Alelnökjelöltek vitája: a meglepetés, hogy nem volt meglepetés

„Ahol viszont biztosabb talajon állt, az a Legfelsőbb Bíróság kérdése volt – ami egyértelműen a ki nem mondott kultúrharc egyik frontvonala –, továbbá a demokraták tervezett adóemelése kérdésében. Itt – majdnem hogy természetesen – mindkét vitapartner csúsztatott kissé: Kamala Harris az ’első napon való visszavonás’ mellett elfelejtette megemlíteni, hogy a középosztály évi 2 000 dolláros adókedvezménye megszűnne, míg Mike Pence azt hagyta ki az érveiből, hogy a Biden-terv csak az évi 400 000 dollárnál magasabb jövedelműek esetében emelné a felső adókulcsot. (Plusz a társasági adót visszaemelné a Donald Trump által 21 százalékra csökkentett adót 28 százalékra.) A gazdaság, mindenesetre, talán az egyetlen olyan jelentős téma a választásokon, amelyben a választók többsége még mindig jobban bízik Donald Trumpban, mint Joe Bidenben.

Összegezve: a vita, legalábbis jelen pillanatig, nem változtatta meg az elnökválasztás dinamikáját. Ha egy sztereotípiával kezdtük, azzal is fejezzük be a gyorselemzést. Az alelnökjelöltek vitája az utóbbi évtizedekben többször is két választásról szólt Amerikában: az éppen zajlóról, és a következőről. Nagyon is elképzelhető, hogy bármi is lesz a 2020. november 3-i elnökválasztás eredménye, az október 7-i alelnökjelölti vitában a 2024-es elnökválasztás két főszereplőjét láttuk, s amennyiben ez valóra válik, a négy év múlva esedékes elnök- és kongresszusi választásokon, ha lehet, még élesebb ideológiai választóvonal fogja a feleket elválasztani, s még hosszabb távú következményekkel kell majd számolni a választóknak, amikor majd leadják majd voksukat. Az alelnökjelölti vita – az elnökjelöltek vitájával és az amerikai politikai légkör sajnálatos megváltozásával – azt mutatta, hogy – William Butler Yeats szavaival – »már nem tart a közép«.”