Szigetelőszalaggal a falra ragasztottak egy banánt: hatmillió dollárért azonnal lecsapott rá egy „műgyűjtő”
Újra kitett magáért a világhírű olasz művész.
Gazdasági sikerszéria után koronavírus-válság, jobbra fordított bíróságok, elszabaduló faji feszültségek, beváltott és beváltatlan ígéretek: sűrű négy éven van túl az újraválasztásra készülő elnök. Elemzésünk a trumpi belpolitika mérlegéről, a Mandiner hetilap elnökválasztási összeállításából!
Leimeiszter Barnabás írása a Mandiner hetilapban
Donald Trump elnöksége egyik legnagyobb sikereként könyvelheti el a konzervatív térnyerést a szövetségi bíróságokon és a legfelső bíróságon. A jobboldali Antonin Scalia főbíró 2016. február 13-ai halála nyomán már a négy évvel ezelőtti kampánynak is meghatározó témája volt az, hogy a fontos társadalmi kérdésekben – így például az abortuszlegalizáció vagy a melegházasság ügyében – döntőbírává lett, meglehetősen magas átlagéletkorú taláros testületben Scalia helyére konzervatív szemléletű személy kerüljön. Trump arra is rávilágított, hogy előfordulhat: a megválasztott elnök akár három vagy négy személyt is jelölhet majd a megüresedett bírói pozíciókba.
Donald Trump jórészt a standard republikánus programot követte”
Miután Barack Obama jelöltjét Scalia helyére a szenátus republikánus többsége meg se hallgatta, Trump a győzelme után Neil Gorsuchot jelölte. Megválasztását a republikánusok csak úgy üthették nyélbe, ha bevetik a „nukleáris opciót”, vagyis eltörlik azt a szabályt, hogy a főbírói jelölésekről szóló felsőházi vitának csak kétharmados egyetértéssel tehetnek pontot a végére. Gorsuch megválasztása mégsem vert nagyobb hullámokat, még három demokrata szenátor is megszavazta, a legfelső bíróságon a liberálisoknak kedvező erőviszonyok – négy konzervatív, négy liberális és egy középutas, de inkább balra hajló bíró – ugyanis maradtak a régiek. Amikor viszont a bizonyos billegő voks, Anthony Kennedy 2018-ban bejelentette lemondását, a baloldalon kitört a pszichózis: a Grand Old Partynak (GOP) lehetősége nyílt, hogy 1934 óta először konzervatív többséget teremtsen a testületben. Brett Kavanaugh ellen a demokraták szexuális zaklatási vádat robbantottak, ám hiába: az üggyel kapcsolatos FBI-nyomozás, a rettenetes mélységekbe süllyedő szenátusi viták és a heteken át tartó médiacirkusz után mégiscsak összegyűlt az elegendő szavazat Kavanaugh megválasztásához.
A Trump-elnökség fináléjában aztán a bíróság végleges átbillentése került elérhető közelségbe. Hosszú betegeskedés után elhunyt a liberális főbíróikon, Ruth Bader Ginsburg, az elnök és a republikánus pártvezetés pedig nem késlekedett bejelenteni: még a választás előtt le akarják zárni Ginsburg pótlását. A demokraták a 2016-os precedensre utalva képmutatást kiáltottak, a republikánusok azonban tudták: csak saját centrista, ódzkodóbb párttársaikon múlik a Trump által jelölt katolikus, hétgyerekes családanya, Amy Coney Barrett történelmi győzelmet jelentő megválasztása. Miután a Kavanaugh-éhoz hasonló lejáratókampány Barrett esetében minden bizonnyal visszaütött volna, a demokraták nemigen tudtak fogást találni rajta, s a jobboldal is összezárt a jelölt mögött. Trump elnöksége végén az égető ügyek – így például az egészségügyi ellátás kérdése – elbírálása előtt álló bíróságon hatfős szupertöbbséget látunk a konzervatív oldalon, Gorsuch, Kavanaugh és Barrett pedig mind ötven év körül van, évtizedekig szolgálhat majd a testületben. Mindehhez vegyük hozzá, hogy a GOP az utóbbi négy évben erőltetett ütemben nyomta be jelöltjeit az alsóbb szintű szövetségi bíróságokra, s ami még fontosabb: Trump több embert juttatott a nagy hatalmú fellebbviteli testületekbe, mint Jimmy Carter óta bármelyik elnök.
