A Brexit miatt francia kalandorok szálltak meg egy brit zátonyt – Patagónia nevében?!

Minquiers egy szigetcsoport a La Manche-csatornában, amely a Jersey-i Bailiffség nevű brit koronafüggőséghez tartozik, Jersey szigetétől mintegy 15 kilométerre délre, a francia Saint-Malótól harminc kilométerre északra található. A szigetcsoport elnevezéssel talán sokat is mondtunk: ahogy a III. Napóleon uralmát a Csatorna-szigeteken kihúzó Victor Hugo könyvének, A tenger munkásai-nak egyik szereplője fogalmaz,

Bár Minquiers árapálykor előbukkanó sziklapadja nagyobb, mint Jersey, dagálykor csupán néhány szikladarab emelkedik ki a vízből, ezek közül a legnagyobb a körülbelül 150 méter hosszú és 40 méter széles Maîtresse-Île.

Minquiers lakható zátonya

Gyér növényzet, gyér történelem

A fősziget a fűcsomókat leszámítva teljesen kopár, és bár találunk itt egy helikopter-leszállópályát meg néhány épületet is (köztük egy leopárdszobrokkal ékített vámházat), a szigetnek nincs állandó lakosa, csupán néhány jersey-i merészkedik ki ide nyáron. Akinek kedvet hoztunk, hogy következő vakációját ezen a vigasztalan kőrakáson töltse, készüljön fel a visszafogott komfortra: se ivóvíz, se áram nincs a szigeten, és a budi is közös. Ezen felirat található, amely büszkén hirdeti:

ha nem tetszik, tessék igénybe venni a jersey-i vagy a guernesey-i reterátokat.

Minquiers a 13. század óta angol fennhatóság alá tartozik, a Francia Királyság ugyan Normandia 1204-es meghódításakor bejelentette igényét a szigetcsoportra, de túl nagy erőfeszítéseket nem tettek a megszerzésére. A 17. századtól kezdve csempészek fordultak meg Minquiers-n, itt rejtették el a Franciaországba vagy Jersey-be eljuttatni kívánt dohányt, ólmot, szőtteseket és egyéb árukat. A 19. században aztán megjelentek az osztrigahalászok is.

1939-ben a kalandos életű festő, Marin-Marie vezetésével 35 francia kötött ki a Maîtresse-Île-en, hogy (a francia fennhatóság kinyilvánítása mellett) menedékhelyet építsenek a halászok számára, és két nap alatt egész pofás kis kunyhót dobtak össze, ám a hidroplánon odarepülő cherbourg-i hatóság nyomására – miután diadalmasan elénekelték a Marseillaise-t – csakhamar távoztak is a szigetről.

Aztán 1945. május 23-án, vagyis jó két és fél héttel az európai háború lezárulása után egy francia halászhajó horgonyzott le Minquiers-nél, a halászok nagy meglepetésére egy felfegyverzett Wehrmacht-tiszt bukkant fel, aki elmondta: az itt tartózkodó maroknyi németről hogy, hogy nem, megfeledkeztek az angolok,

A háború után az Egyesült Királyság és Franciaország a Hágai Nemzetközi Bíróság elé vitték a szigetek ügyét, többéves kimerítő vizsgálat után 1953-ban született meg a verdikt: Minquiers az angoloké.

*

Hosszú évtizedek után is vannak azonban, akik nem hagynák ennyiben a dolgot. Október 22-én öt francia szállt partra a főszigeten, hogy az ott található zászlórúdra felhúzzák lobogójukat – igaz, ez nem kék-fehér-piros, hanem kék-fehér-zöld színekben pompázott. Ugyanilyen színekre festették át a budit is, és a feliratot is lecserélték: az általuk elhelyezett táblán az volt olvasható, hogy ez „a Patagóniai Királyság legészakibb vécéje”.

Patagónia, régi térképen

Patagóniai Királyság?!

De hogy jön ide a Dél-Amerika déli részén elterülő Patagónia, és miféle királyságról van szó? Elvégre az atlaszok szerint a területen a nagyon is köztársasági Chile és Argentína osztozik. Nos, Patagóniai Királyság nevű államalakulatot a valóságban természetesen nem találunk, viszont nagyon is létezik néhányak lelkében. Olyasféle képzeletbeli ország ez, mint a Tihanyi Királyság, amelyet Somogyi Győző festő és barátai gondoltak el a kádári szocializmus idején afféle idealisztikus rendszeralternatívaként. A különbség abban áll, hogy

1857-ban egy Antoine de Tounens nevű périgord-i ügyvéd otthagyta jólmenő praxisát, és Párizsba utazott, hogy a francia kormány anyagi hozzájárulását kérje tervéhez, amit azonban az adminisztráció gúnyos mosollyal söpört le az asztalról. A szabadkőműveseknél is bepróbálkozott, sok sikerrel azonban itt sem járt. Való igaz, a terv hóbortosnak tűnhetett: Tounens a térképéket bújva észrevette, hogy egy Dél-Amerika déli részén elterülő területet még sem Chile, sem Argentína nem vonta fennhatósága alá. A területen a mapucse indiánok éltek, akiknek az inkák és a konkvisztádorok hódításait is sikerült visszaverniük, Tounens azonban úgy gondolta, alattvalójává teheti a bennszülötteket a Patagóniai Királyság megalapításával.

