„Isten csodálatos világának a felmutatása, a szépség szolgálata a feladatunk”– vallja Somogyi Győző festőművész, grafikus, salföldi gazda, a Balaton-felvidék egyik első értelmiségi felfedezője és meghatározó lokálpatrióta aktivistája. Salföldi házában életéről, művészi munkásságáról, közéleti nézeteiről, a vidéki idill mögötti tragédiákról, az isteni és a sátáni erők harcáról is mesél nekünk. „Aki szerint – a vallástól függetlenül – a teremtett világ jóindulatú, az jobboldali. Aki szerint közömbös vagy rossz, amit meg kell változtatni, az baloldali” – jelenti ki a művész. Portréinterjúnk.
Nyári délután, a 71-es főúton tartunk Salföld felé: Balatonudvarinál kezdenek felszakadozni a felhők, Ábrahámhegynél kisüt a nap, ragyogó időben érkezünk meg a parttól három kilométerre fekvő faluba. A majornál kocsik tömkelege – a helyszín gyerekkori kirándulások emlékét idézi a Veszprém megyében felnevelkedett újságíróban.
Rövid keresgélés után megtaláljuk Somogyi Győző otthonát: az udvarban gyerekek csutakolják a lovakat. Felbaktatunk az udvar végébe, a festőművész parasztháza előtt fogad bennünket. Körbenézünk a magaslatról: gyönyörűen helyreállított salföldi házak, a háttérben a Káli-medence lankái húzódnak. Helyben vagyunk.
Látszólag minden tökéletes. Az idill mögött azonban a hagyományos paraszti világ megsemmisülése rejlik – tér rögtön a témára a művész.
Süllyedő világ
A hetvenes években a festő és felesége, Korényi Dalma szobrászművész más autóstopos fiatalokhoz hasonlóan ritkán távolodtak el a Balaton-parttól, így Salföldről is kevés fogalmuk volt. Somogyi felidézi: bár akkorra jócskán kiépült az idegenforgalom,
amelyet a kőtengeren keresztülkanyargó földúton lehetett megközelíteni. Az alig néhány évvel azelőtt telepített villanydrótok fölött libák szálltak át, a sár és trágya borította utcákon csak úgy nyüzsögtek a gyerekek, a házak előtti padokon társalgó öregek pedig ízes szófordulataikkal nyűgözték le a fővárosból érkezett látogatókat. Nem mellesleg a templomok is zsúfolva voltak vasárnaponként; „még valami lüktető boldogság hatotta át az embereket, noha addigra a falu már meg volt törve” – mondja Somogyi, felidézve a paraszti idill felbomlásának stációit.
A megtöretés fontos momentuma volt, amikor a parasztok szimpla bérmunkássá lettek a saját földjükön: a hatvanas évek elején megverték, pincébe zárták a gazdákat, hogy bekényszerítsék őket a téeszbe. Meglehetősen családias téesz volt ugyanakkor a salföldi: a helyi egyházközség vezetője volt az elnöke, a harangozó volt a KISZ-titkár – a falusiak később vissza is sírták ezt az időszakot. A fő csapást a hetvenes években meghirdetett új „településfejlesztési koncepció” és a modernizáció – értsd: az ezer főn aluli települések elsorvasztása – jelentette. „Ami Ceaușescunak a romániai falurombolás során nem sikerült, azt Kádárék sikeresen véghezvitték, ráadásul a lakosság költségén” – idézi fel a művész.
Somogyiék 1975-ben vásárolták meg Salföld egyetlen üresen álló, romos házát nevetségesen alacsony összegért, húszezer forintért. A tanácsban nem értették az elhatározásukat, nem is nagyon akarták a nevükre írni a házat, mondván, Salföld hamarosan meg fog szűnni. Ez rövidesen be is következett, „sokkal előbb, mint képzelni lehetett volna” – teszi hozzá Somogyi, aki az azóta eltelt évtizedeket folyamatos visszafejlődésként értékeli. Habár gyerek volt bőven, az érkezésüket követő évben bezárták az iskolát annak korszerűtlenségére hivatkozva, ezután busszal szállították a diákokat a modern badacsonytomaji iskolába. A festő megjegyzi: még ők is adománnyal támogatták ennek megépülését, nem tudva, hogy ezzel valójában a falu halálához járulnak hozzá.
