Így zabálta fel a laposság az életünket

Alana Newhouse (1976) a Tablet c. amerikai online magazin alapító-főszerkesztője. 2002-ben a Columbia Egyetemen szerzett újságíróként mesterdiplomát, majd a politikai stratégia világában helyezkedett el, később a The Forward zsidó közéleti újság vallásügyi riportere, kulturális újságírója, aztán a Nextbook, majd a Tablet főszerkesztője. Írásai jelentek már meg a The New York Times, a Washington Post, a Boston Globe és a Slate hasábjain is.

***

„A másfél napig tartó vajúdás alatt úgy hittem, valami nagyon nincs jól. Így éreztem akkor is, amikor először tartottam a kezemben, ahogy kényszeresen meggörnyedt a kezeim között” – meséli szülésének történetét írásának kezdetén Alana Newhouse. „A férjemnek és nekem három évre volt szükségünk, hogy rájöjjünk, valóban igazam volt aznap a szülőszobában. Fiunk sérült. És évekbe fog telni, mire meggyógyul” – fogalmaz.

Newhouse értetlenül állt azelőtt, hogy férje és ő orvos szüleikkel, riporteri és kutatói tapasztalatukkal, egészségbiztosításukkal, az ország legjobb egészségügyi ellátásához való hozzáférésükkel együtt is csak évek múltán tudtak minderre rájönni – és akkor is csak a véletlennek köszönhetően. Leültek ezért beszélgetni Norman Doidge-dzsel, a pszichiáterrel, akinek könyvében ráismertek fiuk betegségére, és megkérdezték tőle, miért van ez.

Doidge doktor így válaszolt: „Még mindig sok jó ember van az egészségügyben, de az amerikai egészségügyi rendszer mélyen romlott. Ha ránézel az orvosi hibák arányára – ez ma az USÁ-ban a harmadik leggyakoribb halálozási ok –, a túlgyógyszerezésre, a függőség kialakítására, a gyors megoldást kereső mentalitásra, a szegények ellátásának elmaradására, a sürgősségiről való betegfelvétel kvótáira, a felesleges műtétekre, a betegség árucikké tételére, a mellékhatások pénzzé tételére, a nagy gyógyszercégek által finanszírozott folyóiratokban működtetett referálórendszerre, az orvosok és nővérek egészségének tönkretételére… Alana, nem az az egyedülálló itt, hogy annyi zsákutcába futottatok bele, hanem az, hogy egyáltalán kijöttetek belőlük.”

A doktor azonban vissza is kérdezett:

Newhouse-nak itt esett le a tantusz.

„Ha az egészségügy velejéig romlott, ahogy Norman mondta, és a média jóvátehetetlenül elromlott, amit jól tudunk… Akkor Amerikában minden rossz? Rossz az oktatás? A lakhatás? A mezőgazdaság? A városok? Rossz a vallás? Minden rossz” – fogalmazza meg tézisét a szerző.

Hogy miért rossz minden? Newhouse erre két okot lát. Az egyik az, hogy a munkabérek folyamatos lenyomása és a '70-es évek technológiai forradalmával együtt járó gazdasági hatékonyságnövelés mérgező elegyet alkotnak; a másik pedig a laposság (flatness) esztétikai koncepciója, amely életünk minden aspektusában jelen van:

Newhouse kifejti: hét évtizeden át Amerika intellektuális és kulturális életét egy sor intézmény alkotta és védelmezte: egyetemek, újságok, magazinok, lemezkiadók, könyvkiadók, professzionális szövetségek, kulturális központok, think tankek, Hollywood. Ezek az intézmények a tapasztalatok sokszínűségére reflektáltak, de mindent amerikainak neveztek, és ezzel alkottak koherenciát ebben a nagy és esetlen országban. Ezek nem gyárak voltak, hanem olyanok voltak, mint egy nagy és zűrös jazzbanda, akik végül mindig tudtak valami hiteleset és szépet alkotni, ha mindenki tette a dolgát.

ahogy a gazdaságban a munkaerő költségének lefaragása, majd a munkahelyek külföldre való kiszervezése került a középpontba. Ez az elsorvadás végül az amerikaiak életét meghatározó intézmények (biztos munkahelyek, szakszervezetek, helyi újságok, vallási közösségek, klubok, főutcai üzletek) felszámolódásához vezettek. 

„A laposság az a mechanizmus, amelynek segítségével egy ideológiailag motivált csoport az elmúlt évtizedben, az elmúlt három évben pedig egyre növekvő sebességgel, foglyul ejtette az amerikai kulturális és értelmiségi élet teljes összefonódó infrastruktúráját. […] Egyik intézmény esett el a másik után, aztán egész szektorok, például az újságírás, vetették magukat fintorgó elitek szűk bandáinak uralma alá, akik maguknak vindikálják azt a jogot, hogy megítéljék és irányítsák vélt alattvalóik életét.”

– jelenti ki a szerző.

Alana Newhouse

Newhouse szerint manapság egy a száz évvel ezelőtti kommunistákhoz hasonló mozgalom kulturális és politikai harcát tapasztalhatjuk. A mai forradalom üzenetei a határtalanság, a gyorsaság, az általános hozzáférés, a hierarchiával szembeni allergia – olyannyira, hogy már valaminek a másokhoz képesti jobban kedvelése is illegitim. 

A fizikai és szellemi kényelmesség hatására akarattal rendelkező egyénekből egy tömeg részévé válunk, akiket bárhogyan és bárhová lehet irányítani. Ha egyszer az embereket rászoktatod az applikációkra, onnantól már arra is rá tudod venni, hogy több tucatnyi appért fizessenek is. 

