Nem lehet a reggeli kávé mellé ágyba kérni az ügynököket is, két klikkeléssel kipipálva az ügyet – beszélgetés Máthé Áronnal, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnökhelyettesével

Mik az elmúlt 10 év legfontosabb változásai az aktanyilvánosság kapcsán? 

Van egy jó hírem: a kommunista diktatúra legfelső irányító szerveinek (a kommunista párt Politikai Bizottsága, a párt Központi Bizottsága, kormány) iratai az interneten hosszú évek óta szabadon olvashatóak a Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának honlapján. Az OSA honlapján pedig a pártállami működés egyik legfontosabb szervének, a Koordinációs Bizottságnak az anyagai is régóta kereshetők. Folytathatnánk a sort. Vagyis, ha kissé el akarnám ütni a kérdést, mondhatnám, hogy tessék, itt az iratnyilvánosság. De nem akarom elütni a kérdést, úgyhogy egy pillanatra álljunk meg, és gondolkodjunk el a sokszor hangoztatott kifejezésen: „az ügynökakták nyilvánossága”. Mit jelent az, hogy „ügynök”? Mit jelent az, hogy „akta”? És mit jelent az, hogy „nyilvánosság”? 

Nem szőrszálhasogatás mindezt így szétszedni?

Nem, hiszen mi százszor elmondtuk például, hogy az „ügynök” egy gumifogalom. Volt olyan beszervezett figura, aki miatt börtönt kapott valaki, vagy karrierek feneklettek meg, és volt olyan, aki pedig vagy nem adott jelentést, és kizáratta magát a hálózatból, vagy teljesen semmitmondó dolgokról beszélt. Mindemellett valamennyien ismerjük a „házmester-tempó” kifejezést. Ezzel csak arra akarok utalni, hogy nem kellett úgymond „ügynöknek” lenni, hogy az ember valamiféle kommunista-ellenes, zavarkeltő elhajlásról jelentsen. Az éber KISZ-titkárok, túlbuzgó tanárok, a kekeckedő személyzetisek – ők magyarok tömegeinek életére voltak sokkal, de sokkal jelentősebb hatással, mint a papíron is beszervezett figurák. Miközben

nem minden KISZ-titkár akart éber lenni, a tanárok többsége vélhetően csak tanítani akart és a személyzetisek se kekeckedtek mindig. 

Rendben, de ha külön vizsgáljuk a fogalmakat, akkor mit jelent az, hogy „akta”?

Úgy gondolom, hogy a közvélemény egy jelentős része a nagy vélemény- és hírzaj közepette nincs tisztában azzal, hogy ezeknek a dossziéknak a többsége nem az ügynökökről, hanem a megfigyeltekről szól. A jelentések, beszámolók ráadásul a kommunista állambiztonság szája íze szerint íródtak, az ő válóságértelmezésüket tükrözik. A megfigyeltek – vagyis az áldozatok – életét teregessük ki, a rosszhiszemű játszmák eredményeként létrejött iratok szabadon kereshetővé változtatásával? Az erkölcsi megfontolásokon túl, gondolom hogy az adatvédelmi biztosnak is lenne erről egy határozott véleménye…

Végül pedig talán a legfontosabb: mi az, hogy „nyilvánosság”? 

Nem tudom, hányan ismerik azt a nemzetközi irodalomban bevett kifejezést, hogy „levéltári forradalom”. Ez arra a hatalmas mennyiségű, megismerhetővé vált anyagra vonatkozik, amely az egykori szovjet blokk országaiban áll a kutatók rendelkezésére. Vagyis, hogy a kommunista múlt immáron feldolgozható. Idehaza is könyvek tucatjai és tanulmányok, cikkek százai mellett dokumentumfilmek is szólnak az egykori hálózati világról. Ezen felül abba is gondoljunk bele, hogy az egykori „ügynökök” jelentős része szintén a diktatúra áldozata volt: megzsarolták, kényszerítették őket, ráadásul utána sokszor nem is csináltak semmit. Ez a csoport miért váljon még egyszer a diktatúra áldozatává immár a demokráciában, azzal, hogy egy rituális – sőt: mágikus – cselekvéssel, az egyéni történeteik nélkül kiplakatírozzuk őket? Nem szeretném tehát védeni ezeket az embereket, de nem is kell kapásból virtuális sortüzet vezényelni. 

Visszatérve az eredeti kérdéshez, immár konkretizálva azt: elmondaná, hogy mik az elmúlt 10 év legfontosabb változásai az állambiztonsági iratok megismerhetősége kapcsán? Itt gondolok például arra, hogy az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárát létrehozó törvényt (2003. évi III. törvény) 2010 óta legalább 10-szer módosították.