A kisgyerekes családok csakhamar elhagyták a falut, őket a máshol munkát kereső fiatalok követték, a hátramaradó középkorúak pedig az italba menekültek.
Somogyi Győző állítja: szinte minden salföldi férfit az alkoholizmus vitte el, akiket nem, azoknak sem volt éppen boldogabb a sorsuk. Ők szilikózisban haltak meg, a falu határában álló, ma már csak romjaiban, graffitiktől lepve látható kőzúzómalomban folytatott munka betegítette meg őket. Az a nemtörődömség, ami hagyta elveszni a paraszti kultúrát, a környezetrombolásban és az önpusztításban is megmutatkozott: a műtrágyát, a permetezőszereket puszta kézzel lopták haza nagy mennyiségben, Somogyiék kertjét pedig egyszer a szomszéd bácsi pusztította el – önnön nagy megelégedésére – a téeszből elhozott méreggel.
„Mindig elkeseredek, ha arra gondolok, hogy milyen csodálatos, értékes emberek pusztultak egy társadalmi kísérlet kísérleti nyulaiként” – mondja a művész. Ha a marxi logika, ami a parasztság eltűnését követelte meg, a nyolcvanas évek végén egyszeriben ki is ment a divatból, a rendszerváltás nem hozta el a paraszti élet reneszánszát.
Somogyiék a nyolcvanas évek közepén költöztek be véglegesen az addig nyaralóként használt salföldi házukba, ekkor kezdtek el állatokat tartani, noha budapesti értelmiségiekként nemigen konyítottak a dologhoz. „Ha az utolsó kakast is levágták és már egy disznó sincs a faluban, akkor nekünk kell folytatni” – gondolták.
A rendszerváltás után azonban
a még mindig csupán ötven-hatvan körül járó, magabíró emberek csak rezignáltan rázták a fejüket. Az állattartás különösképpen megsínylette a változásokat: a kilencvenes években egy ideig Somogyiék tartották a megye egyetlen szamarát. A téesz felszámolása után tíz évig „vadkeleti állapotok” uralkodtak: a legelőket felverte a gaz, nem voltak kimérve a földterületek, azt is megtehették, hogy reggel kihajtották a birkanyájat és a lovakat, és csak este gyűjtötték egybe őket. Az ő szempontjukból élvezetes időszak volt ez, de a pusztulás volt mögötte.
A luxuselfekvő és a városi parasztok
„A modern civilizáció leírta a paraszti emberfajtát” – vélekedik Somogyi Győző. Az élelmiszert gépek állítják elő, a természettel nem érintkezünk többé fizikailag, csupán a megmérgezett, becsomagolt készterméket vásároljuk meg a boltban, egészségtelen körülmények között dolgozunk egészségtelen munkahelyeken. Szomorú, de sok falusi fiatal úgy élte meg ezt a „természet- és életellenes” helyzetet, mint fejlődést, elvégre a komfortos panelba beköltözve nem kellett többé kapálniuk.
A paraszti hagyományok olyannyira eltűnőben vannak, hogy Badacsonytördemicen egy, a kellemetlen szagokról panaszkodó nyaraló tiltakozására miatt rendeletben tiltották meg az állattartást. Somogyi elmeséli annak az öreg parasztnak az esetét, aki belehalt a tehenei elvesztése felett érzett fájdalmába. „A rendszerváltás rátett még egy lapáttal arra, amit a kommunizmus kezdett el” – állapítja meg.
