úgy, hogy a belügyminisztériumot leszámítva épp azokat a területeket felügyelhetik majd az új kormányban, amiket akartak. 

És hogy mit gondol most Matteo Renzi, aki kaján vigyorral repítette ki a miniszterelnöki bársonyszékből régi riválisát, Giuseppe Contét? Minden bizonnyal örül – annak mindenképpen, hogy a december óta a parlamenti küszöb alatt mozgó pártja most egy-két tizedszázalékot erősödött. Nem rejti véka alá azt sem, hogy

„Mindig arról álmodtam, hogy Draghi lakja a Chigi-palotát (az olasz miniszterelnök hivatala és rezidenciája – a szerk.). Sokkal nagyobb politikus, mint Conte” – fogalmazott a neves bankvezérről a magát baloldalinak tartó politikus. De persze, Olaszországról lévén szó, a lényeg nem változott: júniusban, mikor Mattarella belép elnöksége utolsó félévébe, és az előrehozott választásra jogilag nem lesz már lehetőség, talán ismét egy teljesen más politikai színházban találjuk magunkat. Addig is vabbè, a dörzsölt bankárral a kormányrúdnál csak megy majd Olaszország nagy, bohém hajója valahova.