Az ÁBTL (Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára) elődje, a Történeti Hivatal már 1997-ben létrejött, tehát az említett 2003-as törvény tulajdonképpen csak a volt kommunista állambiztonság iratait őrző szerv átalakulásáról intézkedett. Ami az elmúlt évtizedet illeti, két fontos törvényi változást emelnék ki ebből, egy 2012-ben és egy 2017-ben elfogadottat. Előbbi a tudományos kutatás lehetőségeit konkretizálja, egyúttal szélesíti is azt. Ahogy az a törvényben is áll, „A tudományos kutató a Levéltárban kezelt iratokban foglalt adatokat az információs önrendelkezési jogról és az információszabadságról szóló törvénynek a tudományos kutatás céljára való adatkezelésre vonatkozó előírásai szerint felhasználhatja.” 

A második fontos lépés, hogy a NEB (Nemzeti Emlékezet Bizottsága) és az ÁBTL közös kezdeményezésére az úgynevezett mágnesszalagok a levéltárába kerültek át, vagyis az egykori Egységes Gépi Prioráló Rendszer „G” és „H” jelű nyilvántartás, illetve a „K” jelű adattár. A mágnesszalagok kutathatóságára vonatkozó törvényt az Országgyűlés 2017. június 15-én fogadta el. Ez az intézkedés jelentette a törvényi hátterét annak, hogy az ÁBTL állambiztonsági és a nemzetbiztonsági iratokat is őrző állami szaklevéltár lett. Megjegyzendő, hogy az ÁBTL-el közösen összeállított jelentésünk folyományaként mi, azaz a NEB kezdeményeztük, hogy a mágnesszalagok kutathatóvá váljanak.

Mondana néhány dolgot ezekről a mágnesszalagokról, valamint ezekről a betűvel jelölt nyilvántartásokról? 

A „G” az operatív nyilvántartás célszemélyeinek adatait tartalmazó adatbázis, a „H” az operatív hálózati nyilvántartás adatbázisa, míg „K” a Központi Kémelhárítási Adattár (KKA). Ezek közül a „H” jelű adattár sosem volt a diktatúra által működtetett hálózati személyek teljes körű nyilvántartása, vagyis soha nem szerepelt benne az összes valaha volt élő és kizárt hálózati személy. Sőt, mint még egy adott pillanatban nyilvántartott személyek szempontjából sem tekinthető teljesnek. Az adattár ugyanakkor nem csak a beszervezett személyek adatait tartalmazta, hanem olyanokét is, akik nem voltak a hálózat tagjai. Heroikus újságírói feladat lenne számba venni azokat a politikusi, történészi vagy publicisztikai megnyilvánulásokat, amelyek - kis túlzással - élve a mágnesszalagok átadása előtt azokról, mint a rendszerváltás titkait megnyitó „Mesterkulcsról”, az erkölcsi rendszerváltás általános, mindenre is jó „Elixírjéről” beszéltek. Az átadás és a kutathatóvá válás óta ezek a hangok nemcsak elhalkultak, hanem inkább csendről beszélhetünk.

Beszéljünk kicsit az Ön által elnökhelyettesként vezetett szervezet tevékenységéről. Milyen fontos mérföldköveket emelne ki a Nemzeti Emlékezet Bizottságának munkájából az elmúlt tíz év során?

Nos, a NEB nem létezik tíz éve, hanem csak 2014 februárjában jött létre. Ami az eredményeket illeti, az egyik legfontosabb az említett mágnesszalagok átadása volt. [Erre nézve a NEB jelentését itt olvashatják.] Egy másik kiemelhető eredményünk a kommunista hatalombirtokosok egy jelentős körének fényképes, életrajzzal ellátott nyilvánosságra hozása. Az ÁBTL-el együttműködve folytattuk a politikai rendőrség – ha úgy tetszik, állambiztonság – vezetőinek feltérképezését is (megjegyzendő, hogy itt még óriási a tennivaló, hiszen több száz főről van szó). Viszont mégiscsak három évtizednek kellett eltelnie a kommunizmus bukása óta, hogy az állambiztonság bő tucatnyi legfontosabb vezetőjéről részletes életrajz jelenjen meg! [Az életrajzok itt érhetők el.] De vajon tudtuk eddig, hogy kik voltak a vérbírók, vérügyészek és mit csináltak az 1956 utáni megtorlás idején? [A dokumentum elérhetősége itt található.] Ezt is mi állítottuk össze, csakúgy, mint a Nagy Imre-perben részt vevő kihallgatótisztek, nyomozók életrajzát. [Az életrajzokra mutató link itt található.] Az Állami Egyházügyi Hivatal vezetőit, magasabb beosztású munkatársait és az egyházi elhárítás tisztjeit is mi dolgoztuk fel. [Link itt.] Sorolhatnám a kategóriákat, még egyet hadd emeljek ki: a Párt-Állam-Párt-adatbázist, vagyis a kommunista párt funkcionáriusainak rövid életrajzzal ellátott listáját, amelyet a Nemzeti Levéltárral közösen készítettünk el. [Hozzáférhető az alábbi linken]. Összesen eddig legalább 3000 kommunista hatalombirtokost mutattunk be. Áttekintettük a teljes igazságtételi folyamatot a „Nem lehet, hogy súlyos bűntett ne legyen büntethető” című kötetünkkel. Mi kezdtük el a kommunista mélyállam feltérképezését is, a Nemzetközi Újságírószövetségről szóló anyaggal, vagy „Az impexek kora” és „A Cég megnyertjei – a megnyertek cégei” című kiadványainkkal. A papíron is megfogható hálózaton túl létezett egy formálisan alig megfogható, inkább informálisan működő nagybetűs Hálózat.