Jelenleg a hetvenhat éves festőművész a falu legidősebb lakosa, az „utolsó paraszt”. Az odaköltözésükkor kétszázhetven lelket számláló Salföldön
csupán két tősgyökeres salföldi család él még a faluban, közülük az egyik éppen árulja a házát, mennének Budapestre. Ma 35-40 állandó lakos él itt, hogy pontosan mennyi, azon gyakran elvitatkozik a festő és neje. Nyáron persze pezseg az élettől Salföld, megérkeznek a felújított parasztházakba a nyaralók, a panzió, a major tele turistákkal, rengeteg a gyerek. Augusztus huszadikán azonban mintha puskalövéssel vágnák el mindezt, hirtelen bezárnak a boltok, kiürül a falu.
A közösségi élet furcsa módon azonban mégis rendkívül erős: a téli salföldiek – többségükben a pesti lakásukat felszámoló, nyugdíjas értelmiségiek – filmklubot üzemeltetnek, hetente kétszer kisbusz viszi be vásárolni a lakosokat a városba, de színházba, kórházba is elszállítja őket.
Röviden: a település jól működik Somogyi szerint, csodálatosan karban van tartva, ám ez nem feledtetheti a tényt, hogy Salföld mára afféle „luxuselfekvővé” vált – és ez a sorsa a környező községeknek is.
Ám a falvak talán még sincsenek a mégoly bukolikus hangulatú halálra ítélve.
akik a városi életből kiábrándulva, a természet szeretetétől vezérelve itt kezdenek új életet: kecskéket tartanak, biokertészetet művelnek, és az sem tántorítja el őket, hogy életükben nem fogtak előtte kapát a kezükbe. Ezek a diplomás „újfalusiak” tíz éve még Budapesten éltek, most pedig a káptalantóti piacon őstermelőkként árulják portékáikat. Arra is van – igaz, nem sok – példa, hogy egykori parasztcsaládok sarjai visszatérnek vidékre, borászatot, fogadót nyitnak. De felhozza fotóművész-grafikus fia példáját is, aki Svájcból települt haza, és nádfedeles salföldi házából végzi távmunkáját. Somogyi Győző hangsúlyozza: ennek a jelenségnek nincsen politikai vagy médiahátszele, az általa egyébként támogatott kormány sem éppen ezeket az újfajta gazdákat részesíti előnyben.
Lokál & globál
Egy telefonhívás kis időre elszólítja a művészt, addig a beszélgetésünknek helyet adó ebédlő falán megcsodáljuk a történelmi Magyarországot ábrázoló grafikát. Tíz éven át, aprólékos munkával készült a rajz, Somogyi saját és mások által küldött vázlatokat, illetve a Monarchia katonai térképeit használta fel hozzá – mondja el később. A hézagokat, amikről nem rendelkezett információval, képzeletből pótolta. A művész nem törekedett pontosságra, lazán kezelte a méretarányokat, mégis, grafikája sokkal kifejezőbb a térképeknél. Hűen tükrözi Somogyi filozófiáját:
A Tihanyi Királyságra terelődik a szó, erre a kamaszutópiára, állameszményre, amit a középiskolás Somogyi és társai egy nyaralás alkalmával, a tihanyi szénaboglyákban heverészve találtak ki, ekképpen szembeszegülve a kommunizmus valóságával. Őfelsége I. Állandó Lajos (vagyis a paloznaki barokk Pongrácz-kastélyt romjaiból helyreállító Márffy István) kormányában Somogyi a hadügyminiszteri posztot tölti be. Annak idején a fiatalok térképeken rajzolták meg az új ország határait: a Királyság területe nagyjából lefedi a később létrehozott Balaton-felvidéki Nemzeti Parkot, Somogyiék számtalanszor bejárták országukat gyalogszerrel vagy éppen lóháton.
A Tihanyi Királyság nem szűnt meg – hangsúlyozza Somogyi, és valóban: a kultúrákat egybemosó globalizáció és amerikanizáció korában
„Az Egyesült Európa védelmet nyújthat. Ennek megvannak a történeti gyökerei, a Res Publica Christiana az előképe” – nyilatkozta néhány évvel a rendszerváltás után – adódik hát a kérdés, hogyan vélekedik ma az európai gondolatról.
