Nem csak az állam bevételei, hanem maguk a venezuelaiak is kóros fogyásnak estek a válság kezdete óta. Az előbb gazdasági, majd társadalmi és mostanra politikai krízisbe süllyedt dél-amerikai ország példája mutatja: a legszerencsésebb adottságokat és a korábbi nagy jólétet is el lehet... szúrni, ha inkompetens vezetés ragadja meg a teljhatalmat.
Rubint Rékát talán még a „Bretix” okozta sokkból is kilendítené az, ha megtudná, hogy a venezuelaiak az alakreform élvonalában járnak:
Igaz, nem annyira az Update-tudatosság okán, hanem mert a Chávez-féle, kőolajexportra épülő szocialista gazdaságpolitika összeomlott.
A Nicolás Maduro volt buszsofőr által „átvett” rendszerről sorban érkeznek a rémületesebbnél rémületesebb hírek: nemrégen írtuk meg, hogy Venezuelában a kilencvenes évekbeli szintre emelkedett vissza a gyermekhalandóság, illetve a fertőző és parazitás jellegű betegségek száma is növekszik. Abban az országban, amelyet tíz éve még a nincsteleneket felemelő jóléti intézkedésekért csodáltak a baloldali értelmiségiek, ma a lakosság 90%-a szegénységben él.
De pontosan mi vezetett a venezuelai baloldali kísérlet csődjéhez?
Venezuelai életképek 1956-ból
Chávez másolta a hibákat
Hugo Chávez gazdaságpolitikája nem a semmiből jött: a Venezuelát a hatvanas-hetvenes években kormányzó erők által kijárt utat követte. Hogy ez az út annak idején a semmibe vezetett, annak intő jelként kellett volna szolgálnia a chávizmus életképességére vonatkozóan is.
A közgazdászok „hollandkórnak” nevezik azt a jelenséget, amikor egy húzóágazat ellehetetleníti a gazdaság többi részét. (Hollandiában az ötvenes évek végén fedeztek fel nagy földgázkészleteket, a nyersanyagexport az egekbe lökte a holland forint árfolyamát, ami aztán az exportpiac elsorvadásához és az ipar hanyatlásához vezetett.)
Venezuela a világ kőolajban leggazdagabb országa, a nyersanyag azonban legalább annyira átok, mint áldás: ideig-óráig ugyan hallatlan prosperitást biztosít, hosszú távon azonban inkább egészségtelen gazdasági állapotokat eredményez.
A demokrácia 1958-as győzelme után nagyszabású társadalmi reform kezdődött meg, az olajkitermelésre alapozva nagy összegeket fordítottak oktatásra, egészségügyre, villamosításra, a gazdaság gyorsan növekedett,
Jól jelzi ezt az az adat, hogy kormányzat 1974 és 1979 között több pénzt költött, mint az ország függetlenségének kihirdetése, vagyis 1830 óta összesen. A japán tévék, a német autók, az amerikai ruhák elöntötték az országot, Venezuela pedig a világ élvonalába emelkedett az egy főre jutó skótwhisky-fogyasztás tekintetében. Habár egyre nyilvánvalóbb volt, hogy ez a növekedési ütem fenntarthatatlan, az állami költekezés visszaszorítását célzó tervek sorra a kukában landoltak.
Amikor virágzott Venezuela
A szép világnak aztán az olajár 1983-as bezuhanása vetett véget, az egymást követő kormányok az államadósság felpumpálásával igyekeztek finanszírozni a mértéktelen kiadásokat, az egyre inkább rogyadozó gazdaság azonban fájdalmas válságkezelést követelt meg.