Fotó: Szarka Dávid

Jelen állás szerint melyik az a legátfogóbb igénnyel a NEB gondozásában készült kiadvány, amelyet a közvélemény figyelmébe ajánl?

Maradjunk az állambiztonság világánál. Az „Ügynöksorsok. Ügynök? Sorsok?” című könyvünk anyaga immár egy tematikus weboldalon is olvasható. Itt elsődleges célunk volt, hogy a hálózati lét sokféleségét bemutassuk a publikumnak. Most csak címszavakat sorolok fel az egyes esetekre vonatkozó tanulmányokból: az illető a hálózati iratokban szerepel, együttműködése egyértelműen nem bizonyítható, de vélelmezhető; a hálózati nyilvántartásban nem szerepel, de a beszervezési dossziéja szerint együttműködött a politikai rendőrséggel; a beszervezést követően nem dokumentálható az együttműködése – és így tovább. A honlapon olvasható „Bevezetőt” kérem, hogy mindenki olvassa el, aki tájékozódni akar ebben a homályos világban. 

Milyen megközelítések vannak ma az állambiztonsági iratokkal kapcsolatban?

Az egyik érdekesség, hogy 1990, tehát a Demszky-Hack féle törvényjavaslat óta elsősorban a baloldal beszél „ügynökügyről”, míg a jobboldal szintén 1990, a Justitia-terv óta inkább igazságtételről.

Az állambiztonsági múlt vagy érintettség a folyamatos tematizálás miatt szinte kínosabb lett, mint a diktatúra vezető-, vagy egyéb elnyomó szerveiben való részvétel.

Itt csak utalni szeretnék Horn Gyula hírhedt „Na és?” felkiáltására, amivel napirendre tért afölött, hogy pufajkás volt, tehát a kádári megtorlás idején az újjászervezett kommunista karhatalom tagja volt. De az is visszás dolog valahogy, hogy Péter Gábor, az ÁVH szadista főnöke 1993-ig nyugodtan éldegélhetett, miközben az ügynöközés már nagyban folyt közéletben, sokszor nyilvánvaló politikai szándékkal. És ha már Péter Gábor: az ügynöközés kapcsán felmerül az emberben, amit Rákosiék csináltak 1953 után, amikor mindent Péter Gáborra és „bandájára” próbáltak kenni, miközben nyilvánvalóan a pártvezetés volt a végső felelős az országban uralkodó eszeveszett terrorért. Az iratokról pedig százszor elmondtuk, hogy válogatott anyagról van szó, amelyet a ’89-es nagy iratmegsemmisítéskor egészen biztosan lejárató céllal is szelektáltak. Ráadásul ha belegondolunk, kiket is tartott a kommunista diktatúra ellenséges csoportoknak? 

Bizonyára a volt Horthy-korszak tisztviselőire, katonatiszti rétegére, a kisgazdapártiakra, az egyháziakra, vagy az 1956-os forradalmárokra gondol… 

Valóban. Utánuk persze megjelentek mások is a célkeresztben, de ha pusztán az állambiztonsági papírokból indulunk ki, akkor nem az fog kiderülni, hogy ők voltak az ellenség, hanem az, hogy ők voltak a beszervezettek. Ne essünk az állambiztonság utolsó, nagyszabású történelmi csapdájába! A mi álláspontunk szerint a megmaradt iratmennyiséget egyéb forrásokkal összevetve, forráskritikával kell feldolgozni. Nem lehet megúszni a történeti feltáró munka nélkül. Nem lehet a reggeli kávé mellé ágyba kérni az ügynököket is, két klikkeléssel kipipálva az ügyet. Vitázni kell, olvasni és beszélni róla. Elvégre is a múltunk rekonstruálásról, sőt, a visszaszerzéséről van szó.

Nagy vonalakban hogyan jellemezné a bírósági gyakorlatot az úgynevezett „ügynökperekben”?

