Gyenge lábakon áll a főtanácsnoki vélemény az NGO-k ügyében

Nemrég került napvilágra az EU Bíróság főtanácsnokának a külföldről támogatott szervezetek átláthatóságáról szóló újonnan elfogadott hazai törvénnyel kapcsolatban kifejtett előzetes véleménye. Campos Sánchez-Bordona ebben számos jogi aggályt is felvet, többek között, hogy a törvény olyan alapvető jogokat sért, mint az egyesülési szabadság, megbélyegzi a civil szervezeteket, elrettenti a polgárokat az adományozás szándékától, valamint sérti az Unión belüli alapvető szabadságokat. A főtanácsnoki vélemény ugyanakkor egyfelől nem vesz tudomást a civil szervezetek, vagyis az úgynevezett non-governmental organizations (NGO) gyökeresen megváltozott nemzetközi politikai szerepéről, másfelől pedig tévesen értelmezi a magyar jogalkotó szándékát és a törvény törekvéseit.

A főtanácsnoki vélemény a kifogásolt törvénnyel ellentétben egész egyszerűen nem veszi figyelembe a 21. század valóságát, amelyben

A hidegháború korszakát követő demokratizálódási hullám, illetőleg az új kommunikációs és információs technológiák fejlődése megsokszorozta az NGO-k addig elhanyagolható számát. Míg a 20. század elején a nemzetközi jelenléttel bíró NGO-k száma nem érte el a kétszázat, addig jelenleg már a hatvanezerhez közelíti. 

Ugyanakkor az 1990-es évektől kezdődően már nemcsak számuk tekintetében látható jelentős gyarapodás, hanem a súlyukban, befolyásukban, illetve az államokkal, illetve a nemzetközi politika többi résztvevőjével kialakított kapcsolatuk természetében is. Az új évezred legfontosabb sajátosságai közé tartozik ugyanis, hogy az alapvetően állami szuverenitásra és szabályozásra épülő nemzetközi rendszert a súlyukban növekvő NGO-k egyre erőteljesebben igyekeznek befolyásolni.

Ennek megfelelően világszerte egyre jelentősebb szavuk van a nemzetközi és nemzeti szabályozási törekvések alakításában, és általában véve folyamatosan szélesedő teret nyernek a jog formálása felett. Ugyanakkor azt is fontos látni, hogy ezzel párhuzamosan

az ilyen szervezetek függetlenek mind a demokratikus legitimáció elvén alapuló nemzeti jogalkotástól, mind pedig az állami szuverenitásra épülő nemzetközi szabályalkotástól.

Tevékenységüket pedig elsősorban olyan magánadományok fedezik, amelyek forrásai missziójuk természetét is meghatározzák. Például korszakonként eltérő módon hirdetik meg a gazdasági liberalizációt vagy globalizációellenességet, az emberi jogok meghatározott értelmezésének terjesztését vagy tűznek zászlajukra humanitárius, illetve akár a migrációt előmozdító célokat. 

Nem egy-egy demokratikus konszenzuson nyugvó nemzeti érdek, hanem a saját maguk által misszióként meghirdetett elvek vagy ideológia mentén cselekszenek.

Egy-egy ideológiára felfűződő programjuk tehát nem szükségszerűen áll összhangban, sőt számos esetben ellentétbe kerülhet a demokratikus alapon megfogalmazott nemzeti vagy akár regionális politikai törekvésekkel. 

Éppen azért, mert szervezetüket nem demokratikus módon alakítják ki, és tevékenységük nincsen alávetve a demokratikus elszámoltathatóságnak, számos esetben nem hogy növelik, hanem éppen gyengítik a polgárok önkormányzási képességét. Ebből következően legsúlyosabb ellentmondásuk, hogy bár igényeiket a társadalom nevében fogalmazzák meg, sőt bizonyos NGO-k „aktivista módon” „mozgalmi jellegűnek” tüntetik fel a saját tevékenységüket, mégsem áll mögöttük demokratikus legitimáció. 

Ezen kritikák miatt a világszerte egyre inkább vizsgálat középpontjában álló NGO-kkal kapcsolatban az elmúlt évek során számos államban jogos igényként fogalmazódik meg például az, hogy az NGO-k forrásfelhasználását vagy akár szakértőik kijelölésére vonatkozó elveket övezze nyilvánosság. A törvény célkitűzése, amely az egyesületek és alapítványok külföldi támogatásának átláthatóbbá tételére törekszik, valamint külföldről támogatott szervezetként történő feltüntetésüket kívánja meg, éppen ebben az összefüggésrendszerben nyer értelmet. 

Szemben a főtanácsnoki vélemény érvelésével nem lehet az alapjogokat vagy a jogállamiságot sértőként értékelni azt az állami célkitűzést, amely az ilyen szervezetek működésének átláthatóvá tételére törekszik. Egy ilyen szabályozás ugyanis nem a demokratikus legitimáció gyengítésére, hanem éppen ellenkezőleg, annak megszilárdítására irányul. Éppen ezért megalapozatlanok és félrevezetők a főtanácsnoki véleményben a tőkemozgás szabadsága kapcsán előadott aggályok.
Szintén megalapozatlanok a főtanácsnok véleményének azok a pontjai, amelyek olyan alapvető jogok sérelmét látják az új szabályozásban, mint az egyesülési szabadság vagy a magánszféra védelme, illetve amely a szabályozást megbélyegző hatásúnak tartja. Az egyesülési szabadság sérelméről már csak azért sem lehet beszélni, mert

magát az anyagi forrásgyűjtés lehetőségét vagy mértékét a törvényi szabályozás nem érinti. 

A törvény csupán a transzparenciát követeli meg a külföldről kapott juttatások kapcsán, vagyis egy tényszerű állapot nyilvánosságra hozatalát írja elő. Nem helytálló tehát az a főtanácsnoki érvelés, amely az anyagi források korlátozásában látja az egyesülési szabadság sérelmét. Az egyesülési szabadság korlátozásával összefüggésben felhozott az a kifogás is alaptalan, amely „megbélyegzőnek” állítja be a törvényt azért, mert fel kell tüntetni a „külföldről támogatott szervezet” megjelölést. A törvény ebben a körben éppen, hogy a valós állapot nyilvános feltüntetését kívánja meg. Ez pedig sem megbélyegzésként, sem pedig a jó hírnév sérelmeként nem értékelhető. 

Hasonlóképpen megalapozatlan az a főtanácsnoki érvelés is, amely az anyagi juttatást nyújtók magánszférájának védelme miatt tartja jogellenesek a szabályozást. Éppen az NGO-k megváltozó szerepe, valamint befolyási törekvéseik indokolják a részükre jelentősebb adományt juttatók nyilvántartásba vételének a szükségességét. Az ilyesfajta anyagi támogatás biztosítása a közéleti részvétel egy formájának minősül, ami persze egyáltalán nem elítélendő. Ugyanakkor, ahogyan a régi mondás tartja: „aki magára ölti a közéletiség messzire világító tógáját, az ne csodálkozzék, ha a tógája messzire világít”.

Nem bújhat később a magánszféra védelme mögé az, aki saját elhatározásból vállalja a közéleti részvételt.

A főtanácsnoki vélemény összességében tehát nem megalapozott jogi kifogásokat fogalmaz meg. Emellett pedig még a jóindulatú olvasat szerint is súlyos tájékozatlanságról árulkodik, hogy a figyelmen kívül hagyja az NGO-k folyamatosan erősödő politikai szerepét. 
 

***

A cikk a Pallas Athéné Domeus Educationis Alapítvány támogatásával valósult meg.