Több tízmillió ember fogja elhagyni Afrikát – Marsai Viktor a Mandinernek

Demkó Attila interjúja

A Mandiner e hét csütörtökön megjelenő számában átfogó körképben fogjuk bemutatni az afrikai túlnépesedés okait, jelenét és lehetséges következményeit.

Az afrikai népességnövekedés rendkívüli mértékű. Vannak emögött kulturális vagy vallási okok?

A válasz nem egyszerű. Minden archaikus társadalomban a nagycsaládi elv dívik.

Ott mennek le a születési ráták, ahol a társadalmi és gazdasági fejlődés, elsősorban az iparosodás beindult. Ha Afrikát nézzük, ez leginkább az északi régió, Marokkótól Líbiáig. Líbiában az 1970-es nyolc gyermek/nő számról nagyjából 2.3-ra esett vissza a mutató. 2.1 gyermek/nő körül már stagnál a népesség, hamarosan ott lehet Líbia. Egyiptom ugyanakkor részben kivétel, ahol az iszlám konzervativizmus erősödése lelassította, sőt egy időre vissza is fordította ezt a trendet. Ott nőtt a termékenység a 2010-es években. De már Abdel Fattah el-Sziszi elnök is, aki mélyen hívő muszlim, azt mondja, hogy a helyzet tarthatatlan, szükség van a születésszabályozásra. Tehát ott is elindulhat egy változás.

Van-e különbség a muzulmán és keresztény népesség között a népesedésben?

Van ahol igen, például Kenyában van. Ott a muszlim népességben jóval magasabb a termékenység, mint a keresztények között. De úgy tűnik, nem a vallás a döntő, hanem az, hogy a muszlimok inkább élnek preindusztriális keretek között. Niger és Líbia között hatalmas a különbség gyermekszámban, pedig mindkettő konzervatív muszlim társadalom. De Líbia fejlettebb, sokkal fejlettebb. Irán is konzervatív és muszlim, mégis van családtervezés. Afrikában a nagyvárosokban már csak 2-3 gyerek van családonként, még Nigériában és Ugandában is.

és kevesebb utódot vállalnak. De vidéken 5-6-7 gyermek van. A premodern környezetben a gyerek társadalombiztosítás. Tehát igen, lehetnek kulturális-vallási különbségek, de a fő tényező szerintem az, hogy a gazdaság hol tart a fejlődésben. 

Marsai Viktor

Vannak-e igazán jó példák a Szaharától délre a családtervezés terén? 

Dél-Afrikában már megkezdődött a demográfiai átmenet, ott az 1970-es közel 6-ról 2.4-re esett vissza a termékenység. Azért nő igazán a lakosságszám, mert az átlagéletkor is kitolódik. De persze ott az AIDS-járvány is szerepet játszott a népesség alakulásában. Ha igazán jó példát akarok mondani a családtervezésre, akkor az Ruanda és Etiópia. Ruandában a nyolcvanas évekig nemhogy nem csökkent, hanem nőtt a termékenység, egészen az elképesztő 8.5-ig. Most bőven 4 alatt vannak, ami még mindig nagyon sok, de ez a több, mint ötven százalékos esés azért jelentős, Afrikában ritka eredmény. Etiópia még 4 felett van, de évről évre csökken a gyermekszám. Az országban

– van eredmény. Ha az elmúlt 10 év alatt meredeken tudott esni a termékenységi ráta Etiópiában, akkor talán máshol is meg lehet ezt csinálni.

Említette az AIDS-járványt. Mekkora szerepet játszott, játszik ez a betegség a kontinens népesedésében?

Az AIDS miatt sokáig várták azt a demográfusok, hogy az afrikai népességnövekedés nem lesz akkora, amit látunk, de a retrovirális gyógyszerek gyakorlatilag megállították a járványt a legtöbb országban.

Mi a legnagyobb probléma, amit a demográfiai robbanás okoz?

Rengeteg a fiatal, nekik lakás és munka kell. Harminc év alatt 800 millió új munkahelyet kellene létrehozni a kontinensen.

Mennyi a realitása annak, hogy ez sikerül?

Semmi, még akkor sem, ha az informális szektorok is százmilliókat fognak felszívni.

nem elsősorban menekültként, hanem a biztos megélhetést keresve.

Több tízmillió akkor, ha nem lesznek újabb háborúk, polgárháborúk egy eleve forrongó kontinensen. Hol a legnagyobb a konfliktusveszély?

Igen, ez a több tízmilliós szám a jelen helyzetből indul ki, a háborús konfliktusok növelhetik. A robbanás szempontjából a legveszélyesebb a Száhel-övezet. A túlnépesedés itt találkozik igazán a klímaváltozással, eközben pedig a gazdasági fejlődés esélye csekély már csak a régió szerencsétlen földrajzi helyzete miatt is. Nem nagyon látszik, hogy mi az út előre. A Száhel nagy része a világgazdaság vérkeringésétől távoli, elzárt terület. A legtöbb térségbeli országnak nincs tengerpartja, kikötője. Súlyos belső iszlamista kihívással, radikalizációval küzdenek, és sok országban az etnikai ellentétek is éleződnek.

egész Afrikában. A baj nem áll meg az államhatároknál. Ugyanezeket a krízistüneteket mutatják Észak-Nigéria és a Közép-afrikai Köztársaság északi területei. Egyiptom is nagy probléma, ahol a Nílus vízvitái is élezik a helyzetet. Nagy kérdés, hogy a jelenlegi kormányzat gazdasági reformjai hova vezetnek, a Szuezi-csatorna új ága nem jött be, alig hoz jövedelmet. Mobilitásra, felemelkedésre hatalmas tömegeknek nincs esélye ebben a térségben. Etiópiában sem lehet tudni, hogy sikertörténet lesz-e az ország, avagy szilánkjaira esik. Afrikában szinte csak törékeny államok vannak, Az 54-ből vagy negyven törékenynek minősül. Akik nem, azok meg sokszor kis szigetországok.

Afrikát hogyan érintheti a koronavírus-járvány?

Vegyes a kép. Az afrikai egészségügyi rendszer képességei rendkívül csekélyek, de az ebolajárványok sok kormányzatot felkészítettek arra, hogy akár drákói intézkedéseket is meg kell hozni. Mondjuk Uganda viszonylag jól áll, de lesznek olyan területek, ahol nem fog sikerülni megakadályozni a járványt. Kenya, Nigéria, Dél-Afrika nagyon sebezhető, illetve a már említett Száhel-övezet.

De nehéz kiszámítani, mi lesz. Például egyes népcsoportoknál az elmaradottság gerjesztheti a járványt, de adott esetben akadályozhatja is. Az elzártság, a mobilitás hiánya lehet most pozitív tényező.

Mit tehetünk Afrikáért?

Lesz például egy újabb EU-Afrika csúcs ősszel. Az Európai Uniónak nagyon oda kell figyelni és saját érdekében segítenie kell a kontinenst. Ez nem képzelhető el másképp, mint munkahely-teremtéssel és a termelői szektorok erősítésével. Le kell számolni azzal a rossz gyakorlattal is, hogy a fejlesztésre szánt pénzeket értelmetlen projektekre fecséreljük. Évente csaknem 50 milliárd dollárnyi fejlesztési támogatás áramlik Afrikába: ha ezekkel jól sáfárkodunk, akkor abból valóban több tízmillió munkahelyet és valós életszínvonal-növekedést, végső soron pedig nagyobb politikai és gazdasági stabilitást lehet teremteni.