A laposság teremtette új világban az embereket „ránevelheted arra, hogy az ennivalójukat – annak zömét, akár egészét – olyan éttermekből rendeljék, ahol sosem jártak, olyan emberek ajánlásai alapján, akikkel sosem találkoztak. Rábírhatod őket arra, hogy társadalmi életüket ne a számukra ismerős családok és arcok jelentsék, ami évek százezrein át a társadalmi élet definíciója volt, hanem olyan emberek, akik olyan kategóriákba tartoznak, amelyek 15 éve még nem is léteztek.”

Newhouse ehhez hozzáteszi:

A szerző szerint ma már láthatóan egyik napról a másikra át tudják alakítani az emberek gondolkodását – bármiről.

Megemlékezik arról is, hogy a nemek közötti biológiai különbség elvét egy pillanat alatt lecserélték a számtalan gender elvére úgy, hogy ma már a két nem emlegetése bigottnak számít. Arról is ír, hogy az Obama-kormány egykor minden gond nélkül át tudta hangolni a washingtoni közvéleményt úgy, hogy Iránt, egy olyan országot, amely amerikaiak ezreit ölte meg, és folyamatosan Amerika legnagyobb ellenségének nyilvánítja magát, olyan megbízhatónak tartsák, mint Franciaországot vagy Németországot.

„Laposság, súrlódásmentesség” – kommentál Newhouse. „Kihasználták azt, hogy az egész világ a gyakorlati laposságon alapuló élethez kezd alkalmazkodni, annak érdekében, hogy terjesszék a politikai laposság ideológiáját – amelyet társadalmi igazságosságnak hívnak, de történelmileg csak mérhetetlen hatalom és gazdagság átadását jelenti a kiválasztott keveseknek.”

Newhouse részletezi azt is, miként foglalta el ez a nézetrendszer az amerikai intézményeket: „Mivel ez a csoport az egyformaságra és a tisztaságra esküszik, átváltoztatták az amerikai kulturális komplexum valaha független részeit egy, az engedélyezett nézeteket valló konformisták számára kölcsönös megerősítést nyújtó csőrendszerré – akik aztán hivatkozzák, reklámozzák és házastársul választják egymást. Az Ivy League fiatal diákja akkor kap ötösöket, ha az interszekcionalitás igéit szajkózza, amivel aztán a professzorai beajánlják egy kezdő állásra egy washingtoni think tanknél vagy folyóiratnál, amely szintén ezeket a gondolatokat vallja…” – sorolja Newhouse.

„A legtöbb fogyasztó nem tudja, hogy azáltal, hogy internetalapú platformokat használ – az Amazonon vásárol, egy Airbnb-ben alszik, Grubhubról rendel, Facebookon jelöl embereket ismerősnek –

egy olyanba, ami közvetlenül egyfajta politikához vezet. A kényelem csábításában saját életünk kilapításáért fizetünk. Nem véletlen egybeesés, hogy a progresszív ötletek gyorsabban terjednek az interneten. Az internet lapossággal működik; a progresszív politika – ellentétben akár a konzervativizmussal, akár a liberalizmussal – maga a laposság” – fejtegeti internet és politika összefüggéseit a szerző.

A borús képet felfestő szerzőt a második világháború utáni amerikai generáció inspirálja, „az utolsó olyan generáció, amely új életvalóságot teremtett”: azok az amerikai absztrakt expresszionista festők, jazzművészek, írók, költők, akiknek amerikai modernizmusa ellenpólusa volt a felemelkedőben lévő kommunista modernizmusnak, „formák és technikák olyan elegye, melyek a hangsúlyt nem a tömegtermelés arctalanságára helyezték, hanem az egyén kreativitására és kiválóságára” – teszi világossá Newhouse.

Írásának végén azonban pozitív hangot üt meg. „Mindig, amikor az amerikaiaknak lehetőségük nyílik fogyasztói döntéseikkel kinyilváni a progresszív diktátumokkal való egyetértésüket, épp az ellenkező irányba szavaznak. Mikor az HBO filmkönyvtárából tavaly kikerült az Elfújta a szél, az lett a legnagyobb számban eladott film az Amazonon. Mindeközben a hollywoodi újbeszél-filmek és az elnyomatásról szóló állítólagos irodalmi mesterművek kínos kudarcok azon stúdióknak és kiadóknak, akik inkább fulladnak bele az adósságba, mint hogy egy social justice-lövészosztaggal találják magukat szembe a Twitteren. Ez az árok a kultúravezérelt politika és az amerikaiak többségének valódi, bizonyított preferenciái között hatalmas tartalékot hozott létre betöltetlen szükségletekből – és egy generációs lehetőséget” – összegez Newhouse.

nagyszerű művészetet, legyenek olyan barátaik is, akikkel nem beszélnek politikáról, hagyják a fenébe az Ivy League-egyetemeket, alapítsanak olyan kiadót, amelynek könyvei az embereket feldühítik, meglepik vagy gyönyörködtetik, és olvasásra késztetik, csináljanak olyan filmeket és műsorokat, amelyek valódi közönségnek tetszenek, nem pedig 14 embernek a Twitteren, és térjenek vissza hétről hétre egy istentiszteleti helyre. „Néha az újjáépítés feladata – a romlottság elfogadása és az új dolgok elkészítése – annyira letaglózó, hogy könnyebb azt hinni, megoldhatatlan. De megoldható” – zárja optimistán sorait Newhouse.