Horvát LNG-terminál: az évtized biznisze vagy ráfizetés?

Az azúr adriai ég alatt, a Kvarner-öböl türkiz vízén egy hatalmas tartályhajó ringatózik. Cseppfolyósított földgázt (LNG) hozott az Omišalj melletti terminálba, az ókori Fulfinum városának maradványaitól pont odalátni. Nem passzol az idilli képbe a hajóóriás és a kikötő, tiltakoztak is ellene a helyiek és a zöldek, de nem tudták megakadályozni a létesítmény megépítését.

A terminál segíthet Horvátország és a környező országok, például Magyarország energiaimportjának diverzifikálásában, ami egy rendkívül fontos stratégiai cél, ezt az omišaljiaknak is meg kell érteniük. Főleg most, hogy a nyelvtörőnek is beillű nevű Krk szigetének északi csücskében épült terminálba újév napján megérkezett az első LNG-szállító teherhajó, így az ténylegesen is megkezdhette a működését. A fentebbi látványt tehát személyesen is átélheti az, aki, mondjuk, idén nyáron a horvátországi turistaparadicsomba látogat üdülni.

Párizsi klímaszerződések és megújuló energiaforrások ide vagy oda,

És, mint ahogy a fosszilis energiahordozó energiahordozó esetében, úgy a földgázból is jóval kevesebbet termel Európa, mint amennyire szüksége van, tehát behozatalra van szükség. Ma nincs olyan tagállama az Európai Uniónak, ami ne volna nettó energiaimportőr – népességarányosan Belgium, Luxemburg és Málta, abszolútértékben pedig a németek, az olaszok, a franciák és a spanyolok szorultak a legnagyobb mértékű behozatalra. Talán nem meglepő, de az európai országok legfontosabb partnere ebben az ügyben Oroszország: mind feketeszénből, mind pedig kőolajból és földgázból is onnan hozták be a legtöbbet az Unióba, a szóban forgó földgázimportból 40 százalék körüli az oroszok részesedése.

Ez persze önmagában is komoly biztonsági kihívás elé állít számos európai országot, nem is beszélve arról, hogy sokukhoz éppen azon az Ukrajnán keresztül érkezik az orosz szénhidrogén, amivel Moszkvának az utóbbi egy-másfél évtizedben elég hűvös volt a viszonya. Egy szó mint száz, az európai országok érthetően arra törekszenek, hogy minél több forrásból biztosítsák energiaellátásukat, csak hát ezt nem olyan egyszerű megoldani. Már csak azért sem, mert az európai és Oroszország viszonyában fennálló függőség valójában kétoldalú dolog, hiszen az Európába irányuló energiaexportból származó bevételek az orosz nemzetgazdaságnak is úgy kellenek, mint egy falat kenyér. Ennek megfelelően Moszkva nem is nézi túl jó szemmel a diverzifikációra irányuló európai törekvéseket, amikből az Egyesült Államok mellett számos közel-keleti szénhidrogén-nagyhatalom, például Katar is profitál.

Nekik Krk kell

Visszatérve az Adria partjára, Horvátország földgázügyi kilátásai korántsem olyan hervasztóak, mint más európai országokéi. A nyugat-balkáni állam ugyanis aránylag kiterjedt – igaz, csökkenő volumenű – földgázkitermelést folytat, amiből 2017-es becslések szerint fogyasztásának körülbelül negyven százalékát tudná fedezni. A fennmaradó, nagyjából kétmilliárd köbméternyi földgáz-szükségletet viszont elsősorban az orosz Gazpromtól szerzi be délnyugati szomszédunk.

Egy,

Horvátországban, akkor még az INA horvát olajvállalat részéről. Az LNG-technológia már akkor sem számított újdonságnak, de ebben az évtizedben kezdett el világszerte robbanásszerűen növekedni az cseppfolyós földgáz szállítására alkalmas hajóflotta mérete.

