A liberalizmus valaha a véleményszabadság, a pluralizmus és az egymás iránti kölcsönös tisztelet eszmerendszere volt, az elmélet mára azonban eltávolodni látszik egykori értékeitől – írja esszéjében Ryszard Legutko lengyel filozófus. A folyamat eredménye egy ideológiailag homogén társadalom, amelyben ha valaki nem a liberalizmus kottájából játszik, könnyen a történelem rossz oldalán találhatja magát.
A liberalizmus valaha a véleményszabadság, a pluralizmus és az egymás iránti kölcsönös tisztelet eszmerendszere volt, az elmélet mára azonban eltávolodni látszik egykori értékeitől – írja esszéjében Ryszard Legutko lengyel származású filozófus. A folyamat eredménye egy ideológiailag homogén társadalom, amelyben
ha valaki nem a liberalizmus kottájából játszik, könnyen a történelem rossz oldalán találhatja magát.
Legutko a liberalizmust eredetileg két dimenzióban, politikai síkon és filozófiai síkon azonosítja. Ha az utóbbit vizsgáljuk, akkor lényegében azzal a szempontrendszerrel szembesülünk, ami hajdan az emberi méltóságot, és az abból levezethető szabadságjogokat emelte a nyugati társadalmak általános zsinórmértékévé; ezek végtére is olyan eredmények, amelyeket nem vitathatunk el az eszmerendszertől.
Csakhogy a liberalizmus radikalizálódásával, önrelativizálásával egyre nyilvánvalóbb formát öltött az az elképzelés, miszerint a humánus ember egyedül a liberalizmust kiindulópontként használó szempontrendszerrel azonosulhat – ha pedig ezt bárki megkérdőjelezi, kritikával illeti, az vagy kapásból fasiszta, vagy épp azzá készül válni.
A lengyel gondolkodó egyébként e megfigyelés mentén különíti el a liberalizmus politikai és filozófiai arcát, ugyanis míg a politikai liberalizmus eredetileg megengedő a kritikával szemben (a filozófus példaként John Locke, Benjamin Constant vagy John Stuart Mill teóriáit említi, amelyek mindig is szabad diskurzus tárgyát képezhették), az ideológiai-elméleti dimenzió egyre kevésbé.
Legutko szerint a liberalizmus mai formájával az a legfőbb probléma, hogy mára a politikai és az elméleti dimenzió lényegében egybeolvadt, s ez a fúzió a kritizálhatóság rovására ment végbe: a liberalizmus saját magát ma elméletek feletti ideológiának, premisszáit pedig a társadalomszervezés kötelező logikájának tekinti.
Magyarán a liberalizmus eszmerendszerből ideológiává érett.
A folyamat egy félreértésen alapul. A liberalizmus kiindulópontja eredetileg az volt, hogy a világon az emberi létből fakadó bárminemű szabadság megtapasztalható (legyen az vallás-, szexuális, politikai vagy véleményszabadság). A szabadság megélésének ugyanakkor egy nagyon erős korlátja mégis létezhet, mégpedig az, hogy az ember létezése nem történhet más ember létezésének a kárára.
Mindez papíron Legutko számára is a társadalom ideális működését feltételezi, csakhogy a valóság az, hogy ez egy olyan cél, amelyet egyelőre egy társadalom sem ért el a világon. A mai liberális gondolkodók ebben az anomáliában látják a kitörési pontot, s a liberalizmus alapelveit (vagyis az ember lehető legteljesebb szabadságállapotának elérését) használják fel arra, hogy a társadalom természetes működését az általuk értelmezett liberális célok irányába „igazítsák”.
