Sárgamellényesek: megszólalt a nép – Kardos Gábor a Mandinernek

Sárga forradalom után jöhet a zöld forradalom – írod. De mire alapozod ezt? A sárgamellényesek az ökológiai érvekre hivatkozó üzemanyag-adóemelés ellen kezdtek el tüntetni – vagyis pont, hogy olcsóbban szeretnének tovább autózni. Hol van ebben a környezetvédő aktivizmus?

Bontsuk ki ezt a dolgot a mainstream fake news csomagolásból: a fő követelésük nem a zöld adóemelés eltörlése volt, hanem az egyenlőség elvét semmibe vevő neoliberális adópolitika ellen lázadtak fel. Miután Macron eltörölte a vagyonadót és a cégeknek is jelentős adókedvezményeket adott, az így kieső adóterheket a középosztályra akarta áthárítani. Például a kérdésedben említett új adóval is, de az csak az utolsó csepp volt a pohárban. Olyasmi mint egy casus belli – nyilván szinte sosem a közvetlen kiváltó körülmény vagy apropó a nagyobb konfliktusok valódi, mélyebb oka. A francia nép a neoliberális politika ellen lázadt fel, a társadalmi egyenlőtlenség növelése ellen.

Az sem mellékes, hogy igazából az államháztartás benyelte volna ezt a zöld címszóval beszedett adótöbbletet, és semmi komoly garancia nem volt arra, hogy valóban jól használnák fel az erre befizetett pénzt.

Macronnak volt egy nagyon népszerű zöld aktivista minisztere, Hulot, aki nyár végén lemondott, feladva a harcot az ipari és gazdasági lobbik ellen – ezzel az elnök egész korábban meghirdetett zöld átállási politikája hitelét vesztette. Októberben pedig a Danone fő lobbistáját nevezték ki a környezetvédelmi tárca államtitkárának, amivel Macron zöld politikája maradék hitelét is felélte. Nem csoda, ha az emberek nem hitték el, hogy tényleg zöldítésre használnák az üzemanyagra kivetett újabb adókat.

Az adóemelésen túl mi táplálja az elégedetlenséget?

Nem csak az üzemanyag adóról volt itt szó: ez a mai népfrontos mozgalom

ami elsősorban a fővárosi értelmiségi fiatalok megmozdulása volt, míg a mostani inkább vidéki családapák és családanyák, a sans-culotte-ok mai utódainak mozgalma. Szóval ha egybites válasz kell valakinek, akkor egyáltalán nem az üzemanyagadóról szól ez. Sokkal inkább az egyenlőségről és a társadalmi igazságosságról. Itthon sajnos újra és újra el kell magyaráznom, mert a hazai közvélemény nem érti és sajnos a témával foglalkozó cikkek zömében sem sikerült tényszerűen tálalni. Talán 4-5 komolyabb Franciaország-szakértő, ha akad itthon, és sajnos nem ők írják ilyenkor a cikkeket. A legtöbb hírportál angol nyelvű cikkeket linkelt be a beszámolóiba, ami azt jelzi, hogy a szakmaiság minimumát sem sikerül hozni a francia témákkal kapcsolatban.

Ludovic Lepeltier-Kutasi francia-magyar lapvezető a Mandinernek azt mondta: a kertvárosok népe lázad – egyetértesz vele, vagy árnyalnád ezt a képet? Szerinted kik a sárgamellényesek?