Az 1988-as elnökválasztáson populista programmal győzedelmeskedő Carlos Andrés Pérez beiktatása után egyezményt hozott alá azzal az IMF-fel, amit a kampány alatt még „neutronbombának” minősített (a Világbank közgazdászait egyszerűen „népirtóknak” nevezte). Pérez 1974 és 1979 között is elnök volt, ő volt tehát az egyik fő felelőse a hetvenes évek felelőtlen gazdaságpolitikájának, most viszont az IMF 4 és fél millió dolláros kölcsöne fejében roppant népszerűtlen intézkedésekre kényszerült: megkezdték az olajszektor liberalizálását, eltörölték az állami árszabályozások többségét, így
A Pérez-féle megszorítások nyomán 1989-ben hatalmas tüntetések robbantak ki a fővárosban, Pérez a nemzeti gárdát vetette be, különböző becslések szerint 500-3000 tüntető halála árán sikerült elfojtani a tiltakozásokat. A helyzet azonban bizonytalan maradt: bizonyíték erre Chávez két sikertelen puccskísérlete 1992-ben.
Castro és Chávez
Bolivári missziók
Hugo Chávez, a fiatalkorában még a marxista-hodzsaista felkelők ellen bevetett, de lassanként a szélsőbaloldali ideológiák hatása alatt került katonatiszt a Bolivári Forradalmi Mozgalom nevű titkos szervezet alapítójaként kezdte meg politikai pályafutását. 1992-ben a csoport két felvonásban, kubai titkosszolgálati támogatással puccsot kísérelt meg a neoliberális reformokat bevezető Pérez kormányzata ellen, akciója azonban kudarccal járt. Chávez két évig a börtönben pihent, míg a Pérezt követő Rafael Caldera kegyelmet nem adott neki. 1998-ben aztán szocialista programmal nyerte meg az elnökválasztást.
Chávez hatalomra kerülése után
az így befolyó pénzt pedig jóléti programokra – vagy ahogyan az elnök nevezte őket: bolivári missziókra – költötte, 777 milliárd dollárral növelte az ilyen irányú kiadásokat.
Hogy mit tartalmaztak ezek a küldetések? A „Robinson-misszió” véget kívánt vetni az írástudatlanságnak (a venezuelai kormány azzal kérkedett, hogy másfél millió embert tanítottak meg írni-olvasni). A „szomszédságon belüli misszió” kubai doktorokra támaszkodva biztosította a szegények számára az egészségügyi ellátást, illetve kórházépítéseket is magába foglalt. A „boltmisszió” jegyében egy 12 ezer üzletből álló szupermarketláncot hoztak létre, amelyben 25-50 százalékkal olcsóbban lehetett beszerezni a mindennapi fogyasztási cikkeket – Chávez ezzel párhuzamosan az élelmiszerimport visszaszorítását is meghirdette. Ezen kívül az elnök a földreform és a házépítés misszióit is bejelentette.
Chávez petrodollárokból finanszírozott politikájának meg is lettek az eredményei: a szegénységi ráta az 1996-os 71%-ról a kétezertízes évek elejére 21%-ra, a mélyszegénység 23,4%-ról 8,5%-ra zsugorodott, a lakosság 96%-a jutott tiszta ivóvízhez. Tömegek kerültek be az oktatási rendszerbe, csökkent a munkanélküliség, az egy főre jutó GDP Chávez regnálása alatt több mint hatezer dollárral nőtt.
a meglévő vállalatok államosítása mellett több száz állami vállalatot és ügynökséget hoztak létre.
Az elnök a rendszer politikai alapjának kiszélesítéséről sem feledkezett meg: minthogy az államszervezet – így a katonaság egy része – továbbra is ódzkodott a változásoktól, Chávez a közvetlen demokrácia elveit aggatta ki a szocialista paradicsom kirakatába.
„Ne várjatok holnapig. Hívjátok fel a szomszédokat. Hívjátok fel a barátaitokat. Szervezzetek egy kört és találjatok ki, hogyan foltozhatjátok be a kátyúkat az utcátokban, hogyan támogathatjátok a kormányt, hogyan érvényesíthetik a jogaitokat!” – Chávez ezzel a jelszóval, kubai mintára hirdette meg a 7-11 emberből álló ún. bolivári körök, majd a helyi tanácsok létrehozását. Ezek feladata elviekben az lett volna, hogy a lakosság igényeit közvetlenül juttassák el a végrehajtó hatalomhoz, a valóságban inkább a chávista indoktrináció eszközéül szolgáltak.