Bizonyos szempontok szerint minden társadalomban természetszerűen azonosíthatók olyan kisebbségek, amelyek a társadalmi működés fősodrától eltérő szempontrendszerben határozzák meg magukat (Legutko itt természetesen a társadalmilag védett csoportokra, nőkre, etnikai kisebbségekre stb. gondol). Legutko szerint a liberalizmus mai formája ezeket a kisebbségeket helyezi reflektorfénybe, és azt a feladatot tűzi ki elsődleges célként, hogy e csoportok arassanak végül diadalt a többségi társadalom felett. Ez a „kultúrprojekt” Legutko meglátása szerint főként a társadalom keresztény világnézettel azonosuló része ellen irányul.
Elfogadva, hogy a liberalizmus ideologizáltsága nyomán politikai síkon is dominanciára tört, Legutko szerint a liberális közösségnek alkalma nyílt arra, hogy paradigmáit jogi formába öntse. A „nyílt társadalom” védjegyét viselő jogszabályok célja, hogy
a jog minden erejét felhasználják arra, hogy a társadalmat a radikalizálódó liberalizmus egyébként folyamatosan változó képére faragják,
téve persze mindezt a szabadság jegyében.
A lengyel gondolkodó a Nyugat egy felettébb érdekes tulajdonságára is felhívja a figyelmet: miközben a liberalizmus a sokszínű társadalmat hozná el számunkra, az ideológia-vezérelt Nyugat egyre inkább válik egy szűk technokrata réteg irányítása alá tartozó homogén olvasztótégellyé, ahol a társadalmi közbeszédet a fősodratú liberális narratíva uralja.
Legutko a jelenséget egyszerűen úgy fogalmazza meg, hogy a pluralizmus került monopolhelyzetbe egy olyan társadalomban – ha úgy tetszik, monokultúrában -, amelyben mindenkinek pluralistának kell lennie.
A tabuk liberális útvesztőjében ugyanis a gondolkodó embernek nincs sok keresnivalója.
Abban a világban, ahol a pluralizmus és a „multikulti” gondolkodásmód kötelezően elsajátítandó érték, Legutko szerint a ténylegesen szabad, kíváncsi, kritikus gondolkodásmód eleve korlátok között létezhet, s ez a korlát paradox módon épp a liberálisok által hirdetett „szabadság”.
Legutko nem győzi hangsúlyozni, hogy szabadság és szabadság között is különbség van, részben az antikvitásból nyert érvekre támaszkodva. Arisztotelész a Politikában ugyanis kifejti, hogy szabad ember és szolga közötti különbség egyáltalán nem szociológiai, sokkal inkább szellemi alapokon nyugszik: attól, hogy valaki uralma alá hajt másokat, nem feltétlenül szabad ember, mint ahogy az a szabad szellem se lehet rabja senkinek, aki esetleg a mindennapi életben más befolyása alá esik (legyen az ember, szervezet, vagy éppen ideológia).
Legutko tanulsága ennek megfelelően az, hogy
a szabad ember számára legfontosabb erény maga, a karakter
– ideológiai kötöttségek nélkül.
***
A cikk a Pallas Athéné Domeus Educationis Alapítvány támogatásával valósult meg.
L. Simon László és Ókovács Szilveszter között forrtak az indulatok az új Hunyadi sorozat kapcsán – kritika, vita, történelem és kultúrpolitika egyetlen műsorban.
Brüsszeli sajtótájékoztatón tisztázták, miért nincs itt semmi látnivaló.
A Nemzetközi Büntetőbíróság körül kiéleződő nemzetközi viták nyomán Magyarország a politikai elfogultságra hivatkozva a kilépés mellett döntött – írja a Faktum tényellenőrző portál.
Roppant kínos.
Jamie Carragher szerint Szoboszlai Dominik tele van energiával, rengeteget fut, de két év után többet akar látni egy olyan játékostól, aki 60 millió fontba került.
Szerintük befolyási övezetekre osztanák Európát.
Az egyházfőtől még tavaly kértek engedélyt hozzá.
Ez a tolakodása leplezi le, hogy valójában csupán egy kellemetlen, pökhendi kis senki, aki látszatokkal próbálja pótolni azt, ami a személyiségéből végzetesen hiányzik.
