Most ötszáz évvel ezelőtt Hernán Cortez megindult seregével az azték főváros felé, két tökéletesen idegen civilizáció összecsapására készülve. Az évszázadok során azonban sajátos, különös kultúra született az összeütközésekből, Mexikótól Dél-Amerikáig: ennek nyomába eredtünk.
Írta: Paár Ádám
„Kik vagyunk, amikor argentinnak nevezzük magunkat? Európaiak? Megannyi rézbőrű arc meghazudtol bennünket. Indiánok vagyunk? Szőke dámáink megvető mosolya talán az egyetlen válasz. Kevertek? Senki sem akar az lenni, és sok ezren vannak, akik sem amerikainak, sem argentinnak nem akarják magukat nevezni.”
(Domingo Faustino Sarmiento argentin író, elnök)
1519-ben a spanyol konkvisztádor, Hernando (Hernán) Cortez partra szállt félezer katonájával a mai Mexikó földjén, azon a helyen, ahol Veracruz kikötővárosa áll. Három évig tartó hadjáratban Cortez meghódította a hatmilliós Azték Birodalmat, a leggazdagabb területet, amelyet addig a spanyolok Amerika földjén láttak (még nem sejtették, hogy délebbre még mesésebb gazdagságú zsákmány, a hétmilliós Inka Birodalom terül el, a mai Peru és Ecuador területén).
A két kultúra – a spanyol/európai és azték/amerikai – találkozására, és e találkozás következményeire emlékezünk ebben az írásban most, kerek ötszáz évvel azután, amikor is 1519 nyárutóján Cortez seregei a hegyeken keresztül az aztékok fővárosa felé tartottak.
*
Cortez az Azték Birodalomnak alávetett indián törzsekkel és városállamokkal harcolva 1519 augusztusában jutott el a csodás főváros, Tenochtitlán falai alá. A különös idegenek érkezése megzavarta az azték uralkodót. Az ekkor uralkodó II. Moctezuma császár és papjai kétségbe estek. Egyre-másra rossz előjelek árnyékolták be Moctezuma uralkodását: előbb szárazság sújtotta a birodalmat, majd gömbvillám égetett porrá egy templomot Tenochtitlánban, végül abban az évben, amikor üstökös suhant át az égbolton,
Hogy rendkívüli lények, az nem lehetett vitás: furcsa állatokon ültek, olyan fegyverekkel harcoltak, amelyek tüzet okádtak, és négylábú, vad, nagytestű állatok kísérték őket, amelyek csatában elbántak egy emberrel is.
Vajon igaz a mendemonda, hogy Quetzalcoatl, a Tollas Kígyó tért vissza? Az aztékok Quetzalcoatl, a maják Kukulkan néven emlegették az istent, aki elutazott keletre, a tengeren túlra, de megígérte, hogy visszatér. Azt beszélték, ez az isten nem kívánt emberáldozatot, csak madár- és kígyóvért fogadott el. Az „aranykor” istene volt, akit a többi isten száműzött.
Tenochtitlán lagúnavárosa a mai Mexikóváros helyén
Míg Moctezuma habozott, szembeszálljon-e az ismeretlenekkel vagy higgyen a mendemondában, Cortez egyre közeledett, vér- és lángcsíkot húzva maga után. De a konkvisztádor nemcsak kegyetlen hadvezér volt, hanem jó diplomata is. Az azték emberáldozatok és adók által megnyomorított alávetett népekkel elhitette, hogy felszabadítójuk. Táborában volt egy fiatal nahua indián lány, Malinalli, akit a spanyolok Doña Marina névvel illettek. A szakirodalomban a neve többnyire egyszerűen: La Malinche.
Malinalli 20 másik lánnyal együtt ajándékként került Cortez táborába. Megkeresztelték őket, és Malinalli megtanult spanyolul. Mivel intelligens lány volt, hamar felhívta magára Cortez figyelmét. Ő tolmácsolt a konkvisztádor és az azték helytartók, valamint a törzsfőnökök között. Ott volt Cortez mellett a Tenochtitlánba való bevonuláskor, és akkor is, amikor 1520. június 3-án a „szomorú éjszakán” (Noche Triste) az aztékok elől menekülniük kellett. Idővel Malinalli fiút szült Corteznek. Egyikét a mesztic (indián-fehér) gyermekeknek, akiknek ereiben a hódítók vére elvegyült a meghódoltak vérével. Emellett a saját alattvalói által meggyilkolt (halálra kövezett) Moctezuma lánya, aki a keresztségben az Izabella nevet kapta, szintén szült egy gyermeket Corteznek: Lenor Cortez Moctezumát. A hódító biztatására tisztje, Pedro de Alvarado szintén indián lányt vett feleségül. Ezek dinasztikus kapcsolatok voltak, de vezéreiken kívül az egyszerű katonák is – fehér nők híján – indián párt választottak. Lassan kialakult egy új embertípus a gyarmatokon.
