„Egész életünkben ugyanazon a művön dolgozunk” – látogatás Somogyi Győzőnél

Nyári délután, a 71-es főúton tartunk Salföld felé: Balatonudvarinál kezdenek felszakadozni a felhők, Ábrahámhegynél kisüt a nap, ragyogó időben érkezünk meg a parttól három kilométerre fekvő faluba. A majornál kocsik tömkelege – a helyszín gyerekkori kirándulások emlékét idézi a Veszprém megyében felnevelkedett újságíróban.

Rövid keresgélés után megtaláljuk Somogyi Győző otthonát: az udvarban gyerekek csutakolják a lovakat. Felbaktatunk az udvar végébe, a festőművész parasztháza előtt fogad bennünket. Körbenézünk a magaslatról: gyönyörűen helyreállított salföldi házak, a háttérben a Káli-medence lankái húzódnak. Helyben vagyunk.

Látszólag minden tökéletes. Az idill mögött azonban a hagyományos paraszti világ megsemmisülése rejlik – tér rögtön a témára a művész.

Süllyedő világ

A hetvenes években a festő és felesége, Korényi Dalma szobrászművész más autóstopos fiatalokhoz hasonlóan ritkán távolodtak el a Balaton-parttól, így Salföldről is kevés fogalmuk volt. Somogyi felidézi: bár akkorra jócskán kiépült az idegenforgalom,

amelyet a kőtengeren keresztülkanyargó földúton lehetett megközelíteni. Az alig néhány évvel azelőtt telepített villanydrótok fölött libák szálltak át, a sár és trágya borította utcákon csak úgy nyüzsögtek a gyerekek, a házak előtti padokon társalgó öregek pedig ízes szófordulataikkal nyűgözték le a fővárosból érkezett látogatókat. Nem mellesleg a templomok is zsúfolva voltak vasárnaponként; „még valami lüktető boldogság hatotta át az embereket, noha addigra a falu már meg volt törve” – mondja Somogyi, felidézve a paraszti idill felbomlásának stációit.

A megtöretés fontos momentuma volt, amikor a parasztok szimpla bérmunkássá lettek a saját földjükön: a hatvanas évek elején megverték, pincébe zárták a gazdákat, hogy bekényszerítsék őket a téeszbe. Meglehetősen családias téesz volt ugyanakkor a salföldi: a helyi egyházközség vezetője volt az elnöke, a harangozó volt a KISZ-titkár – a falusiak később vissza is sírták ezt az időszakot. A fő csapást a hetvenes években meghirdetett új „településfejlesztési koncepció” és a modernizáció – értsd: az ezer főn aluli települések elsorvasztása – jelentette. „Ami Ceaușescunak a romániai falurombolás során nem sikerült, azt Kádárék sikeresen véghezvitték, ráadásul a lakosság költségén” – idézi fel a művész.

Somogyiék 1975-ben vásárolták meg Salföld egyetlen üresen álló, romos házát nevetségesen alacsony összegért, húszezer forintért. A tanácsban nem értették az elhatározásukat, nem is nagyon akarták a nevükre írni a házat, mondván, Salföld hamarosan meg fog szűnni. Ez rövidesen be is következett, „sokkal előbb, mint képzelni lehetett volna” – teszi hozzá Somogyi, aki az azóta eltelt évtizedeket folyamatos visszafejlődésként értékeli. Habár gyerek volt bőven, az érkezésüket követő évben bezárták az iskolát annak korszerűtlenségére hivatkozva, ezután busszal szállították a diákokat a modern badacsonytomaji iskolába. A festő megjegyzi: még ők is adománnyal támogatták ennek megépülését, nem tudva, hogy ezzel valójában a falu halálához járulnak hozzá.

A kisgyerekes családok csakhamar elhagyták a falut, őket a máshol munkát kereső fiatalok követték, a hátramaradó középkorúak pedig az italba menekültek.

Somogyi Győző állítja: szinte minden salföldi férfit az alkoholizmus vitte el, akiket nem, azoknak sem volt éppen boldogabb a sorsuk. Ők szilikózisban haltak meg, a falu határában álló, ma már csak romjaiban, graffitiktől lepve látható kőzúzómalomban folytatott munka betegítette meg őket. Az a nemtörődömség, ami hagyta elveszni a paraszti kultúrát, a környezetrombolásban és az önpusztításban is megmutatkozott: a műtrágyát, a permetezőszereket puszta kézzel lopták haza nagy mennyiségben, Somogyiék kertjét pedig egyszer a szomszéd bácsi pusztította el – önnön nagy megelégedésére – a téeszből elhozott méreggel.

