Égig érő szovjet falanszterek árnyékában csillogó aranykupolás templomok, málló betonfalak között csendben pusztuló Ladák, máig élő szocialista retró és újgazdag vadkeleti vadkapitalizmus egymás mellett: Ukrajna mélyére hatoltunk. Útirajzunk első része!
Ahogy a repülőgép az alacsonyan szálló felhők alá ereszkedik, láthatóvá válnak a végtelen lakótelepek: tizenplusz emeletes házak mindenfelé, imitt-amott egy kis tó, parkocska, az egyik telep közepén egy templomtorony aranylik. Egy éles forduló a Dnyeper keleti partján fekvő, égig érő házak fölött, pár perc múlva érkezés a zsuljáni repülőtér rövidke betoncsíkjára. A futópályáról levezető gurulóút mellett valaki manufakturális keretek között igyekszik szétbontani egy jobb sorsa érdemes Boeinget, kicsivel odébb leharcolt Antonovok, Jakovlevek és persze KrAZ-ok, GAZ-ok és Ladák pusztulnak csendben. A könnyűszerkezetes terminálépület faláról az egykori ökölvívó világbajnok, Vitalij Klicsko integet, alatta a felirat: Üdvözöljük Kijevben!
A foci-EB kedvéért rendbehozott terminált elhagyva
egy zsigulis taxis ajánl fuvart a város felé párszáz hrivnyáért, miközben a hiányzó zebra helyén próbáljuk átverekedni magunkat az út túloldalára, ahol a város felé közlekedő troli megállóját sejtjük. Ledobjuk a táskákat, várjuk a trolibuszt, közben néha-néha megáll a megállóban egy-egy sárga marsrutka. Bizalmatlanul nézek a láthatóan rossz bőrben lévő járgányokra, még nem utaztam ilyennel, a marsrutka-szüzesség meg nem olyan dolog, amit mindenáron el akar veszíteni az ember. Jön egy troli, felszállok, megkérdezem a sofőrt, hogy a metró felé megy-e, kiszáll a fülkéből, elkezd kiabálni, hogy a kalauznál kell jegyet venni, megkérdezem még egyszer, még jobban kiabál, a szöveget nem értem, csak a lényeget, hogy ez nem a mi trolink.
odadobja a hét hrivnyát a vezetőülés mellé leterített szőnyegre
Nem sokkal később már a 302-es marsrutkával zötyögünk a város felé: megértem, hogy a marsrutka nem valami egzotikum, hanem közlekedési eszköz, együtt préselődik rajta a légiutas-kísérő, az üzletember és a kiskatona is – ez utóbbiból meglehetősen sok, hiszen, bár ezt nyugaton nagyjából kezdjük elfelejteni, Ukrajnában most is háború van.
Azt már az orosztanárom is mondta, hogy
a tömegközlekedési járművek személyzetével, mint itthon: míg idehaza a leglecsúszottabb BKV-ellenőr is megjegyzi, ha nem köszön neki az ember, Kijevben minden ilyesmit el lehet felejteni.
Némán felszáll az ember, odadobja a hét hrivnyát a vezetőülés mellé leterített szőnyegre és helyet foglal, csak akkor kell a sofőrhöz szólni, ha le akarunk szállni, de többnyire az is elég, ha csak odaállunk az ajtóhoz.
annak a szerencsétlen sorsú posztszovjet országnak a mintájára robbant le, ahol található
Persze nem mindig. Egy másik napon a nagy honvédő háború hőseinek tiszteletére emelt emlékkomplexumot szerettük volna megnézni, ahová marsrutkával kellett menni, de valahogy nem működött a kémia köztünk és a sofőr között, úgyhogy a kisbusz megállás nélkül átrepített bennünket a Dnyeper túlpartján található bjereznjaki lakótelepre, ami ugyanúgy fémből és vasbetonból épült, mint az emlékmű, de kicsit kevésbé esztétikus és az útikönyvek sem ajánlják.
Pedig a bjereznjaki lakótelepet megtervező mérnökök még kitüntetést is kaptak a szovjet építészet sikereit bemutató nemzeti szemlén 1972-ben, hiszen a komplexum
minden lakónegyedben volt óvoda, iskola, élelmiszerbolt és háztartási bolt is, a lakórészeket pedig egy hatsávos út választotta el a „zöldövezettől”, amely jelen esetben a Dnyeper és a Ruszanyivszki-csatorna lebetonozott partjait jelenti. Bjereznjaki mára sokat vesztett régi fényéből (már ha volt neki), úgy is mondhatnánk, hogy annak a szerencsétlen sorsú posztszovjet országnak a mintájára robbant le, ahol található.