Somogyi Győző kijelenti: a mostani Európa nem az a keresztény alapokon nyugvó Európa, amiről Schuman és De Gasperi álmodott Az Európai Unió zászlaján látható tizenkét csillag bibliai jelkép: Szűz Mária tizenkét csillagára, Izrael tizenkét törzsére utal, és a kör közepén eredetileg piros kereszt volt – mutat rá. A nagytőkével összefonódott hatvannyolcasok azonban szerinte eltérítették az Egyesült Európa eredeti eszméjét, és az Egyesült Államok mintájára egy ateista keverékállamot kívánnak létrehozni.
A művész felidézi: már korán észlelte ezeket a tendenciákat, 1986-ban az akkor még szamizdat Beszélő cenzúrázta a vele készült interjút, amelyben arról beszélt, hogy hatalmas erők egy angol nyelvű, drappszínű emberiség kikeverésén dolgoznak. „Meg vagyok róla győződve, hogy a kereszténység, a keresztény Európa által ezer év alatt létrehozott életmodell elpusztítása a fő cél, ezért pedig a gazdasági érdekeket is feláldozzák, öngyilkos politikát folytatnak” – véli, hozzátéve: „Európát le akarják cserélni, ezen belül pedig minket, ázsiai hordát, pláne.”
A hetvenes években Somogyi egy hátizsákkal bejárta Nyugat-Európát, magával ragadták az olasz piacok, a francia falusi emberek és persze az építészet, ám már akkor érezte, hogy
ami nem tetszett neki.
1971-ben járt Párizsban: a diákság még 1968 lázában égett, kereste, „mit lehetne felgyújtani, elpusztítani, szétverni”, és bár ő is fiatal volt, érezte, hogy az egész egy nagy humbug. „Miért lázonganak ezek? Mindegyiknek milliomos a papája. Lobogtatták a Vörös könyvecskét, miközben luxuslakásban éltek. Kioktattak engem, hogy a Kádár-féle gulyásfazékban rotyogva nem vagyunk elég radikális kommunisták. »Lőni kell!« – mondták, majd beültek a méregdrága kocsijukba és hazamentek. Ők ma Európa vezetői” – mondja.
Somogyi Győző teológiai tanulmányai során, majd katolikus papként ő másféle világszemléletben részesült. Később baráti kapcsolatok révén a német újbaloldallal és a helyi avantgárd körökkel is megismerkedett, de ezek szintén kevéssé nyűgözték le. Hogyan is nyűgözhették volna le? „Itt volt a hátam mögött a Tihanyi Királyság” – mosolyog.
Bal-jobb
Kíváncsiak vagyunk arra is, hogy Somogyi, aki sohasem takargatta konzervatív politikai meggyőződéseit, hogyan látja ma a jobboldali és a baloldali művészvilág viszonyát – hiszen a nyolcvanas években a folytonos rendőri megfigyelés alatt áll festő szoros kapcsolatban állt a demokratikus ellenzékkel, elmondása szerint Budapesten csak balliberális barátai voltak.
– emlékezik vissza. A törés a már említett 1986-os esettel következett el, amikor a Beszélő nem jelentette meg a vele készült interjút, ekkor vette észre, hogy „milyen irányba húzzák a szekeret”. Ugyanakkor sokakkal ma is baráti kapcsolatot ápol ebből a körből, tudnak egymásról, a Káli-medencei Környezetvédelmi Társaságban pedig, amelynek nyolcvan százaléka magasan jegyzett értelmiségi, kiválóan dolgoznak együtt, politikáról itt nem esik szó. „Összeköt bennünket, hogy imádjuk a Káli-medencét, védjük az értékeit” – mondja.
