Moldáv elnökválasztás: nem mindenki EU-párti, aki fénylik

Nyitókép: Maia Sandu, az új moldáv elnök

Bár minden jel a Moldáv Köztársaság Szocialistáinak Pártját képviselő regnáló elnök, Igor Dodon győzelmére mutatott, Maia Sandu, a Cselekvés és Szolidaritás Pártjának elnöke, volt miniszterelnök és oktatási miniszter 57,72-42,28 százalékos arányban győzött a moldáv elnökválasztás november 15-i második fordulóján, jelentősen javítva első fordulós eredményén – akkor a különbség még a négy százalékot sem érte el, 36,2-32,6 volt az állás, a fennmaradó szavazatokon a kisebb pártok jelöltjei osztoztak.

55,08 százalékos volt a részvétel a második fordulóban, tíz százalékponttal magasabb, mint az elsőben, de így is kifejezetten alacsony – azaz rendkívül nagy szerepe volt a mozgósításnak, annak, hogy ki volt képes meggyőzni a híveit a választás fontosságáról. Különös jelentősége volt annak is, hogy ki mehetett el egyáltalán szavazni:

Hivatalos becslések szerint körülbelül 280-300 ezren lehetnek az Oroszországban dolgozó moldávok, a többiek az Európai Unió legkülönbözőbb országaiban – elsősorban Olaszországban – keresik boldogulásukat. Mivel az EU-ban dolgozók jellemzően az EU-párti, az Oroszországban dolgozók pedig inkább az oroszpárti politikai erőket támogatják, minden választás előtt heves politikai viták zajlanak arról, hogy a többiekhez képest mennyire legyen egyszerű szavazniuk az Oroszországban élő moldávoknak.

A jelenlegi választáson – a 2019-es parlamenti és a 2016-os elnökválasztáshoz hasonlóan – 17 helyen lehetett az egész Orosz Föderáció területén szavazatot leadni Moldova elnökjelöltjeire, míg csak Olaszországban 30 ilyen hely volt, az egész EU-ban pedig összességében ötször annyi, mint Oroszországban. Emellett a Dnyeszter túloldalán található szakadár területen, az orosz gyámság mellett önálló Dnyeszter-menti Köztársaságban meghozott szigorú járványellenes határforgalmi korlátozások miatt az ottani moldáv állampolgárok nehezen juthattak el a szavazóhelyiségekbe. Meglátszott ez a szavazatarányokon is:

(Az ő mobilizálásukhoz persze hozzájárult az is, hogy Igor Dodon leköszönő elnök „párhuzamos választóközönségnek” titulálta őket a kampányban, és úgy érvelt: a nyugaton élő moldávoknak fogalmuk sincs, mi folyik otthon.)

A parlament Kisinyovban

Oroszország vezetésének a Vlagyimir Putyin orosz elnökkel személyesen is jó kapcsolatot ápoló Igor Dodon személyében nyíltan vállalt favoritja is volt a versenyben. Dodon „oroszpártisága” azonban inkább csak az oroszellenesség hiányában mutatkozott meg – 2017 óta tartó regnálása alatt az ország egyáltalán nem rohant Moszkva karjaiba, és nem állt meg a „nyelvháború” sem, az orosz nyelvet változatlanul egyre inkább kiszorította a románhoz megszólalásig (és azt követően is) hasonlító, azonban Moldova alkotmányában és a közigazgatásban következetesen moldávnak titulált államnyelv. Sőt mitöbb,

Dodon pedig semmit nem változtatott abbéli álláspontján, hogy a Krím körüli nemzetközi jogi vitában Ukrajna területi integritásának pártján áll, azaz nem képviseli az orosz véleményt.

Ahogy az „oroszpárti” jelöltet nem érdemes kisinyovi KGB-kirendeltségvezetőnek elképzelni, úgy az új „EU-párti” jelölt sem egy női Konrad Adenauer. Szerencsésebb lenne inkább „románpártinak” titulálni, mert kétségtelen, hogy hatalmas gesztusokat tett Románia felé, melyhez egyébként kettős állampolgárság is köti: 2012 és 2015 között, amikor oktatási miniszterként szolgált, a kormány napirendjén volt a moldáv államnyelv románra való átnevezése.

Bár a két nyelvet hallók és azokat tökéletesen azonosnak tartók számára ez gondolkodást is alig igénylő, logikus lépés, a moldáv nyelv „románságának” elismerése az első lépés lenne a független moldáv államiság és identitás felszámolásának irányába, amely posztszovjet mércével mérve is ingatag: még a folyamatos identitáskrízisben leledző belaruszoknak is van saját nyelvük, amit ugyan alig használnak, de puszta léte indok és alibi egy független országhoz.

Sandunak első dolga volt látogatóba hívni Klaus Iohannis román államfőt december végi beiktatása utánra – ilyenre Dodon elnöksége alatt, bármily furcsa is, nem volt példa. A megválasztott elnök azonban sietett kijelenteni: minden erejével azon lesz, hogy „pozitív, pragmatikus és kiszámítható kapcsolatokat” alakítson ki az Orosz Föderációval. A kereskedelemben és a moldáv munkavállalók életkörülményeinek – aktuálisan: Oroszországból kapott nyugdíjuk jogi helyzetének és folyósításának – tekintetében Moldova és Oroszország egymásra vannak utalva, Sandu stabil orosz kapcsolatok nélkül nem sokáig lehet népszerű, így a beígért pragmatizmusát minden oka megvan tettekre váltani.