A nettó bevándorlási ráta majdnem 50 százalékkal csökkent”
A kétségtelen sikerek mellett azonban fontos megemlíteni, hogy egyre markánsabban fogalmazódnak meg kételyek a bíróságok jobbos uralását célzó törekvések kapcsán. Idén júniusban például az elviekben konzervatív többségű legfelső bíróság az lmbtq emberek munkahelyi védelme mellett kiálló döntést hozott, az ezt alátámasztó magyarázatot pedig Gorsuch szövegezte. A fiatal, emelkedő csillagú missouri szenátor, Josh Hawley válaszul kijelentette: ez az eset a „konzervatív jogi mozgalom” végét jelenti, a vallásos jobboldal nem bízhat többé abban, hogy a republikánusok által kinevezett főbírók az ő érdekeit képviselik majd.
A megállapítás nem alaptalan: régi trend, hogy a liberális főbírók megbízhatóan liberális szellemben végzik munkájukat, a konzervatívként jelölt társaik viszont az évek múlásával egyre inkább balra tolódnak. A jobboldal hosszú távú társadalmi dominanciáját várni a mostani szupertöbbségtől tehát jócskán naivitás lenne.
A rozsdaövezet reményei
Közhely, hogy Donald Trump a rozsdaövezet lakosainak, a korábban a demokratákra szavazó, de a szélsőséges álláspontokra helyezkedő baloldal által cserben hagyott munkásosztálynak a támogatásával hódíthatta el az elnöki tisztséget. A republikánus jelölt 2016-ban azzal kampányolt, hogy hazahozza külföldről a munkahelyeket, ismét felvirágoztatja az amerikai ipart – erre Barack Obama emlékezetes módon gúnyolódva válaszolt, feltéve a kérdést: milyen varázspálca van a birtokában az ingatlanmágnásnak, hogy megvalósítsa ezt? Trump azt is megígérte, hogy a korábban a nagyvállalatok és a gazdagok kedvében járó Republikánus Pártból munkáspártot formál. Nos, az elnök populista híveinek csalódására ettől még messze tart a GOP: Trump jórészt a standard republikánus programot követte vállalati szabályozások eltörlésével vagy lágyításával – a munkaügyi tárca például lazította volna a bányászatra vonatkozó biztonsági előírásokat is, ha egy szövetségi bíróság nem gátolja meg –, a kormányzat nagyszabású adócsökkentéseinek pedig a magas jövedelmű családok és a behemót cégek voltak a legnagyobb haszonélvezői.
Az elnökség első két évében azért látszott, hogy új lendületet kap az ipar – ebben az adócsökkentéseken kívül persze nagy szerepe volt annak is, hogy Trump az Obama-éra több környezetvédelmi intézkedését is visszavonta, a kormányzat ismét serkenteni kívánta például az olaj- és gázkitermelést. Az Obama-elnökség idején nagyjából 300 ezer munkahely szűnt meg az iparban, a koronavírus-járvány előtt a Trump-adminisztráció 483 ezer munkahelyet teremtett – olyan fontos hintaállamokban bővült ez a szám, mint Wisconsin, Pennsylvania vagy Minnesota. Országszerte azon megyék többségében, amelyek korábban kétszer Obamára szavaztak, majd 2016-ban Trump mellé álltak, a magánszektorban elérhető átlagos éves fizetés gyorsabban emelkedett a Trump-ciklus első három évében, mint Obama utolsó három esztendeje alatt. A pandémia okozta gazdasági válság persze súlyos visszaesést hozott, s ott vannak az elnök nagy vitákat kiváltó húzásai, mint a Kínával vívott kereskedelmi háború, a gazdasági vetélytársak vámmal fenyegetése. A szakértők megosztottak ezek hatásait illetően, ám többségük úgy véli, inkább rontottak, mint javítottak az amerikai munkásosztály helyzetén.
Van azonban valami, amit az elemzők és a baloldali mainstream nem hajlandó megérteni: a munkásosztálybeliek jelentős része még az esetleges előnytelen gazdasági következmények dacára is hajlandó Trumpra szavazni. Értékelik, hogy az elnök – ha bizonytalan kimenettel is, de – felrúgta a munkásosztály hanyatlásáért vastagon felelős szabadkereskedelmi paradigmát, amint azt is, hogy kiállt az elit által lesajnált társadalmi-kulturális értékeik mellett.