Somogyi egy időben a neoavantgárd művészekhez is közel állt; elmondása szerint a képzőművész, építész, rendező Erdély Miklóshoz, akinek a mozaikműhelyében dolgozott a feleségével, szinte családi kötelékek fűzték. Erdéllyel együtt jártak a Fiatal Művészek Klubjába, különböző alternatív színházakba, emellett pedig nagy filozófiai-teológiai vitákat folytattak a szeretet és a humor jegyében. A korán elhunyt Erdély iránti szeretete mit sem halványult, egyébként pedig nem olyan egyértelmű, ma melyik politikai oldalon állna. Ha élne, „nem olyan biztos, hogy balliberális színházigazgató lenne” – jegyzi meg. Erdély zsidó-keresztény volt, a Krisztus-hívő zsidók mozgalmának tagja, meg volt keresztelve, de körül is volt metélve. Papként az ifjúsági hittankörbe elhívta Erdélyt, aki a katolikus fiatalok nem kis megrökönyödésére így kezdte előadását: „Na, ti gójok szálljatok le a Názáreti Jézusról, ő a mi megváltónk!”
Nagyon szabad és pozitív légkör uralkodott ebben a körben – idézi fel Somogyi, ez a rendszerváltáshoz közeledve változott meg: az ösztöndíjakkal külföldre került fiatal filozófusok hazatérve elkezdtek szervezkedni,
Ekkoriban ugyanakkor mindegyik oldal tisztelettel tekintett a festőművészre: miután engedélyezték a Hazafias Népfront jelöltjein kívüli személyek indulását is a választásokon, az ellenzék az V. kerületben szerette volna indítani őt, a festő nem kívánt azonban részt venni ebben „a nyilvánvaló komédiában”. A rendszerváltáskor mind az MDF, mind az SZDSZ megkereste, és a legnagyobb jóindulattal próbálta rábírni, hogy képviselőjelöltjük legyen, ám őket is visszautasította, semmiféle politikai ambícióval nem bír ugyanis. „Hogy én ott üljek a Parlamentben zakóban egész nap?” – nevet. És persze – mindenekelőtt – ott van a Tihanyi Királyság. Ez az érv szerencsére mindenkit meggyőzött – mondja.
Somogyi Győző egyre inkább kérdőjelesnek látja a demokrácia fogalmát:
A kommunizmus a gyakorlatban nem jelentett mást, mint egy szűk értelmiségi elit terrorját, és a kapitalizmus is lényegében ugyanez – véli.
Visszatérünk a baloldaliság-jobboldaliság kérdéséhez. Somogyi hangsúlyozza: nehéz pontosan meghatározni, mit jelentenek ezek a fogalmak, a lényegi különbség szerinte az istenhitben és az istentagadásban van. „Aki szerint – a vallástól függetlenül – a teremtett világ jóindulatú, az jobboldali. Aki szerint közömbös vagy rossz, amit meg kell változtatni, az baloldali” – jelenti ki.
Az, hogy valaki milyen művészeti irányzathoz tartozik, vagy hogy milyen baráti körben szokott berúgni, nem mutatja, hogy jobb- vagy baloldali-e: ő ismer mélyen hívő, naponta templomba járó avantgárd művészeket és ateista fotorealistákat egyaránt. „Azt, hogy az ember életműve végül melyik serpenyőben fog helyet kapni, azt, hogy az Isten országát szolgálta-e vagy a Sátán birodalmát, szinte a halálunkig nem mondhatjuk ki” – teszi hozzá, épp ezért sohasem érzett késztetést arra, hogy besorolja az embereket.
A szépség szolgálata
2018-ban mi egy művész feladata? – hangzik utolsó kérdésünk. A művész feladata mindig is ugyanaz volt – válaszolja Somogyi, majd Csontváryt idézi:
„Ennél alább nem adhatjuk. Isten csodálatos világának a felmutatása, a szépség szolgálata a feladatunk.” Szerinte a régi korok művészei – az ősemberektől egészen a modernekig – mind ezt az elvet követték; az a művészet, ami nem ilyen alapon áll, feledésre van ítélve.