A buszmegálló mellett szegényes piac várja a vásárlókat pirogossal és az elmaradhatatlan Koszmolot játékteremmel, a standok között többnyire fásult nyugdíjasok ténferegnek. A legjobban talán a „német import” mosópor megy: persze senki sem garantálja, hogy Persil helyett nem patkánymérget adnak el az egyszeri vásárlónak; de láthatóan a DVD-kereskedőknek sem kell panaszkodniuk a forgalom miatt.
persze senki sem garantálja, hogy Persil helyett nem patkánymérget adnak el
A szomszédos, egyébként ember alkotta Ruszanyivka-szigetre épült lakótelepre vezető gyalogoshíd korlátja – mint szinte minden fémfelület az országban – ukrán nemzeti színekre van festve, a lépcső mellett bágyadt cigánylány árulja a fonnyadt barackot.
Ruszanyivkát
az eredeti elképzelések szerint a lakóknak nem lett volna szükségük személyautóra a munkába járáshoz, ugyanis a lakótelep kiszolgálását buszokkal és vízitaxikkal gondolták megoldani. A szigetet ezért csak néhány híd köti össze a szárazfölddel, a parkolóhely pedig nagyon kevés. Előremutató jellegük ellenére a ruszanyivkai vízitaxik inkább bizonyultak pénztemetőnek, mint használható közlekedési eszköznek, így ezeket idővel megszüntették.
A kissé átgondolatlan tervezés ellenére Ruszanyivka viszonylag kellemes környék, egészen sok a zöldfelület, ráadásul van a telep északnyugati részén egy, a kisoroszihoz hasonló homokos strand is. Ezen a környéken egy másik kijevi élet zajlik, amelynek csak kulisszái a várost jelentő hatalmas betontömbök.
hatsávos út választotta el a „zöldövezettől”, amely jelen esetben a Dnyeper és a Ruszanyivszki-csatorna lebetonozott partjait jelenti
Két fürdőnadrágos fiú mezítláb felmászik a vasbeton hídra, és most a járda külső peremén egyensúlyozva néznek az alattuk vagy tíz méter mélységben folydogáló csatorna vizére. A hídon néhány bámészkodó gyűlik össze körülöttük – tisztes távolságból szemlélik az eseményeket –, a partról a cimboráik és néhány megriadt kismama nézi őket, a közeli nádasból egy horgász is oda-odapillant. Lélegzetvisszafojtva szemléljük az eseményeket, a partról valaki rájuk kiált: gyerünk már! A fiúk bátortalanul elrugaszkodnak, hatalmas csobbanás, az egyik bombát, a másik talpast ugrott. A haverok a parton megőrülnek, a járókelők is továbbindulnak a dolgukra. Ruszanyivkán zajlik az élet, a háttérben átcsattog egy metrószerelvény a Dnyeper-hídon.
A város lepusztultsága és barátságtalan szürkesége ellenére bizonyos városrészekben, főleg
A Volodimir-hegy oldalában futó kis utcácskák mutatnak valamit a Szovjetunió előtti Kijev arcából, a macskaköves út szélén mindenfajta árusok kínálják a szuveníreket és a kelet-európai ajándékboltok polcairól elmaradhatatlan usankákat az arra tévedő turistáknak – akik persze nincsenek valami sokan –, az alkalomadtán sétálóutcává alakított Szahajdacsnoho utcán pedig jólesik a grúz bor vacsora közben. Kijev ilyenkor barátságosnak tűnik, ezen a környéken még bulizó fiatalokat is látni.
a partról valaki rájuk kiált: gyerünk már!
Bulizni, persze, csak módjával. A nevetségesen olcsó hazai töményeket leszámítva Kijevben meglepően drága mulatság a kocsmázás, akarom mondani a pubok látogatása, hiszen a pub azért mégiscsak egy másik minőség, nem holmi késdobáló, így Kijev belvárosában is csak pubokba lehet botlani, kocsmákba nem. A belvárosi pubok nagyrészt pesti középkategóriás árakon dolgoznak, úgyhogy
– bár ez talán nem akkora baj.
Aki nem az ukrán MTV slágerlistájával aláfestett kocsmai beszélgetésekre vágyik, persze megpróbálkozhat a kiüléssel is, nyár lévén mi is adtunk egy esélyt ennek az opciónak a holoszijivi tavacska partján; nos, ennek az lett a vége, hogy éjféltájt jól szituált, kevlármellényes-pisztolyos rendőr bácsik adták az értésünkre, hogy a park nem sörözés céljából lett kialakítva, és hogy talán jobban tennénk, ha most hazaindulnánk.
