Fukuyama: Trump úgy fogja leépíteni a demokráciát, mint Orbán
Az amerikai politológus szerint Trump győzelmével mégsem ért véget a történelem, sőt, valami új kezdődik nemcsak Amerika, de az egész világ számára.
A liberalizmus valaha a véleményszabadság, a pluralizmus és az egymás iránti kölcsönös tisztelet eszmerendszere volt, az elmélet mára azonban eltávolodni látszik egykori értékeitől – írja esszéjében Ryszard Legutko lengyel filozófus. A folyamat eredménye egy ideológiailag homogén társadalom, amelyben ha valaki nem a liberalizmus kottájából játszik, könnyen a történelem rossz oldalán találhatja magát.
A liberalizmus valaha a véleményszabadság, a pluralizmus és az egymás iránti kölcsönös tisztelet eszmerendszere volt, az elmélet mára azonban eltávolodni látszik egykori értékeitől – írja esszéjében Ryszard Legutko lengyel származású filozófus. A folyamat eredménye egy ideológiailag homogén társadalom, amelyben
ha valaki nem a liberalizmus kottájából játszik, könnyen a történelem rossz oldalán találhatja magát.
Legutko a liberalizmust eredetileg két dimenzióban, politikai síkon és filozófiai síkon azonosítja. Ha az utóbbit vizsgáljuk, akkor lényegében azzal a szempontrendszerrel szembesülünk, ami hajdan az emberi méltóságot, és az abból levezethető szabadságjogokat emelte a nyugati társadalmak általános zsinórmértékévé; ezek végtére is olyan eredmények, amelyeket nem vitathatunk el az eszmerendszertől.
Csakhogy a liberalizmus radikalizálódásával, önrelativizálásával egyre nyilvánvalóbb formát öltött az az elképzelés, miszerint a humánus ember egyedül a liberalizmust kiindulópontként használó szempontrendszerrel azonosulhat – ha pedig ezt bárki megkérdőjelezi, kritikával illeti, az vagy kapásból fasiszta, vagy épp azzá készül válni.
A lengyel gondolkodó egyébként e megfigyelés mentén különíti el a liberalizmus politikai és filozófiai arcát, ugyanis míg a politikai liberalizmus eredetileg megengedő a kritikával szemben (a filozófus példaként John Locke, Benjamin Constant vagy John Stuart Mill teóriáit említi, amelyek mindig is szabad diskurzus tárgyát képezhették), az ideológiai-elméleti dimenzió egyre kevésbé.
Legutko szerint a liberalizmus mai formájával az a legfőbb probléma, hogy mára a politikai és az elméleti dimenzió lényegében egybeolvadt, s ez a fúzió a kritizálhatóság rovására ment végbe: a liberalizmus saját magát ma elméletek feletti ideológiának, premisszáit pedig a társadalomszervezés kötelező logikájának tekinti.
Magyarán a liberalizmus eszmerendszerből ideológiává érett.
A folyamat egy félreértésen alapul. A liberalizmus kiindulópontja eredetileg az volt, hogy a világon az emberi létből fakadó bárminemű szabadság megtapasztalható (legyen az vallás-, szexuális, politikai vagy véleményszabadság). A szabadság megélésének ugyanakkor egy nagyon erős korlátja mégis létezhet, mégpedig az, hogy az ember létezése nem történhet más ember létezésének a kárára.
Mindez papíron Legutko számára is a társadalom ideális működését feltételezi, csakhogy a valóság az, hogy ez egy olyan cél, amelyet egyelőre egy társadalom sem ért el a világon. A mai liberális gondolkodók ebben az anomáliában látják a kitörési pontot, s a liberalizmus alapelveit (vagyis az ember lehető legteljesebb szabadságállapotának elérését) használják fel arra, hogy a társadalom természetes működését az általuk értelmezett liberális célok irányába „igazítsák”.
Bizonyos szempontok szerint minden társadalomban természetszerűen azonosíthatók olyan kisebbségek, amelyek a társadalmi működés fősodrától eltérő szempontrendszerben határozzák meg magukat (Legutko itt természetesen a társadalmilag védett csoportokra, nőkre, etnikai kisebbségekre stb. gondol). Legutko szerint a liberalizmus mai formája ezeket a kisebbségeket helyezi reflektorfénybe, és azt a feladatot tűzi ki elsődleges célként, hogy e csoportok arassanak végül diadalt a többségi társadalom felett. Ez a „kultúrprojekt” Legutko meglátása szerint főként a társadalom keresztény világnézettel azonosuló része ellen irányul.
Elfogadva, hogy a liberalizmus ideologizáltsága nyomán politikai síkon is dominanciára tört, Legutko szerint a liberális közösségnek alkalma nyílt arra, hogy paradigmáit jogi formába öntse. A „nyílt társadalom” védjegyét viselő jogszabályok célja, hogy
a jog minden erejét felhasználják arra, hogy a társadalmat a radikalizálódó liberalizmus egyébként folyamatosan változó képére faragják,
téve persze mindezt a szabadság jegyében.
A lengyel gondolkodó a Nyugat egy felettébb érdekes tulajdonságára is felhívja a figyelmet: miközben a liberalizmus a sokszínű társadalmat hozná el számunkra, az ideológia-vezérelt Nyugat egyre inkább válik egy szűk technokrata réteg irányítása alá tartozó homogén olvasztótégellyé, ahol a társadalmi közbeszédet a fősodratú liberális narratíva uralja.
Legutko a jelenséget egyszerűen úgy fogalmazza meg, hogy a pluralizmus került monopolhelyzetbe egy olyan társadalomban – ha úgy tetszik, monokultúrában -, amelyben mindenkinek pluralistának kell lennie.
A tabuk liberális útvesztőjében ugyanis a gondolkodó embernek nincs sok keresnivalója.
Abban a világban, ahol a pluralizmus és a „multikulti” gondolkodásmód kötelezően elsajátítandó érték, Legutko szerint a ténylegesen szabad, kíváncsi, kritikus gondolkodásmód eleve korlátok között létezhet, s ez a korlát paradox módon épp a liberálisok által hirdetett „szabadság”.
Legutko nem győzi hangsúlyozni, hogy szabadság és szabadság között is különbség van, részben az antikvitásból nyert érvekre támaszkodva. Arisztotelész a Politikában ugyanis kifejti, hogy szabad ember és szolga közötti különbség egyáltalán nem szociológiai, sokkal inkább szellemi alapokon nyugszik: attól, hogy valaki uralma alá hajt másokat, nem feltétlenül szabad ember, mint ahogy az a szabad szellem se lehet rabja senkinek, aki esetleg a mindennapi életben más befolyása alá esik (legyen az ember, szervezet, vagy éppen ideológia).
Legutko tanulsága ennek megfelelően az, hogy
a szabad ember számára legfontosabb erény maga, a karakter
– ideológiai kötöttségek nélkül.
***
A cikk a Pallas Athéné Domeus Educationis Alapítvány támogatásával valósult meg.