A felvilágosodás élcsapata eldöntötte, hogy lerombolja a vallásos civilizációt, majd felépít egy Isten nélküli világot: ezt kísérelte meg később a kommunizmus, a fasizmus, a liberalizmus is. „A Sátán azonban nem tud teremteni” – fűzi hozzá Somogyi. Az említett ideológiák meg akarják haladni a létező világot, a tudósok arról beszélnek, hogy ha tönkretesszük a Földet, legfeljebb átköltözünk a Marsra.
„Szerintem minden művész istenhívő a lelke mélyén. Máskülönben ki az a bolond, aki ceruzával, ecsettel vagy vésővel piszmogna ahelyett, hogy valamilyen jövedelmező munkát végezne? Mindegyiket elbűvöli a világ szépsége. Csak aztán a főiskolán és máshol olyan eszmei zűrzavarba kerülnek, hogy nem tudják többé, mit is szolgálnak. De egyetlen olyan kollégát sem ismerek, aki tudatosan a pusztítás mellett tenné le a garast. A Sátán úgy állítja szolgálatába az embereket, hogy nem is tudják, mit cselekszenek. Pol Pot és Hitler is azt hitte, hogy az emberiség javáért öl meg annyi embert” – mondja.
Látogatásunk végén a művész bevezet bennünket a műtermébe. Meséli, gyakran érdeklődnek az épület eredeti funkciójáról, istálló volt-e vagy éppen pajta, pedig 1984-ben, saját kezűleg építette egy akácdzsungel helyén. Építész barátai nem is értették, mit művel,
hiszen a Velencei Charta is kimondja, hogy a huszadik század végén nem lehet korábbi korok stílusában építkezni, a beton meg az üveg az elvárás. „Azóta hálisten a műemlékesek fejében is beállt egy fordulat” – mondja. Ehhez a Káli-medencei Környezetvédelmi Társaság is hozzájárult, amelynek kezdettől fogva Somogyi Győző a titkára. Úgy gondolták, ha már a Balaton-felvidéki paraszti kultúrát nem tudják visszaállítani, legalább az építészetét megmentik az enyészettől, felújítják annak hagyományait. Több száz parasztházat állítottak helyre önerőből, a népi műemlékek védelmét sajnos ma sem támogatja az állam. Pedig a Káli-medencében éppen az ő munkájuknak köszönhetően lendült fel az idegenforgalom.
A festőállványon egy Krisztus-kép készül. A külvárosi lét fájdalmát érzékletesen bemutató, fekete-fehér szitanyomatai és a mai, pompázatos színeket felvonultató festmények között éles váltást vélünk felfedezni, de Somogyi szerint ez csak látszólagos. Egy, a hetvenes évek elejéről származó, félkész festményére mutat: a két cigányasszonyt ábrázoló művön már megmutatkoznak a későbbi Somogyi-esztétika jellegzetességei, a képet most tervezi befejezni a művész. „Hiszem, hogy egész életünkben ugyanazon a művön dolgozunk” – zárja szavait.
Ki sem derül, ha nincs a botrány: ez az alak, Lakatos Márk járja az országot és előadásokat tart művelődési házakban a kultúra nevében... Ungváry Zsolt írása.
Az értelmes és hasznos innováció alapja a természet tanulmányozása.
Hat fergeteges számmal, köztük a máris közismertté vált Gyere babával és a Csavargóval jelentkezett a Magyar Banda.
A könyv a modernitástól el nem szakítva, gyakorlati eredményeket is felmutatva vezet be a metapolitika fogalomába.
Ha az Egyesült Államok civilizációjáról beszélünk, akkor érdemes behatóan ismerkedni azon struktúrákkal, melyek kibontakozását és fennmaradását lehetővé tették. Pogrányi Lovas Miklós írása.
Hamar megcáfolták Magyar Péter érveit.
Ha megtelne a Szent István-bazilika, akkor a székesegyház előtt kivetítőn lehet majd követni a szertartást – közölte a Magyar Máltai Szeretetszolgálat.
Nem feltétlen jó hír ez, pláne azoknak az embereknek, akik a part közelében tartózkodnak.