„Mindig elkeseredek, ha arra gondolok, hogy milyen csodálatos, értékes emberek pusztultak egy társadalmi kísérlet kísérleti nyulaiként” – mondja a művész. Ha a marxi logika, ami a parasztság eltűnését követelte meg, a nyolcvanas évek végén egyszeriben ki is ment a divatból, a rendszerváltás nem hozta el a paraszti élet reneszánszát.

Somogyiék a nyolcvanas évek közepén költöztek be véglegesen az addig nyaralóként használt salföldi házukba, ekkor kezdtek el állatokat tartani, noha budapesti értelmiségiekként nemigen konyítottak a dologhoz. „Ha az utolsó kakast is levágták és már egy disznó sincs a faluban, akkor nekünk kell folytatni” – gondolták.

A rendszerváltás után azonban

a még mindig csupán ötven-hatvan körül járó, magabíró emberek csak rezignáltan rázták a fejüket. Az állattartás különösképpen megsínylette a változásokat: a kilencvenes években egy ideig Somogyiék tartották a megye egyetlen szamarát. A téesz felszámolása után tíz évig „vadkeleti állapotok” uralkodtak: a legelőket felverte a gaz, nem voltak kimérve a földterületek, azt is megtehették, hogy reggel kihajtották a birkanyájat és a lovakat, és csak este gyűjtötték egybe őket. Az ő szempontjukból élvezetes időszak volt ez, de a pusztulás volt mögötte.

A luxuselfekvő és a városi parasztok

„A modern civilizáció leírta a paraszti emberfajtát” – vélekedik Somogyi Győző. Az élelmiszert gépek állítják elő, a természettel nem érintkezünk többé fizikailag, csupán a megmérgezett, becsomagolt készterméket vásároljuk meg a boltban, egészségtelen körülmények között dolgozunk egészségtelen munkahelyeken. Szomorú, de sok falusi fiatal úgy élte meg ezt a „természet- és életellenes” helyzetet, mint fejlődést, elvégre a komfortos panelba beköltözve nem kellett többé kapálniuk.

A paraszti hagyományok olyannyira eltűnőben vannak, hogy Badacsonytördemicen egy, a kellemetlen szagokról panaszkodó nyaraló tiltakozására miatt rendeletben tiltották meg az állattartást. Somogyi elmeséli annak az öreg parasztnak az esetét, aki belehalt a tehenei elvesztése felett érzett fájdalmába. „A rendszerváltás rátett még egy lapáttal arra, amit a kommunizmus kezdett el” – állapítja meg.

Jelenleg a hetvenhat éves festőművész a falu legidősebb lakosa, az „utolsó paraszt”. Az odaköltözésükkor kétszázhetven lelket számláló Salföldön

csupán két tősgyökeres salföldi család él még a faluban, közülük az egyik éppen árulja a házát, mennének Budapestre. Ma 35-40 állandó lakos él itt, hogy pontosan mennyi, azon gyakran elvitatkozik a festő és neje. Nyáron persze pezseg az élettől Salföld, megérkeznek a felújított parasztházakba a nyaralók, a panzió, a major tele turistákkal, rengeteg a gyerek. Augusztus huszadikán azonban mintha puskalövéssel vágnák el mindezt, hirtelen bezárnak a boltok, kiürül a falu.

A közösségi élet furcsa módon azonban mégis rendkívül erős: a téli salföldiek – többségükben a pesti lakásukat felszámoló, nyugdíjas értelmiségiek – filmklubot üzemeltetnek, hetente kétszer kisbusz viszi be vásárolni a lakosokat a városba, de színházba, kórházba is elszállítja őket.

Röviden: a település jól működik Somogyi szerint, csodálatosan karban van tartva, ám ez nem feledtetheti a tényt, hogy Salföld mára afféle „luxuselfekvővé” vált – és ez a sorsa a környező községeknek is.