Az ügyvéd 1858-ban – leendő királysága pénzével, kitüntetéseivel és kék-fehér-zöld zászlójával felszerelkezve – Chilébe utazott. Miután elsajátította a mapucse nyelvet, felvette a kapcsolatot a mapucse katonai vezetővel, Quilapánnal, akit magával ragadott Tounens elképzelése, hogy a helyi indiánokat egy III. Napóleonnal szövetkező alkotmányos monarchia égisze alatt egyesítsék. Annál is inkább, mert egy mapucse sámán korábban a jóslatot tette, hogy a törzset egy fehér idegen fogja megvédeni a brutálisan fellépő Chilei Köztársasággal szemben.

Orélie-Antoine de Tounens

1860 novemberében Tounens valóra váltotta az otthoniak által lefitymált tervét: először az Araucaníai Királyságot kiáltották ki, ehhez pedig három nap múlva csatlakoztak a patagóniaiak is.

és bejelentette, hogy igényt tart a 42. szélességi foktól egészen a Horn-fokig terjedő területre. Csakhamar visszautazott Valparaisóba, hogy megírja az ország alkotmányát, és a létrehozandó hadsereg előkészítésével bajlódjon, de nem feledkezett meg arról sem, hogy levelet küldjön egy périgord-i lapnak, beszámolva „Új-Franciaország” megalapításáról – a hírt azonban továbbra is gúnyolódva fogadták Franciahonban.

Néhány hónap múlva a legatyásodott király egy lóból, egy öszvérből és egy szolgálóból álló csapata élén visszaérkezett az indiánok közé, akik felettébb lelkesen fogadták. A kaland azonban hamar véget ért: Chile és Argentína nem szándékozta átengedni az ásványkincsekben bővelkedő területet a francia ügyvéd-királynak. Rövid idő alatt elfoglalták a királyságot, I. Orélie-Antoine-t 1862-et letartóztatták, majd visszaküldték Franciaországba. Egészen 1878-ban bekövetkező haláláig,

néhányszor el is hajózott Dél-Amerikába, de mindannyiszor útját állták.

*

Jean Raspail

Raspail kalandjai

A Patagóniai Királyság története azonban itt nem ért véget. Egyrészt azért, mert a nem létező királyság uralkodói címe tovább örökítődött, ma egy Frédéric Luz nevű francia heraldikus viseli.

Abban viszont, hogy a királyság szelleme máig fennmaradt, a legnagyobb érdeme az ultrakonzervatív, monarchista francia írónak, Jean Raspailnak van. A baloldali értelmiség által máig iszonnyal emlegetett A szentek tábora szerzője (a könyvről és az íróról itt írtunk részletesebben) szerelmese az Antoine de Tounens-éhoz hasonló, hiábavaló küzdelmüket törhetetlen emberi tartással megvívó figurákat felvonultató történeteknek.

A Patagóniát korábban bejáró és a régióval több könyvben foglalkozó

ugyanekkor pedig a királyság főkonzuljává nevezte ki magát. Raspail és társai egy „második hazát” látnak Patagóniában, „egy hazát, amely menedékül szolgál azok számára, akik hisznek a transzcendenciában, a gondolatok felemelésének szükségességében”. 

*

Sötétben bujkáló patagón kommandó

Itt pedig visszajutunk a friss minquiers-i kalandhoz: az akció mögött ugyanis a „patagón főkonzulátus” által kiadott sajtóközlemény szerint az aggastyán francia író áll. Mint írják, a „Brexit aktuális kontextusában” Őfelsége, I. Orélie-Antoine kormánya azzal bízta meg Raspail főkonzult, hogy hadműveletet szervezzen a Minquiers feletti patagón szuverenitás újbóli kinyilvánítására.

Ugyanekkor a Maîtresse-Île-en tartózkodott két helyi épület tulajdonosa, akik az elmúlt hetekben dúló rossz idő miatti károkat mérték fel, ők viszont csak azt látták, ahogy a kommandó elhajózik Franciaország irányában. Hamarosan aztán észrevették a zászlócserét is, és gondoskodtak arról, hogy ismét az Union Jack lobogjon Minquiers felett.

Nem ez az első patagón hadművelet egyébként a La Manche-csatornában: 1984-ben maga Raspail hajózott ki a Maîtresse-Île-re, hogy felhúzza ott a kék-fehér-zöld zászlót. Az akciót 1998-ban is megismételték, a patagón udvar ekkor arra hivatkozott, hogy így tiltakoznak „a Falkland-szigetek britek általi elfogadhatatlan megszállása” ellen.

A szigetről eltávolított brit zászlót Raspail Párizsban átadta a brit nagykövetnek. 2012-ben, 2014-ben és 2016-ban ugyancsak megjelentek a patagón udvar képviselői a szigeten. Jersey kormányzata a legutóbbi eset kapcsán közleményt adott ki, ebben azt írják, tisztában vannak azzal, hogy Jean Raspail folytatja tréfái sorát – az viszont mély csalódással töltötte el őket, hogy patagón színekre festették át a minquiers-i budit.