Kijev óvárosi kerületeiben az ember még jól is érezheti magát
A zsuljáni repülőtér belföldi termináljáról három járat indul naponta: az odesszai, a lembergi és az ungvári. A huzatos épület már kora reggel nyitva van, az utasfelvételnél két kedvetlen alkalmazott beszélget, a váróteremben alig tíz utas lődörög. Megbámulja a magyar útlevelet a check-in agent, vajon mit kereshetnek ezek itt? Nem is fárasztja magát sokáig a latin betűs dokumenttel. Az alulméretezett biztonsági átvilágító helyiségben túlméretezett reggeli túr pakoltat ki mindent a táskákból, végignézek a termen,
– az egész országra jellemző ez a fajta túlfoglalkoztatás. Az átvilágító helyiség után bal kéz felé business váróterem nyílik, bent ül egy néni, az asztalon alma és banán – kár, hogy a belföldi járatakon csak turistaosztály van, business utasok így nincsenek. Az előtérre néző kávézóban ezeréves szovjet táncdalok szólnak egy magnóból. Kortyolgatom a kávét, nézek kifelé az ablakon, az idő ismét felhős, szürke, csak a távolban magasodó toronyházaknak van színe.
És akkor megérkezik az Antonov An-24-es. Az 1950-es évek végén kifejlesztett repülőgépet arra tervezték, hogy a legmostohább körülmények között, világvégi repülőterekre teljesítsen járatokat nagy megbízhatósággal. A típus megkerülhetetlenné vált a Szovjetunióban és a keleti blokkban, de ma már csak elvétve találkozni egy-egy példánnyal. A világon már csak egy légitársaság van, amelyik menetrendszerinti utasszállító járatot teljesít An-24-essel: az ukrán Motor Szics. Ami egy nagyon más világ, mint a „rendes” légitársaságok, amikhez a nyugati ember hozzászokott.
A mokány kis repülőgépet egy terepszínű teherautóból tankolják, miközben beszállunk. A légiutaskísérő a leghátsó ülés lehajtott tálcájáról gejl cukorkával kínál mindenkit, miközben a helyünket keressük elöl.
az egész gép vibrál, a hajtóművek hangjától alig hallani valamit. A légiutaskísérő gyorsan megmutatja, hogy hogy kell bekapcsolni a biztonsági övet, aztán leül a helyére – ez lett volna a biztonsági tájékoztató? Az előttünk lévő fakkba helyezett safety card négy oldalas, a címlapon nyugtató szöveg: „Nagyon valószínűtlen, hogy bármikor használni kellene a repülőgép biztonsági berendezéseit”.
a legmostohább körülmények között, világvégi repülőterekre teljesítsen járatokat
Az út eseménytelenül telik. Nem repülünk túl magasan, inkább csak kerülgetjük a bárányfelhőket. A hangulat majdhogynem családias, a szomszéd sorban ülő férfi elhúzza az ablak előtti függönyt, hogy megmutathassa a felhőket a barátnőjének, akivel éppen videótelefonál. Először csak meresztem a szememet, a Wizz Airen ebből már világraszóló balhé lenne, de itt láthatóan senkit sem zavar a dolog.
Csak később jut eszembe, hogy valószínűleg nincs is olyan kommunikációs berendezés a gép fedélzetén,
Még a mosdóba is elnézek, ilyen régi gépeken az mindig érdekes, a Motor Szics pedig itt sem okoz csalódást: bolti szappan, hímzett kéztörlő, a légitársaság még robbanóanyagról is gondoskodott a helyi Tescóból beszerzett vécéillatosító képében. Elmosolyodom – itt tényleg megállt az idő.
Útirajzunkat hamarosan folytatjuk!
Bár lenne hatékony megoldás, az ukrán igazságszolgáltatás malmai igencsak lassan őrölnek. Nem véletlenül. Az ukrán korrupcióellenes akcióközpont vezetője szerint Zelenszkij bizalmi köréig érnek a szálak, így érthető, hogy a korrupció elleni küzdelemben is vesztésre áll az ország.
Bemutatta az ukrán parlamentnek az ország ellenállóképességi tervét, a hadielemzők hangosan felnevettek.
Az egyik túlélő férje a frontvonalon harcol.
Bár a mainstream sajtó holmi diktátorként mutatja be a megválasztott elnököt, a Gaetz-ügy megmutatta, gyorsan képes korrigálni.
A harmadik világháború lenne a következménye.
„Az agresszív akciók eszkalációja esetén szintén határozott és tükörválaszt fogunk adni” – üzente az orosz elnök.
Arra hivatkoztak, hogy a magzat nem tekinthető élőlénynek, így az abortusz nem minősíthető halálozási oknak.
Közepes hatótávolságú, hiperszonikus rakétarendszerrel tüntetett el a föld színéről egy ukrán hadiüzemet Oroszország. De mitől lesz ez „kísérleti”, és mi köze egy atomcsapáshoz? Utánajártunk.