Ám a falvak talán még sincsenek a mégoly bukolikus hangulatú halálra ítélve.

akik a városi életből kiábrándulva, a természet szeretetétől vezérelve itt kezdenek új életet: kecskéket tartanak, biokertészetet művelnek, és az sem tántorítja el őket, hogy életükben nem fogtak előtte kapát a kezükbe. Ezek a diplomás „újfalusiak” tíz éve még Budapesten éltek, most pedig a káptalantóti piacon őstermelőkként árulják portékáikat. Arra is van – igaz, nem sok – példa, hogy egykori parasztcsaládok sarjai visszatérnek vidékre, borászatot, fogadót nyitnak. De felhozza fotóművész-grafikus fia példáját is, aki Svájcból települt haza, és nádfedeles salföldi házából végzi távmunkáját. Somogyi Győző hangsúlyozza: ennek a jelenségnek nincsen politikai vagy médiahátszele, az általa egyébként támogatott kormány sem éppen ezeket az újfajta gazdákat részesíti előnyben.

Lokál & globál

Egy telefonhívás kis időre elszólítja a művészt, addig a beszélgetésünknek helyet adó ebédlő falán megcsodáljuk a történelmi Magyarországot ábrázoló grafikát. Tíz éven át, aprólékos munkával készült a rajz, Somogyi saját és mások által küldött vázlatokat, illetve a Monarchia katonai térképeit használta fel hozzá – mondja el később. A hézagokat, amikről nem rendelkezett információval, képzeletből pótolta. A művész nem törekedett pontosságra, lazán kezelte a méretarányokat, mégis, grafikája sokkal kifejezőbb a térképeknél. Hűen tükrözi Somogyi filozófiáját:

A Tihanyi Királyságra terelődik a szó, erre a kamaszutópiára, állameszményre, amit a középiskolás Somogyi és társai egy nyaralás alkalmával, a tihanyi szénaboglyákban heverészve találtak ki, ekképpen szembeszegülve a kommunizmus valóságával. Őfelsége I. Állandó Lajos (vagyis a paloznaki barokk Pongrácz-kastélyt romjaiból helyreállító Márffy István) kormányában Somogyi a hadügyminiszteri posztot tölti be. Annak idején a fiatalok térképeken rajzolták meg az új ország határait: a Királyság területe nagyjából lefedi a később létrehozott Balaton-felvidéki Nemzeti Parkot, Somogyiék számtalanszor bejárták országukat gyalogszerrel vagy éppen lóháton.

A Tihanyi Királyság nem szűnt meg – hangsúlyozza Somogyi, és valóban: a kultúrákat egybemosó globalizáció és amerikanizáció korában

„Az Egyesült Európa védelmet nyújthat. Ennek megvannak a történeti gyökerei, a Res Publica Christiana az előképe” – nyilatkozta néhány évvel a rendszerváltás után – adódik hát a kérdés, hogyan vélekedik ma az európai gondolatról.

Somogyi Győző kijelenti: a mostani Európa nem az a keresztény alapokon nyugvó Európa, amiről Schuman és De Gasperi álmodott Az Európai Unió zászlaján látható tizenkét csillag bibliai jelkép: Szűz Mária tizenkét csillagára, Izrael tizenkét törzsére utal, és a kör közepén eredetileg piros kereszt volt – mutat rá. A nagytőkével összefonódott hatvannyolcasok azonban szerinte eltérítették az Egyesült Európa eredeti eszméjét, és az Egyesült Államok mintájára egy ateista keverékállamot kívánnak létrehozni.

A művész felidézi: már korán észlelte ezeket a tendenciákat, 1986-ban az akkor még szamizdat Beszélő cenzúrázta a vele készült interjút, amelyben arról beszélt, hogy hatalmas erők egy angol nyelvű, drappszínű emberiség kikeverésén dolgoznak. „Meg vagyok róla győződve, hogy a kereszténység, a keresztény Európa által ezer év alatt létrehozott életmodell elpusztítása a fő cél, ezért pedig a gazdasági érdekeket is feláldozzák, öngyilkos politikát folytatnak” – véli, hozzátéve: „Európát le akarják cserélni, ezen belül pedig minket, ázsiai hordát, pláne.”

A hetvenes években Somogyi egy hátizsákkal bejárta Nyugat-Európát, magával ragadták az olasz piacok, a francia falusi emberek és persze az építészet, ám már akkor érezte, hogy

ami nem tetszett neki.

1971-ben járt Párizsban: a diákság még 1968 lázában égett, kereste, „mit lehetne felgyújtani, elpusztítani, szétverni”, és bár ő is fiatal volt, érezte, hogy az egész egy nagy humbug. „Miért lázonganak ezek? Mindegyiknek milliomos a papája. Lobogtatták a Vörös könyvecskét, miközben luxuslakásban éltek. Kioktattak engem, hogy a Kádár-féle gulyásfazékban rotyogva nem vagyunk elég radikális kommunisták. »Lőni kell!« – mondták, majd beültek a méregdrága kocsijukba és hazamentek. Ők ma Európa vezetői” – mondja.