A járvány és annak finoman szólva bukdácsoló kezelése – na meg a bőkezűbb gazdaságélénkítő csomag republikánus blokkolása a szenátusban – persze többeket el is idegeníthetett köreikben a kormányzattól. Főként a munkásosztálybeli nők körében esett vissza Trump támogatottsága 2016 óta, s azt se feledjük: az imázsát többek között szerény családi hátterére alapozó Joe Bidennek nagyobb esélye van maga mellé állítani a vagyontalan rétegeket, mint a par excellence elitista Hillary Clintonnak volt.
Bevándorlás befékezve
„Az, ahogyan Trump átalakította a bevándorlást, rosszabb, mint gondolná. Nem lesz könnyű visszacsinálni” – ezzel a felütéssel közölt nemrég cikket a The New York Times, lelket öntve azokba a jobboldali szavazókba, akik kételkedtek az elnök migrációs politikájának sikerességében. Íme a nyers adatok: 2016 és 2019 között a nettó bevándorlási ráta majdnem 50 százalékkal csökkent, a nyolcvanas évek óta nem látott szintre, évi 600 ezer emberre zuhant vissza. Az elnök büntetővámokat kilátásba helyezve vagy segélyeket felfüggesztve sarkallta arra a közép-amerikai államokat, hogy állítsák meg az USA felé tartó és területükön áthaladó migránsokat. Bevezette a Maradj Mexikóban! nevű programot azt célozva, hogy a menedékkérők a déli határ túloldalán várakozzanak, amíg a bevándorlási bíróságok döntenek a kérelmükről. A tizenhárom országra kivetett beutazási tilalom nyomán jóval kevesebb menekült érkezik az országba. Alaposan lecsökkent a menekültbefogadási plafon: Obama utolsó évében 110 ezer volt, 2020-ban már csak 15 ezer. A Bevándorlási és Vámhatóság (ICE) szabadabban járhat el az illegális bevándorlók letartóztatásában és deportálásában, mint korábban – bár az elnök annak az ígéretnek a teljesítésétől, hogy milliókat deportáltat majd, messze jár. A járvány nyomán a kormányzat csökkentette a vendégmunkásoknak kiadható vízumok számát is.
És mi a helyzet Trump 2016-os programjának azon tételével, amellyel leginkább lázba hozta híveit: a „nagy, gyönyörű fallal”? Nos, sokáig úgy tűnt, hogy teljesítetlen kampányígéret marad – az elnök két évig hagyta, hogy a republikánus pártelit diktálja a kormányzati agendát, amelynek sietősebb volt kieszközölni az adócsökkentéseket, mint anyagi forrásokat adni a falépítéshez. 2018 végén aztán az egyik legnagyobb válságához érkezett az elnökség: Trump – feltehetőleg szavazóbázisa elégedetlenségét is érzékelve – elutasította a falépítést nem finanszírozó költségvetés aláírását, ami a kormányzat valaha volt leghosszabb, harmincöt napos leállásához vezetett. Ennek egy kompromisszumos költségvetési törvény elfogadása vetett véget, amely azonban továbbra is csak szerény összegeket szánt a falra. Trump egy huszárvágással oldotta meg a helyzetet: a déli határon tapasztalható állapotok miatt nemzeti veszélyhelyzetet hirdetett, így a kormányzati szervek büdzséjéből tekintélyes mennyiségű pénzt irányíthatott át a falprojektre. Ezzel tavaly megindulhatott a munka a mexikói határon, s az utóbbi hónapokban igencsak felpörgött: a munkások a hét minden napján huszonnégy órában dolgoznak, és napi két mérföldnyi új kerítést húznak fel – a határőrség szerint az év végére összesen négyszázötven mérfölddel végezhetnek. Az iramot az is magyarázhatja, hogy Joe Biden kijelentette: beiktatásakor azonnal leállítja az építkezést. Különösen Arizonában haladnak jól, Texasban, a több mint kétezer kilométeren országhatárt jelentő Rio Grande magánbirtokokkal tarkított völgyében – ahol a legsűrűbbek az illegális határátlépések – már nehézkesebben megy a munka.