Számos effajta kör aztán colectivóvá, felfegyverzett kormánypárti milíciává alakult át,
ezek az erőszakos bandák a szocialista rezsim elleni tüntetések megfékezésében is jelentős szerepet kapnak.
Elmúlt a kegyelmi pillanat
Chávez szerencsés pillanatban foglalhatta el az elnöki széket: az ismét emelkedésnek indult olajáraknak köszönhetően (elnöksége kezdetén a hordónkénti ár 18 dollár volt, míg halála évében, 2013-ben több mint 100 dollár) valóra válthatta balos ígéreteit.
Az olajexportból jövő bevételek 1998 és 2013 között közel 600 százalékkal emelkedtek, a kitermelt olaj mennyisége ugyanakkor jelentősen csökkent, érdemi fejlesztések tehát nem történtek az olajiparban, az infrastruktúra, a technológia mind jobban elöregedett. Eközben Chávez szövetségeseit – így Kubát – rendkívül olcsón értékesített olajjal segítette ki.
Nem az volt tehát a kérdés, hogy elkövetkezik-e a csőd, hanem az, hogy mikor,
Az elnök 2002-ben magasabb fokozatra kapcsolt, még jobban kiterjesztette az állami beavatkozást, árszabályozásokat vezetett be, ennek pedig még az olajboom idején megvoltak a következményei: 2006-ban már élelmiszerhiány sújtotta a venezuelaiakat, előrevetítve a totális gazdasági recessziót.
Chávez ezzel egy időben nekiállt a demokratikus ellensúlyok kiiktatásának is: 2004-ben az addig húsztagú Legfelsőbb Bíróságot további 12 bíróval bővítette, így vonva uralma alá a testületet, törvényekkel korlátozta az újságírók kormányt érő bírálatait.
2013 körül visszaestek az olajárak, ezzel pedig ismét beütött a krach. Az immár Nicolás Maduro vezette kormányzat pénznyomással kívánta orvosolni a bevételkiesést – ennek a
Az sem segített a helyzeten, amikor Maduróék öt nullát levágtak a bolívarból, árfolyamát pedig a mindenki által nevetségesnek tartott állami kriptovalutához, a petróhoz kötötték. Eközben a minimálbért egyre-másra emelgeti a kormány, ez azonban mit sem változtat a venezuelaiakat sújtó nyomoron: általános az élelmiszer- és gyógyszerhiány, rendszeresek az áramkimaradások, a kórházakban középkori állapotok uralkodnak.
Nicolás Maduro hiába vetett be az elmúlt években mind erőszakosabb eszközöket a rendszer egyben tartására, nagyon úgy tűnik, hogy a venezuelai szocialista kísérlet a végéhez közeledik.
A csőd azonban túlmutat Chávezék agyatlan túlköltekezésén: az összeomlásban a Venezuelát 1958 óta vezető összes kormányzat felelőtlensége benne van.
Egyre távolodik egymástól az Egyesült Államok és az Európai Unió. Előbbi ráadásul egy merőben új kontinens képzel el, ahol egyes országokkal működne csak szorosabban együtt.
Abban is biztosak lehetünk, hogy ez még nem az utolsó fejezet. És én már azt nagyon várom, hogy megjelenjen a film végén a felirat: VÉGE.
Tovább fokozódik a pattanásig feszült helyzet Amerika és Venezuela között.
A Daily Mail úgy tudja, az amerikai külügyminiszter számára egy másik háború vált elsődleges prioritássá, háttérbe szorítva Ukrajnát.
A katolikus egyházfő szerint jobb lenne párbeszédet kezdeményezni, vagy gazdasági nyomást gyakorolni Venezuelára.
50 milliós vérdíj, CIA és amerikai hadihajók: vége Maduro rendszerének?
Washingtonban egyre valószínűbbnek tartják, hogy a kemény nyomásgyakorlás után diplomáciai csatorna is nyílhat a venezuelai vezető felé.
A Hertha drukkerei remélik, méltó búcsúztatásban részesítik majd a magyar szakembert.
Az ENSZ hangsúlyozza: a tartós visszatéréshez nagyszabású újjáépítésre és munkahelyekre lenne szükség.