Somogyi Győző teológiai tanulmányai során, majd katolikus papként ő másféle világszemléletben részesült. Később baráti kapcsolatok révén a német újbaloldallal és a helyi avantgárd körökkel is megismerkedett, de ezek szintén kevéssé nyűgözték le. Hogyan is nyűgözhették volna le? „Itt volt a hátam mögött a Tihanyi Királyság” – mosolyog. 

Bal-jobb

Kíváncsiak vagyunk arra is, hogy Somogyi, aki sohasem takargatta konzervatív politikai meggyőződéseit, hogyan látja ma a jobboldali és a baloldali művészvilág viszonyát – hiszen a nyolcvanas években a folytonos rendőri megfigyelés alatt áll festő szoros kapcsolatban állt a demokratikus ellenzékkel, elmondása szerint Budapesten csak balliberális barátai voltak.

– emlékezik vissza. A törés a már említett 1986-os esettel következett el, amikor a Beszélő nem jelentette meg a vele készült interjút, ekkor vette észre, hogy „milyen irányba húzzák a szekeret”. Ugyanakkor sokakkal ma is baráti kapcsolatot ápol ebből a körből, tudnak egymásról, a Káli-medencei Környezetvédelmi Társaságban pedig, amelynek nyolcvan százaléka magasan jegyzett értelmiségi, kiválóan dolgoznak együtt, politikáról itt nem esik szó. „Összeköt bennünket, hogy imádjuk a Káli-medencét, védjük az értékeit” – mondja.  

Somogyi egy időben a neoavantgárd művészekhez is közel állt; elmondása szerint a képzőművész, építész, rendező Erdély Miklóshoz, akinek a mozaikműhelyében dolgozott a feleségével, szinte családi kötelékek fűzték. Erdéllyel együtt jártak a Fiatal Művészek Klubjába, különböző alternatív színházakba, emellett pedig nagy filozófiai-teológiai vitákat folytattak a szeretet és a humor jegyében. A korán elhunyt Erdély iránti szeretete mit sem halványult, egyébként pedig nem olyan egyértelmű, ma melyik politikai oldalon állna. Ha élne, „nem olyan biztos, hogy balliberális színházigazgató lenne” – jegyzi meg. Erdély zsidó-keresztény volt, a Krisztus-hívő zsidók mozgalmának tagja, meg volt keresztelve, de körül is volt metélve. Papként az ifjúsági hittankörbe elhívta Erdélyt, aki a katolikus fiatalok nem kis megrökönyödésére így kezdte előadását: „Na, ti gójok szálljatok le a Názáreti Jézusról, ő a mi megváltónk!”

Nagyon szabad és pozitív légkör uralkodott ebben a körben – idézi fel Somogyi, ez a rendszerváltáshoz közeledve változott meg: az ösztöndíjakkal külföldre került fiatal filozófusok hazatérve elkezdtek szervezkedni,

Ekkoriban ugyanakkor mindegyik oldal tisztelettel tekintett a festőművészre: miután engedélyezték a Hazafias Népfront jelöltjein kívüli személyek indulását is a választásokon, az ellenzék az V. kerületben szerette volna indítani őt, a festő nem kívánt azonban részt venni ebben „a nyilvánvaló komédiában”. A rendszerváltáskor mind az MDF, mind az SZDSZ megkereste, és a legnagyobb jóindulattal próbálta rábírni, hogy képviselőjelöltjük legyen, ám őket is visszautasította, semmiféle politikai ambícióval nem bír ugyanis. „Hogy én ott üljek a Parlamentben zakóban egész nap?” – nevet. És persze – mindenekelőtt – ott van a Tihanyi Királyság. Ez az érv szerencsére mindenkit meggyőzött – mondja.

Somogyi Győző egyre inkább kérdőjelesnek látja a demokrácia fogalmát:

A kommunizmus a gyakorlatban nem jelentett mást, mint egy szűk értelmiségi elit terrorját, és a kapitalizmus is lényegében ugyanez – véli.