Az elnök sikerként könyvelheti el a konzervatív térnyerést a legfelső bíróságon”
Kritikusok hangsúlyozzák: a legtöbb helyen a fal felhúzása előtt is létezett valamilyen áthaladásgátló elem, a ténylegesen új szakaszok aránya egyelőre csekély. Tény viszont, hogy a felújított kerítés minősége összehasonlíthatatlan a korábbi, sok helyütt elavult, másutt pedig inkább csak korlátnak nevezhető „fallal”. A nem sok jót ígérő kezdetek után tehát Trump valóban fordulatot hozott a migráció terén. Feltűnő azonban, mennyire hiányzik a mostani kampányból a bevándorlás témája. Bár az utolsó elnökjelölti vitán esett szó róla, közel sem határozza meg úgy a közéleti vitákat, mint 2016-ban, és furcsa módon Trump sem igen hozakodik elő vele kampánygyűlésein. Pedig lenne mivel dicsekednie.
Egészségügyi kétségek
Trump és a Republikánus Párt achilleszét jelentheti az egészségügyi ellátás évtizedek óta húzódó problémája. Barack Obama reformja minden állampolgárnak kötelezővé tette, hogy egészségbiztosítást kössön, azt pedig, aki elmulasztotta, büntetőadóval sújtotta – eközben bővítette azok körét, akik jelentkezhetnek a kedvezményes állami biztosításra. A piacpárti jobboldal kezdettől fogva szocialista ármányként tekintett a szerinte túl költséges reformra, Trump pedig – noha az előválasztás során úgy látszott, az ügyben szociálisan érzékenyebb álláspontot foglal el, mint vetélytársai – visszhangozta az Obamacare „visszavonásának és helyettesítésének” republikánus kliséjét.
Elnöksége utolsó évéhez érve remek gazdasági mutatókkal büszkélkedhetett”
Az új egészségügyi rendszer életbe léptetéséből azonban nem lett semmi – a jobboldalnak még csak vázlatos terve sincs arra, mivel váltsa fel az Obamacare-t, jóllehet az elnök szinte havonként megígéri, hogy záros határidőn belül most már tényleg leteszik az asztalra „nagyszerű” tervezetüket. 2017-ben, miután az Obamacare visszavonásáról szóló törvény a néhai John McCain szenátor ellenállása miatt nem ment át a kongresszuson, Trump arról beszélt, hogy „darabról darabra” bontják vissza a reformot, négy év alatt azonban csupán annyit értek el, hogy bár a biztosítási kötelezettséget érvényben hagyták, az annak betartására szolgáló, de nem minden esetben hatékony büntetőadót visszavonták. Az elnök nemrég azt is megpendítette, hogy nem feltétlenül szükséges az Obamacare visszavonása, inkább kijavítanák a rendszer hibáit. Na persze annak sorsa attól is függ, hogy a legfelső bíróság alkotmányosnak ítéli-e – a testület a választás után foglalkozik majd a kérdéssel.
A koronavírus-járvány miatt amerikaiak milliói estek el állásuktól és egészségbiztosításuktól. Joe Biden kampánya fókuszába helyezte az – immár a lakosság többsége által támogatott – Obamacare megmentését, sőt bővítését, ezzel szemben feltűnő a republikánusok koncepciótlansága. A mostani válságos időszakban az az elszántság sem veszi ki jól magát, amellyel a rendszernek a nehezebb sorsúakat segítő elemeit támadták. Trump hangoztatja: nem hagyja ismét elterjedni azt az Obamacare előtti gyakorlatot, hogy a biztosítócégek megtagadják szolgáltatásukat a már meglévő egészségi problémáktól szenvedő személyektől. Kérdés, hisznek-e majd neki a választók.
Faji feszültségek
Hiába kutatunk az annalesekben olyan megnyilatkozás után, amellyel a fősodratú média által rendszeresen rasszistaként és a fehér felsőbbrendűség híveként leírt elnök konkrétan és specifikusan Amerika fehér lakosságát szólította volna meg. (Jegyezzük meg: 2016-ban a fehérek 58 százaléka szavazott az ingatlanmágnásra, az összes választót nézve viszont 46,1 százalékkal Clinton mögött végzett.) Trumpnak azonban megvan az a remek tulajdonsága, hogy a társadalmi viták során a média álságos felháborodáskampányától nem zavartatva áll ki a józan ész diktálta álláspontja mellett. Így például a 2017-es charlottesville-i események kapcsán nem volt hajlandó elfogadni a véresszájú nácikat szelíd antifasisztákkal szembeállító, moralizáló narratívát. „Totálisan” elítélte a neonácikat, ám kiemelte: mindkét oldalon voltak rendes emberek, a két tábor pedig egyaránt felelős a tragédiáért. A média máig olyan kontextusban citálja Trump szavait, mintha ezzel méltatta volna a szélsőségeseket, s a fehér szupremácistáktól való többszöri egyértelmű elhatárolódása ellenére is azt követelik, valljon színt a marginális szélsőjobboldali csoportocskák ügyében.