Tulajdonképpen erre ad választ részletekbe menően a cikkem, ami ennek a beszélgetésnek az apropóját adta. Az elemzésekben ismétlődtek olyan szociológiai evidenciák, hogy inkább vidékiek, a peremvidékek voltak az érintettek, akik autóval ingáznak; de ez részigazság, mert a nagyvárosokban is nagyon jól mobilizáltak. Tény viszont, hogy ezúttal nem a külvárosi kamaszok vitték a prímet. Szerintem izgalmasabb megfigyelés, hogy feltűnően sok nő volt a sárgamellényesek közt, és a legfontosabb szociológiai faktor az, hogy családapák és családanyák alkották a derékhadat, mint 1789-ben a sans-culotte-ok esetében is. Az idén félévszázados jubileum dacára '68 alig került elő referenciaként, ahogy a párizsi kommün sem, legfeljebb balos aktivista körökben. De

A fő analógia az, hogy ma is a nép a fő aktora ennek a mozgalomnak. Az a nép, akinek csak a szavazatát gyűjtik be X évenként, de utána senki sem törődik érdemben vele. Ők a parlamentarizmus politikai gyakorlatában az elfeledett, kisajátított és pártérdekek szolgálatába állított többség, a népuralom kárvallottjai, akikre mint legitimációs bázisra csak hivatkozik a hatalom szinte minden parlamentáris demokráciában, miközben a gyakorlatban szűk elitek érdekeit érvényesítik velük szemben. Emiatt hallani sem akartak arról, hogy pártok, politikusok vagy akár szakszervezetek rátelepedjenek a mozgalmukra; sőt: általában a médiát is elhajtották, mert azt gondolták és szerintem nagyon is joggal, hogy a sajtó sem hitelesen képviseli őket és érdekeiket.

Most viszont elkezdték tényleg önmagukat képviselni.

Feltűnő volt, hogy csak most kaptak szót a médiában nagyobb számban egyszerű emberek, kamionsofőrök vagy takarítónők. Legalább kiderült, hogy sokkal érdekesebben beszélnek politikáról, mint a politikusok vagy más főállású megmondók, politológusok, ilyen-olyan szakértők. Ennek oka egyébként rém egyszerű: mert

ahol minden kérdést, a politikaiakat is és a környezetieket is sokkal inkább a bőrükön érzik. A megélhetési zöldek vagy zöld politikusok az elithez tartoznak és beröpködik a világot, nemzetközi konferenciákon szakértőként fontoskodva aggódnak az ózonlyuk és a klímaváltozás miatt. Ez nekik – vagy magamat sem kihagyva: nekünk – leginkább arra lehetőség, hogy elegáns társaságban olyanokkal brillírozzunk, hogy mi már tudjuk, mikor lesz a világvége… de persze tenni ellene már nem jutna eszünkbe, mert ahhoz ki kéne jönnünk abból a komfortbuborékból, a fake news melegágyából, amiben élünk.

Ehhez képest egy montpellieri takarítónő is sokkal életbe vágóbban beszélt még a környezeti problémákról is, amikor azt mondta a France Info-n: „tudom, hogy a Föld ég… és tudom, hogy nekem is kell áldozatot hozni, de az nem igazságos, ha nagyobb arányban kell a minimálbéremből fizetni mint a vagyonosoknak”. Milyen igaza van. Nem azért beszél sürgetőbb szükségként a váltásról, mert több tanulmányt olvasott a klímaváltozásról, mint mi; elkényeztetett értelmiségiek; hanem sokkal inkább azért, mert minden kérdés élesebben merül fel az ő életében, így ez is. Ha ezt végre felfognánk, nagyon fontos következtetések kiindulópontja lehetne. Attól tartok, még nagyon-nagyon kevesen fogják fel. Lájk szinten nem elég rábólintani.

Mi a helyzet a szélsőjobbos és a szélsőbalos radikálisokkal? Ők mennyire vannak jelen a sárgamellényesek között, és mennyire tudják becsatornázni az elégedetlenséget a saját politikai erejükbe?

