Igazából tudtam, hogy váltanom kellene országot
Ehelyett ott rohadtam szinte minden magyar tévécsatornánál.
Valóban, az értelmiség régóta megszokta, hogy bársonyfotelekből és akadémiai langymelegből osztogatja a tudást azon kevés kiváltságoshoz, akikhez eljut.
„Most, hogy lecsengeni ugyan nem csengett még le, de mindenképpen tompul a gyergyóditrói események éle (vigyázzatok a látszattal, előre szólok, hogy e cikk keretes szerkezetben éppen azt állítja, hogy a lecsengés tulajdonképpen nem történt meg), arra gondoltam, érdemes lenne újra összefoglalni a felmerült szempontokat. Annál is inkább, mert az ügy kínossága sokkal inkább afelé hajtotta a politikai döntéshozókat, hogy az események csöndben a szőnyeg alá legyenek söpörve, mintsem az érdemi megoldások felé terelődjön a közbeszéd.
Szövegem ugyanakkor egy elmulasztott értelmiségi kiállás űrjét is igyekszik betölteni, az értelmiség ugyanis (jelentse most itt e kifejezés megengedően mindazon erdélyi magyarok halmazát, akik valós pozíciójukból vagy szimbolikus státusukból adódóan befolyással vannak a közösség valamely szegmensére) többnyire csöndben maradtak, vagy saját kis köreikben szörnyülködtek napról napra. A politikusok értelemszerűen alig-alig akartak megszólalni az ügyben, egy-egy rövid állásfoglalást ugyan hivatalosan közzétett az RMDSZ és a két EP-képviselő is, az országos sajtóvisszhang ellensúlyozására azonban nem elegendő hevességgel állt bele az eseménysorba a politikum.
Márpedig – ahogyan az ilyen helyzetekben érthető – amennyiben a diskurzusban az egyik oldal nem kíván teret nyerni, úgy a másik oldal hegemón helyzetbe kerül. Ez a folyamat bőven megindult: az újonnan egyesülni igyekvő Erdélyi Magyar Szövetség két elnöke például ukmukfukk kijelentette, hogy a ditóriaknak nincs semmilyen felelősségük, a közösség kollektív megbélyegzés áldozata, és egy félmondattal sem kívánták némiképp a közösség szerepét firtatni. Sőt, azzal vádolták az RMDSZ-t, hogy cserbenhagyta a ditróiakat, ami nyilvánvalóan nem igaz – vagyis ebben a formában biztosan nem az –, mert attól, amiért elítéled a gyűlöletkeltést, még nem árultál el senkit.
A NORMALITÁS KEZD KUDARCOT VALLANI
Ennek jele az is, hogy Bakk Miklós politológus egy hosszú elemzés végén mégis azt sugallja, hogy az erdélyi magyarnak – közben a saját kultúráját védve – választania kell, hogy melyik kirekesztő közösséghez kíván tartozni: ahhoz, amely a többséget rekeszti ki, vagy ahhoz, amely az érkezőket. Bakk szövege szövevényes elméleti útvesztőkön át arra a nagyon egyszerű, de fel nem tett kérdésre lyukad ki: egy DK-ssal vagy egy fronton, vagy székely véreiddel.
A probléma szerintem még súlyosabb, mert eközben mindazok, akik nem valamiféle manipulatív szándékkal, a jobboldal politikai tőkéjének növelése érdekében nyilvánultak meg az ügyben – bár remek diagnózisokat és elemzéseket közöltek –, nem hangsúlyozták kellőképpen a magyarországi és erdélyi magyar politikai vezető réteg felelősségét. Továbbá, csak foghíjasan mutattak rá arra, mi mindent kellene megtenni azért, hogy csökkentsük a jövőben a hasonló esetek eszkalálódásának kockázatát. Az egyedüli, aki megoldást javasolt, a Plakátmagány szerzője, Gyöngyösi Csilla volt, aki provokatív szövegében arra jutott: az értelmiségnek el kellene mennie a közösséghez, és »terápiát« alkalmaznia.”