A technológia lényege erősen leegyszerűsítve abban áll, hogy a kitermelt földgázt előbb forráspontjára, azaz –162°C-ra hűtik (így az cseppfolyóssá válik), tartályokba töltik, a célállomáson ismét felhevítik, majd a célország földgázvezeték-hálózatába juttatják. A cseppfolyósított földgázt aránylag könnyű szállítani, mivel a a hűtés során töredékére csökken a térfogata, emellett a terminálokon kívül nincs szükség kiterjedtebb infrastruktúra kiépítésére, ráadásul az ára is kedvezőbb. Jelentős viszont a hozzá kapcsolódó környezeti terhelés, és az is vitatható, hogy e technológia alkalmazása mennyiben járul hozzá például az Európai Unió klímacéljaihoz.

Más kérdés, hogy úgy tűnik: az orosz energiafüggőség csökkentésének hívószavával (illetve az ezt a brüsszeli fülek számára is hallható frekvenciára alakító földgázipari lobbipénzekkel) minden további nélkül sutba lehet dobni az ambiciózus környezetvédelmi vállalásokat. A krki terminál esetében is így történt, az Európai Bizottság egyik pénzügyi eszközén, a Connecting Europe Facility-n keresztül százmillió euróval szállt be a létesítmény építési költségeibe, de ne szaladjunk ennyire előre.

Tehát a viharos ’90-es években az INA már épített volna egy LNG-terminált Krk szigetére, ráadásul egy, a mostaninál jóval nagyobb kiterjedésű és kapacitású létesítményről szóltak a tervek, amiket aztán elfújtak a környék híresen erős szelei. Az új évezred elején nemzetközi konzorcium alakult Adria LNG néven egy tízmilliárd köbméter éves kapacitású terminál megépítésére, ami már komoly regionális szerephez is juthatott volna. Ezt az is jelzi, hogy az Adria LNG tagjai között ott volt az osztrák OMV, a francia Total és a német E.ON-csoport egyik leányvállalata is, de a terminál tervei ekkor is az íróasztalfiókban végezték. A Balkan Insight által megszólaltatott szakértő szerint

így 2010-ben szedték a sátorfájukat, és faképnél hagyták Zágrábot.

Állam bácsi megoldja

Az első két nekifutás kudarca ellenére Zágráb nem mondott le a krki terminálról, ezért a külföldi befektetők távozásával nagyjából egyidőben, 2010 nyarán az állami tulajdonú HEP energiavállalat és a földgázszállításban utazó, szintén állami Plinacro létrehozta az LNG Hrvatska nevű kft-t, ami 11 százalékos részesedést is kapott az Adria LNG részvényeiből is. Ezt követően lényegében az LNG Hrvatska feladatává vált a krki terminál kiépítése a központi költségvetés, illetve az anyavállalatok bőséges forrásaiból.

Az építkezés ekkor viszont nem vette kezdetét, sőt, ami azt illeti, majdnem egy egész évtized telt el egyetlen kapavágás nélkül Omišalj határában. Ezzel párhuzamosan a terminállal kapcsolatos tervek is szelídülni kezdtek: szó sem volt már tízmilliárd köbméteres kapacitású állomásról, az évtized végére már csak a Horvátország éves fogyasztásának nagyjából megfelelő mennyiségű, évi 2,6 milliárd köbméter kezelésére alkalmas létesítményről szóltak a tervek. Emellett az eredetileg tervezett szárazföldi terminálról is lemondott az LNG Hrvatska, így a megvalósult létesítmény központi elemévé végül egy kiszuperált, átalakított tartályhajó vált, ennek fedélzetén zajlik tulajdonképpen az LNG visszagázosítása.

A projekt megvalósítása még 2018 elején is forráshiány miatt késlekedett, aminek több oka is van. Fentebb már tárgyaltuk, hogy 2010 után már nem nagyon mozogtak külföldi befektetők a krki terminálprojekt körül – inkább dinamikusabban haladó vállalkozások után néztek, hiszen a régióban közel sem a horvátok voltak az egyetlenek, akiknek eszébe jutott LNG-terminálépítésbe kezdeni. A csökkenő horvátországi földgáztermelés emellett arra „kényszerítette” Zágrábot, hogy megerősítse kapcsolatait a Gazprommal, így

A krki terminál megépítését végül az Európai Unió aktív szerepvállalása tette lehetővé. Egyrészt engedélyezte Horvátországnak, hogy az államkasszából százmillió eurónak megfelelő kunával szálljon be az építkezésbe, másrészt a már említett Connecting Europe Facility révén további százmillióval Brüsszel is megtámogatta a projektet. A fennmaradó 32 millió eurót az LNG Hrvatska és befektetői adták össze, így a pénzügyi akadályok elhárultak, kezdetét vehette az építkezés.