Ha a média sekélyes narratíváin túl is szeretnénk megérteni valamit a régi és az új elnök közötti különbségből, érdemes figyelmet szentelnünk annak, ahogy Igor Dodon Belaruszról gondolkozik. Egy október eleji interjúban a decemberig hivatalban lévő moldáv elnök úgy nyilatkozott: „Lukasenka sokat tett Belaruszért: a gazdaságért és a népért is. És azt gondolom, hogy Moldovához képest, a Szovjetunió összeomlása óta eltelt 29-30 évben, nem csak megtartani tudta mindazt, ami a Szovjetunióban jó volt, hanem megsokszorozni is. Nekünk ez nem sikerült. Moldova gazdasága ma GDP-arányosan 20 százalékkal azalatt van, ahol 1991-ben a Szovjetunió idején volt. Belarusz viszont haladt előre.”

Dodon ebbéli véleménye azt tükrözi, hogy a még regnáló elnök a gazdasági és társadalmi fejlődés hatékony módjának tartja az Oroszországgal való együttműködést, és

amely kétségtelenül kitűnő érzékkel srófolta magasra és váltotta kézzelfogható olajoshordókra a belarusz geopolitikai lojalitásának árát  – azonban nem vallja politikai filozófiájának sem a választások elcsalását, sem a tüntetők elleni erőszakot. Annyiban oroszpárti tehát, hogy lehetőséget lát Moldova számára a szorosabbra fűzött orosz kapcsolatokban, és a nyugati kapcsolatokat nem Oroszország ellen kívánja használni. Azonban nem klasszikus kelet-európai oligarchapolitikus, sőt – mint az a 2019-es kormányválság és Vlagyimir Plahotniuc, az országot gyakorlatilag kézben tartó nagyvállalkozó kiutasítása mutatta – kifejezett ellensége az oligarchikus politikai berendezkedésnek.

Moldovai táj

Sandut más fából faragták: ő karrierjének legeleje óta otthonosan mozog a nyugati körökben, a moldáv pénzügyminisztériumban befutott hosszú szakértői életútja során többször voltak hosszabb-rövidebb megbízásai a Világbanktól vagy az ENSZ-től, négy nyelven (angol, spanyol, román/moldáv, orosz) beszél, harmadik diplomája a Harvardról származik.

Ebből adódóan

ugyanakkor a kampány során – 2016-os elnökjelölti ténykedésével ellentéten – különös figyelmet fordított a kisebbségekre, többször szólalt fel kampányrendezvényeken oroszul, gagauzul, bolgárul. Sandu kompromisszumkész, pragmatikus politikus, akit így tartanak számon Moszkvában is – radikális „Nyugat-pártiként” valójában Dodon kampánya keretezte csak, ezt pedig kritika nélkül átvette a nyugati média.

Moldova – a posztszovjet térség zömével ellentétben – nem elnöki, hanem parlamentáris köztársaság, így a köztársasági elnöknek főleg szimbolikus, illetve külpolitikai reprezentációs szerepe van, valódi politikai hatalommal akkor bír, ha a parlament többségét is bírja. Ez Sandu esetében most nincs így: pártja, a Cselekvés és Szolidaritás 15 mandátummal bír a 101 fős törvényhozásban, a legerősebb, 37 fős frakció Igor Dodon szocialistáié. Mivel Sandu és Dodon régi riválisok, akik csak az országot malacperselynek tekintő Plahotniuc ellen tudtak 2019 nyarán rövid időre összefogni, a parlament komoly fejfájást fog még okozni Sandu elnöknek – így feltételezhető, hogy az elnök és támogatói minél inkább szeretnék előrehozni a 2023-ban esedékes parlamenti választásokat.

Ha ez nem sikerül, Sandunak igen szűk mozgástér áll majd rendelkezésére – Dodonnak pedig, aki most minden erejével belevetheti magát a parlamenti munkába, még rengeteg ideje van visszatérni a csúcsra. „Mögöttem van a Moldáv Köztársaság legerősebb pártja, amely nélkül, és amelynek álláspontja nélkül – az én álláspontom nélkül – a Moldáv Köztársaságban semmilyen politikai folyamat nem lehetséges” – nyilatkozta a Kommerszantnak Dodon még a választások előtt, egy esetleges Sandu-győzelemre reflektálva. Most

– Európa gyorsan ráeszmél majd, hogy hiába tűnik egy elnök szimpatikusnak, a parlamenti köztársaságokban bizony nem ő kormányoz. Ha ciklusa közepére egyáltalán megmarad valami Maia Sandu EU-pártiságából, az a románpártiság lesz – az újraéledő román-moldáv barátság kapcsán talán kissé emelkedik majd azok aránya a lakosságban, akik a „nagy testvérrel” egyesülni szeretnének.