Nem tisztem a bíróságok munkáját minősíteni, de mintha nekem úgy tűnne, hogy történelmi ügyekben a magyar bíróságok kissé botladozva mozognak. Nem került sor áttörésre a sortűzperekben és Biszku Béla pere, illetve perei is hiányérzetet hagytak maguk után. Az ügynökperekben pedig egymással homlokegyenest ellenkező eredményeket is láthattunk. A bíróságok az ítélkezések során a véleménynyilvánítási szabadság és a személyiségi jogok „ütközésével” találták szembe magukat, és helyezték a mérleg nyelvét egyik vagy másik irányba. Külön ki szeretném emelni, hogy volt olyan ügy, amelyben a bíróság a megismételt eljárás során több alkalommal is megkereste az ÁBTL-t, melynek válaszait objektív bizonyítékként vett figyelembe. Ez lehet, hogy a jövőben is hasznos gyakorlat lenne! 

Lehet egyenlőségjelet tenni a véleményszabadság kontra személyiségi jogok dilemmája és az „ügynök nélküli ügynökper”-paradoxon által generált feszültség között?

Pontosan, s ehhez vegyünk elő egy korábbi ügyet is, amelyet nyugodtan „ügynökpernek” nevezhetünk anélkül, hogy beszervezett hálózati személy került volna az eljárást kirobbantó írásokban. Erre utaltam az interjú elején, hogy

a besúgáshoz nem kellett feltétlenül „ügynök” a kommunista diktatúrában.

Ez az ügy Konrád György magánvádas eljárása volt Lovas István ellen. Itt a másodfokon eljáró bíróság például az indokolásban kimondta, hogy Konrád György valóban „besúgta” saját sógorát a mindennapi élet fogalmai szerint, viszont itt a bírói tanács megjegyezte, hogy a valóság bizonyítása nem volt sikeres abban a tekintetben, hogy ezért a besúgásért cserében kapott volna világútlevelet Konrád. Ezért az elsőfokú bíróság megállapítása a bűncselekmény elkövetése tekintetében a másodfok szerint megalapozott: a magánvádló személyével kapcsolatos kijelentés tényállítás, és az alkalmas a becsület csorbítására, mivel túlment a szabad véleménynyilvánítás határán.

Térjünk át egy aktualitásra. Schiffer András azt veti fel, hogy a Nemzeti Emlékezet Bizottság külön kérés nélkül is hozzon nyilvánosságra összefüggéseket. Mi ennek az akadálya, miért nem lehetséges ez?

A kérdést nem teljesen értem mert éppen ezt csináljuk, hogy összefüggéseket is hozunk a nyilvánosságra. Schiffer Andrást ismerem, a politikai bátorságát, az őszinteségét tisztelem. És az eredeti Schiffer-féle törvényjavaslat jószándékát sem kétlem, bár szerintem vannak benne a realitáson túl mutató kitételek és igények, illetve egyéb buktatók is. Amikor a túl hosszúra nyúlt, Kádár János-féle rafinált kommunista diktatúráról beszélünk, azért nem árt az óvatosság. Most utólag kérjük számon a szüleinktől, vagy a nagyszüleinktől, hogy miért nem csináltak itt Afganisztánt vagy legalábbis Lengyelországot, és miért „élvezték” a gulyáskommunizmust? 

Élvezték?

Az „élvezték” idézőjele a rekordmagas öngyilkossági rátának és alkoholizmusnak szól. 1956-ról éppen ezért nem lehet eleget beszélni. Akkor egy egész nemzet kelt fel a szovjet elnyomás és a kommunista diktatúra ellen, de az érdekszférákon egyik szuperhatalom sem kívánt változtatni. Világosan megértette mindenki: mi a szovjet térfélre vagyunk leosztva, innen akkor saját erőből nem tudunk kimenekedni. Ehhez képest elismerésre méltó, hogy végig volt kulturális ellenállás és végig volt ellenzék a Kádár-diktatúrában is, és hogy végül 1989-ben az emberek kimentek az utcára. Tehát

a diktatúra nem járt sikerrel, nem tudta rák módjára átformálni a magyar társadalmat.

Az állambiztonsági dokumentumok nem csak az egyéni bukásokról-, a visszás vagy megtört életutakról szólnak, hanem a diktatúra kudarcáról is. Szerintem ez az a keret, amelyben az állambiztonság sötét hagyatéka elhelyezhető.

Nyitókép: MTI Fotó, Kovács Attila | Biszku Béla, a volt pártállami diktatúra belügyminisztere az ellene több ember sérelmére elkövetett emberöléssel megvalósított háborús bűntett és más bűncselekmények miatt indult büntetőper tárgyalásán a Fővárosi Ítélőtábla Markó utcai épületének dísztermében 2015. március 18-án.

Az interjút készítette: Dobozi Gergely