Visszatérünk a baloldaliság-jobboldaliság kérdéséhez. Somogyi hangsúlyozza: nehéz pontosan meghatározni, mit jelentenek ezek a fogalmak, a lényegi különbség szerinte az istenhitben és az istentagadásban van. „Aki szerint – a vallástól függetlenül – a teremtett világ jóindulatú, az jobboldali. Aki szerint közömbös vagy rossz, amit meg kell változtatni, az baloldali” – jelenti ki.

Az, hogy valaki milyen művészeti irányzathoz tartozik, vagy hogy milyen baráti körben szokott berúgni, nem mutatja, hogy jobb- vagy baloldali-e: ő ismer mélyen hívő, naponta templomba járó avantgárd művészeket és ateista fotorealistákat egyaránt. „Azt, hogy az ember életműve végül melyik serpenyőben fog helyet kapni, azt, hogy az Isten országát szolgálta-e vagy a Sátán birodalmát, szinte a halálunkig nem mondhatjuk ki” – teszi hozzá, épp ezért sohasem érzett késztetést arra, hogy besorolja az embereket.

A szépség szolgálata

2018-ban mi egy művész feladata? – hangzik utolsó kérdésünk. A művész feladata mindig is ugyanaz volt – válaszolja Somogyi, majd Csontváryt idézi:

„Ennél alább nem adhatjuk. Isten csodálatos világának a felmutatása, a szépség szolgálata a feladatunk.” Szerinte a régi korok művészei – az ősemberektől egészen a modernekig – mind ezt az elvet követték; az a művészet, ami nem ilyen alapon áll, feledésre van ítélve.

A felvilágosodás élcsapata eldöntötte, hogy lerombolja a vallásos civilizációt, majd felépít egy Isten nélküli világot: ezt kísérelte meg később a kommunizmus, a fasizmus, a liberalizmus is. „A Sátán azonban nem tud teremteni” – fűzi hozzá Somogyi. Az említett ideológiák meg akarják haladni a létező világot, a tudósok arról beszélnek, hogy ha tönkretesszük a Földet, legfeljebb átköltözünk a Marsra.

„Szerintem minden művész istenhívő a lelke mélyén. Máskülönben ki az a bolond, aki ceruzával, ecsettel vagy vésővel piszmogna ahelyett, hogy valamilyen jövedelmező munkát végezne? Mindegyiket elbűvöli a világ szépsége. Csak aztán a főiskolán és máshol olyan eszmei zűrzavarba kerülnek, hogy nem tudják többé, mit is szolgálnak. De egyetlen olyan kollégát sem ismerek, aki tudatosan a pusztítás mellett tenné le a garast. A Sátán úgy állítja szolgálatába az embereket, hogy nem is tudják, mit cselekszenek. Pol Pot és Hitler is azt hitte, hogy az emberiség javáért öl meg annyi embert” – mondja.

Látogatásunk végén a művész bevezet bennünket a műtermébe. Meséli, gyakran érdeklődnek az épület eredeti funkciójáról, istálló volt-e vagy éppen pajta, pedig 1984-ben, saját kezűleg építette egy akácdzsungel helyén. Építész barátai nem is értették, mit művel,

hiszen a Velencei Charta is kimondja, hogy a huszadik század végén nem lehet korábbi korok stílusában építkezni, a beton meg az üveg az elvárás. „Azóta hálisten a műemlékesek fejében is beállt egy fordulat” – mondja. Ehhez a Káli-medencei Környezetvédelmi Társaság is hozzájárult, amelynek kezdettől fogva Somogyi Győző a titkára. Úgy gondolták, ha már a Balaton-felvidéki paraszti kultúrát nem tudják visszaállítani, legalább az építészetét megmentik az enyészettől, felújítják annak hagyományait. Több száz parasztházat állítottak helyre önerőből, a népi műemlékek védelmét sajnos ma sem támogatja az állam. Pedig a Káli-medencében éppen az ő munkájuknak köszönhetően lendült fel az idegenforgalom.

A festőállványon egy Krisztus-kép készül. A külvárosi lét fájdalmát érzékletesen bemutató, fekete-fehér szitanyomatai és a mai, pompázatos színeket felvonultató festmények között éles váltást vélünk felfedezni, de Somogyi szerint ez csak látszólagos. Egy, a hetvenes évek elejéről származó, félkész festményére mutat: a két cigányasszonyt ábrázoló művön már megmutatkoznak a későbbi Somogyi-esztétika jellegzetességei, a képet most tervezi befejezni a művész. „Hiszem, hogy egész életünkben ugyanazon a művön dolgozunk” – zárja szavait.