Csupa jó, szeplőkkel

Azt viszont túlzás lenne állítani, hogy mindenki kitörő örömmel fogadta volna a munkagépek megérkezését az omišalji partra. Főleg a helybéliek ellenkeztek, mondván, hogy az új létesítmény egyrészt veszélyt jelent a sziget és a parti vizek élővilágára, másrészt a turistákat is elijesztheti a környékről, ami szintén nem elhanyagolható tényező egy Krk-jellegű sziget életében. Sokan amiatt aggódnak, hogy a terminál csővezeték-rendszerének fertőtlenítéséhez használandó klór, illetve a csövekből kitakarított szennyeződés közvetlenül a tengerbe kerül majd vissza, pusztítva az ottani növény- és állatvilágot.

Egy helyi környezetvédő civilszervezet vezetője az öböl vizének hűtővízként történő felhasználását kifogásolta. Az omišaljiak még munkahelyek ígéretével sem vigasztalódhatnak, mert a terminál kezeléséhez szükséges személyzetet nem a környékről toborozza az ezzel foglalkozó cég.

A horvát kormány mindenesetre nem izgatta magát túlságosan a nem csak a partvidékről érkező kritikák miatt. 2018-ban a szábor megszavazta a „lex LNG” néven elhíresült jogszabályt, ami jelentősen leegyszerűsítette az építkezéshez szükséges kisajátításokat, illetve 99 évre az LNG Hrvatskának adta az akkor még csak papíron létező terminál üzemeltetési jogát. A létesítmény építését ellenzők azt is kifogásolták, hogy a stratégiai fontosságúnak minősített projekthez kapcsolódóan

ami tényleg elég problémás – és baljóslatú – egy olyan beruházás esetében, aminek a kétharmadát lényegében adókunákból és állami vállalatok költségvetéséből finanszírozzák.

Annál nagyobb az öröm a különböző energiapiaci szereplők körében. Az már a terminál megnyitásakor ismert volt, hogy az LNG Hrvatskának 2023 októberéig sikerült a létesítmény teljes kapacitását értékesíteni; 2027-ig pedig évi 2,1 milliárd köbmétert, vagyis a következő néhány évben a krki állomás biztosan jó kihasználtsággal fog működni. A partnerek között katari (a közel-keleti ország a világ egyik legnagyobb LNG-exportőre), svájci és magyar vállalatot is találni a „rezidensnek” számító INA és HEP mellett.

A magyar állami tulajdonban lévő MVM Csoporthoz tartozó Magyar Földgázkereskedő Zrt. horvátországi leányvállalatán keresztül 6,75 milliárd köbméternyi kapacitást kötött le a terminálban, amivel a legnagyobb ügyfelek közé tartozik. Mivel a magyar és a horvát földgázvezeték-hálózat néhány éve már összeér Drávaszerdahelynél, a Krk szigetéről érkező földgáz minden további nélkül eljuthat Magyarországra, így diverzifikálva a hazai ellátás forrásait.

Más kérdés, hogy a horvát adófizetők számára valószínűleg nem a krki terminál létrejötte volt az évezred energiabiznisze. Habár egyáltalán nem kizárt, hogy hosszú távon nyereséges lesz a krki LNG-kaland, a helyzet azért mégis az, hogy a jelentős részben közpénzből finanszírozott, átszámítva 83,5 milliárd forint összértékű beruházás

Az is kérdéses, hogy az omišalji beruházás mennyiben egyeztethető össze a horvát és az uniós vezetés hosszútávú, a megújuló energiaforrások kiterjedtebb alkalmazásával kapcsolatos terveivel. Az persze biztos, hogy Horvátország orosz gáztól való függését valóban segít csökkenteni a krki LNG-terminál – a kérdés viszont az, hogy az összekötött gázvezeték-hálózatok korában szükséges-e ennyit költenie egy ilyen beruházásra délnyugati szomszédjainknak.

A nyitóképen: az első LNG-szállítmány a krki terminálban. Fotó: MVM