*
Moctezuma és Cortez
Mexikóban és másutt is, egész Spanyol-Amerikában egy sajátos pigmentológiai hierarchia alakult ki, amelyben a bőrszín és származás határozta meg az egyén helyét. Bár régióról régióra változtak a kategóriák, alapvetően a következő volt a rangsor. A hódítás utáni társadalomban természetesen a spanyolok álltak a társadalmi hierarchia csúcsán. Idővel az anyaországiak és az amerikai születésűek, a kreolok elkülönültek. A fehérek alatt álltak a rangsorban a meszticek, azaz a fehér és indián szülők gyermekei. Majd a mulattok, vagyis a fekete és fehér szülők gyermekei következtek. Aztán a zambók, vagyis az indián és fekete szülők gyermekei. Majd az indiánok, és a hierarchia alján a feketék, akik valamennyien rabszolgák voltak.
Spanyol-Amerika társadalma fehér dominanciájú volt: például a hivatalnok nem lehetett indián vagy fekete születésű. 1578-ban törvényt hoztak Mexikóban, hogy a feketék nem lakhatnak indián falvakban, megakadályozandó a vegyes házasságokat. A spanyol gyarmati hatóságok abból a feltételezésből indultak ki – nem logikátlanul –, hogy a félvérek, akik nem tartoznak igazából se ide, se oda, ugyanakkor mindkét kultúra értékeit magukba szívják,
Valóban, számos meszticet és mulatott találhatunk a későbbi felszabadító, függetlenségi háborúkban. Elég olyanokra gondolni, mint a mesztic José María Morelos mexikói pap, szabadságharcos vagy a mulatt Manuel Carlos Piar, a venezuelai Bolívar harcostársa. Mégse beszélhetünk olyan értelemben vett „faji előítéletességről”, mint az észak-amerikai angol gyarmatok esetében. Magának a spanyol államnak is érdeke volt, hogy a korábbi indián elit önként meghódoló részét beillessze az új társadalomba, és természetesen a katolikus egyház oktatási szerepe révén egy tanult indián réteg is megjelent a közéletben. Az is igaz, hogy bár a bőrszín sokat számított, és sokszor akadályt jelentett, a nagy vagyon „kifehérítette” tulajdonosát, és a kapcsolati tőke megnyitotta az alkirályok elő- és hálószobáit is.
Nem minden indián élte meg sorscsapásként az Azték Birodalom végét. Az aztékok ellenségei tevékenyen hozzájárultak Cortez győzelméhez. Hogy Cortez kicsiny serege nem pusztult el, döntően indián szövetségesei érdeme, akik logisztikailag, élelemmel, vízzel, információval, majd harcosokkal is segítették a gyűlölt azték hatalom elleni harcban.
Tlaxcala városa, amely a legnagyobb áldozatot hozta a spanyolok oldalán, kiváltságokat kapott. A tlaxcalai indiánok e kiváltságok birtokában úgy éltek, mint a spanyolok: hölgyeik hordszéken vitették magukat, férfijaik kardot és tollas kalapot viseltek, mintha csak Spanyolország valamelyik városában lettek volna. Még a 19. században is büszkék voltak az I. Károly spanyol király (V. Károly német-római császár) által szentesített előjogaikra, amelyeket persze a spanyol korona idővel mind szűkebb térre szorított.
*
Mexikóváros a 18. században
A spanyol, indián és fekete kultúrának voltak közös elemei. Ilyen volt a – Latin-Amerikában mindmáig hagyományként élő – machismo, a férfiasság kultusza. A hódítók katolikus vallása kohéziós erővel bírt a társadalomban, noha az indiánok és az afrikai rabszolgák is átmenekítettek sok szimbólumot és motívumot korábbi vallásukból. A mexikói indiánok sok közös vonást találtak a kereszténységgel: a Földanya és Szűz Mária megfeleltethető volt számukra, mindkét kultúrában hittek a halál utáni életben, sőt még a böjt is hasonló volt. Hogy milyen hatást gyakorolt az indián kultúra, azt mutatja, hogy az indián arcvonású (barna bőrű, vágott szemű) Guadalupe-i Szűz alakját hímezték a mexikói függetlenségi háború zászlajára. Az életmódban is a spanyol nemesség lett a mintaadó. Létezett egy bizonyos „úrhatnámság”, amely az előkelőség, a büszke származás, a hedonista életvitel keveréke volt.