Az igazság az, hogy a Trump-kormányzat nemcsak nem ellenséges a fekete kisebbséggel szemben, hanem a veje, Jared Kushner által szorgalmazott – egyébként erősen illuzórikus jellegű – választási stratégia jegyében aktívan törekszik arra, hogy maga mellé állítsa a demokrata törzs-szavazó feketéket. Ennek egyik jele volt a First Step Act, az afroamerikaiakat „aránytalanul sújtó” igazságszolgáltatási rendszer megreformálását célzó, kétpárti támogatással elfogadott törvény, amely mellett a Fehér Házba látogató trashceleb, Kim Kardashian is bevetette lobbierejét. A törvény több tízezer szövetségi börtönben fogva tartott személy büntetését rövidíti le. Trump elnöksége egyik legnagyobb teljesítményeként emlegeti a reformot, Bident pedig az 1994-es keményvonalas bűnözésellenes törvény elfogadásában játszott szerepéért támadja.
Az elnök rendpárti imázsát gyengíti az is, ahogyan a George Floyd halála után kirobbant zavargásokat kezelte. Miközben a Fehér Házból a mihamarabbi rendteremtést ígérő, kemény hangú tweeteket küldözgetett világgá, hosszú heteken át nem tett semmi érdemlegeset a fosztogatások, erőszakos demonstrációk, szobordöntögetések megfékezésére, mígnem júliusban több nagyvárosba szövetségi szervek érkeztek, hogy megállítsák a csőcselék tombolását. Az állítólagosan a „fehér ellenérzésekre” apelláló Trump szavakon és néhány jelképes tetten kívül nemigen segítette mással a példátlan bűnözéshullámot elviselni kényszerülő s a média folyamatos bűntudatkeltésével traktált lakosságot. Viszont nem mondott le a fekete kisebbség magához édesgetéséről: néhány hete ismertette a nekik szánt Platina tervet, ennek értelmében szövetségi gyűlölet-bűncselekménnyé nyilvánítaná a lincselést, és szövetségi ünnep lenne a rabszolgaság eltörlésének emléknapja, június 19.
A járvány csapása
Ciklusa utolsó évéhez érve remek gazdasági mutatókkal büszkélkedhetett Donald Trump: biztos ütemben növekedtek a bérek, a munkanélküliség ötven éve nem látott szintre csökkent, a szegénységi ráta pedig a valaha volt legalacsonyabb értéket mutatta. Az elnök arra készült, hogy a gazdaság minden mást felülíró ütőkártya lesz a kampány során – ám a koronavírus kiragadta a kezéből az aduját.
Az első hullám alatt a kormányzat felettébb kaotikus járványkezelést mutatott be, hogy aztán Trump teljes erejével a korlátozások gyors feloldását sürgesse. Irányvonala ma is változatlan: mielőbb visszatérni a normális élethez. Bár lépéseit vagy kijelentéseit többször joggal lehetett felelőtlennek minősíteni, az is igaz: ha tartaná magát a média és a Demokrata Párt elvárásaihoz, a jelenleginél is nagyobb recessziónak ágyazna meg. A választás eredményére is befolyással lehet, milyen deal születik, ha születik egyáltalán, a gazdaságélénkítő csomagot illetően. A szenátusi republikánusok ellenzik a túl nagy kormányzati költekezést, a demokraták bőkezűbbek lennének – Trump pedig az utóbbiaknál is többet szánna a gazdaság beindítására. „A kormányzat végül úgyis visszakapja a pénzt. Jobb az, ha többet költünk, mint a munkanélküliség és az alternatíva egyéb költségei” – érvel az elnök a közelgő választás előtt.
Így lovagolta meg Donald Trump az elefántot – Leimeiszter Barnabás írása a Mandiner hetilapban.
Címlapkép: AFP / SAUL LOEB