A 18. századi értelmiség tagjai, valamint a 19. századi nemzeti elitek felemásan viszonyultak Spanyol-Amerika mesztic és indián örökségéhez. Egyrészt érvényesült az indián alakjának romantizálása, a rousseau-i „nemes vadember” és a Guadalupe-i Szűz jegyében. Másrészt sokan amolyan széchenyis és Szekfű Gyula-i stílusban ostorozták a „nemzeti” – illetve ez esetben „kontinentális” – bűnöket, amelyek voltak: a kreol „gőgje”, a meszticek „úrhatnámsága”, az indián „passzivitása”, és általában a közrestség minden téren, minden csoport részéről.
amely szerintük nem kezelte önmagával egyenrangúan gyarmatait. Néhányan eljutottak oda a századvégi pozitivisták, a cientificók közül, hogy fehér, de szigorúan csak észak-európai bevándorlás támogatásával kell fölfrissíteni a latin és indián vért. Mexikóban a pozitivizmus összekapcsolódott elég szerencsétlen módon a Porfiriato rendszerével, azaz Porfirio Díaz (1876-1910) diktatúrájával, és a szociáldarwinizmussal, amelynek hívei lenéztek mindent, ami latin- és indián-amerikai, és magasztaltak mindent, ami észak-európai és észak-amerikai. A magasztalásból pedig országuk Európától vagy Észak-Amerikától függő helyzete lett. Díaztól a kubai Batistáig ér a sor azon elnökökből, akik ebbe a zsákutcába futottak bele.
Díaz hatalmának az 1910-es mexikói forradalom vetett véget. Az 1910-es forradalom a középrétegek forradalma volt a nagytőkések, nagybirtokosok oligarchiája ellen. Az egymást követő kormányok nemcsak az ország külföldi vállalatoktól való függőségét szüntették meg, és földosztást hajtottak végre a szegényparasztság között, hanem meghirdették a „meszticizálódás” programját. José Vasconcelos oktatási miniszter kijelölte célként az analfabetizmus felszámolását és a mexikói nemzeti kultúrának a népi kultúrával való feltöltését.
Jelenet az 1910-es mexikói forradalomból
A cél az volt, hogy kiemeljék a passzivitásból az ország indián paraszti tömegeit, és kulturálisan egy „meszticizálódást” hajtsanak végre:
Latin-Amerika-szerte új kulturális irányzat született, az indigenismo, amely az indián öntudatosodás érdekében alakult. Kicsit a magyar népi mozgalomhoz hasonlítható: ez is a parasztba (az indián parasztba) vetette horgonyát, és ez alapról kívánta megújítani a nemzetet. Az indigenismo hadat üzent „harmadik erőként” mind a hagyományos oligarchisztikus eliteknek, mind baloldali modernizációs kísérleteknek, amennyiben az utóbbiak nem törődnek a földkérdéssel.
Az indián kultúra ma ismét reneszánszát éli. Jelen van a mexikói freskófestészetben, a kézművességben, a mexikói filmben, amelyek bőven merítenek motívumokat az indián múltból. Az látható az 1980-as évek óta, hogy Mexikóban is, Latin-Amerika más részein is az indiánok egyre aktívabbak a politikában, és határozottan kiálltak lakóhelyük védelme és kulturális jogaik mellett, akár a baloldali (ld. Nicaragua, Mexikó), akár a jobboldali (Bolívia, Brazília) rendszerekkel szemben.
Hogy az indián öntudatosodás képes-e változtatni a kontinens sorsán, az persze kérdéses. De az biztos, hogy kerek ötszáz évvel Cortez hadba vonulása után, a háborúk, majd a békés egymás mellett élés, s végül az egybekeveredés után Mexikó az európai és az indián kultúrák olvasztótégelyeként, az Egyesült Államok árnyékában is Latin-Amerika vezető hatalmává nőtte ki magát.
Az angol beteg című film magyar főhősének valódi élete lenyűgöző, interaktív albumot ihletett: tartalmában és esztétikájában is méltó ajándék kerülhet a karácsonyfák alá.
Legismertebb labdarúgónk példája azt mutatja, hogy nem az eszközkészlet számít, hanem hogy mi jön belülről.
Sokkal fontosabb és súlyosabb problémákkal bajlódunk, mint pár éve, amikor a mozgalmatok elfoglalta az agonizáló baloldal helyét a céges érdekeltségek miatt.
Hogyan lehetséges, hogy a történelem összes kultúrája észak, dél vagy kelet felé orientálódott, és sohasem nyugat felé? Az égtájak kultúrtörténete színesebb és tanulságosabb, mint azt a GPS korában bárki gondolná – állítja Jerry Brotton, a reneszánsz professzora.
Nincs miért kárörvendeni az egyre mélyebb és szerteágazóbb német válságjelenségek kapcsán. Rajcsányi Gellért írása.
A közel négyszáz oldalas, gazdagon illusztrált kötet nem csak a Liget páratlanul gazdag, több mint két évszázados múltját mutatja be történeti hűséggel, a jelen, azaz a Liget Budapest Projekt fejlesztései is kiemelt szerepet kapnak.
Ügyvédje szerint F. János előadásai nem objektívek, és nem vehetőek figyelembe bizonyítékként.
A német Katasztrófavédelmi Hivatal (BBK) alelnöke, René Funk szerint minden német háztartásnak fel kell készülnie az elhúzódó áramkimaradásokra és más vészhelyzetekre.