Ha barkochbáznánk, azt mondanám: nem jellemző. Amikor egy olyan népmozgalmat látunk, amelyiknek társadalmi támogatottsága folyamatosan kétharmad feletti, akkor értelmetlen a szélsőségek alapján erőltetni az értelmezését. Legfeljebb annyi igaz ebből, hogy

Vagyis sokkal inkább semlegesítette, feloldotta magában a szélsőségeit. Legkevésbé az elitet és az értelmiséget tudták mobilizálni, ami logikus, mivel elitellenes mozgalomról van szó. A balos értelmiség se rajong emiatt, mert nem nekik sikerült megmozdítani a népet, hanem magától mozdult meg, és máig nem értik, mi ez a sztori. Az elemzők sokszor emiatt érezhetően dühösek a sárgamellényesekre és alkalmasint azzal állnak bosszút, hogy egy rakás hülyeséget tulajdonítanak nekik – amivel leginkább a saját hülyeségeiket vetítik rájuk. A szélsőjobb is alapvetően hasonló okokból frusztrált mint a baloldal, hogy nem nekik sikerült mobilizálni a népet, hanem magától mozdult. Ez az egészben a legszebb és legérdekesebb mozzanat. Amit senki sem várt.

Miért nem volt ez várható?

Az egy ideje feltűnt, hogy mekkora tévedés volt a jólétben elhülyülve elhinni: „a történelem véget ért”… de arra csak most döbbenünk rá, hogy 

Hiába tűnhetett egy ideje osztály nélküli társadalomnak ez a globális fogyasztás-kommunizmus, ahol már nincsenek prolik, mert ők is megvehetik az óriásképernyős butítógépeket. Most nagy zökkenéssel érkezünk meg újra a történelmi rögvalóba, ahol újra evidens: koronként hatalmas átrendeződésekre, drámai fordulatokra és akár forradalmakra, illetve háborúkra kell számítanunk, mert sosem volt ez másként a történelemben. Csak a tévézéstől, a fogyasztói jóléttől ideig-óráig bekábult, elhülyült emberek hihették, hogy most már csak sorozatnézésből meg bulikból és vakációk tervezgetéséből fog állni az élet. A melósok persze inkább tudhatták mindvégig, hogy ez csak egy illúzió, aminek terjesztése inkább az értelmiség, illetve a jómódban élő rétegek történelmi felelőssége és bűne.

A mai francia politikában egyrészt nagy erővel jelen van a jobboldali, konzervatív identitárius mozgalom, másrészt a radikális baloldali, progresszív, egalitárius aktivizmus is. Lehet, hogy az elfáradt mérsékelt jobb- és baloldali néppártok után ők fogják elfoglalni a politikai pólusokat?

A kérdés első fele egy elterjedt tévhitre utal: a francia társadalomban minimum 1789 óta nettó kisebbségben van és kulturálisan inkább marginális a „konzervatív identitárius” elem. Bár kérdés, mit értünk rajta: ha a katolikus konzervatív polgárságot, az máig erős maradt. Ha a szélsőjobbot, az viszont sosem tudott konszolidálódni, sosem vesztette el marginális felhangjait. Ne feledjük el a történelmi tényt, hogy

Pontosan most, a sárga forradalommal billen ebbe vissza az ország. Népmozgalomként és nem pártként, mivel az utóbbi években látványosan leépült a történelmileg mindig nagyon erős szocialista párt, illetve már korábban remízbe került a franciáknál szintén hagyományosan erős kommunista párt. Macron amúgy a jobboldalt is és az egész bal-jobb politikai rendszert maga alá gyűrte egy időre és kampányában azzal kecsegtetett, hogy ezt a bal-jobb felosztást meg lehet haladni. A sárgamellényesek közül sokan épp emiatt szavaztak rá és annál nagyobbat csalódtak, amikor saját bőrükön tapasztalhatták neoliberális „reformjait”, illetve azt, ami visszatérő jelzője lett, hogy „a gazdagok elnöke”. Egy egalitárius identitású országban nem meglepő, ha ez a nagy többségnél kiverte a biztosítékot.

A baloldali vagy a jobboldali radikális gondolatnak nagyobb a befolyása a sárgamellényesek között?

A sárgamellényes népfrontos mozgalmat ugyan nem tudta igájába hajtani a hagyományos baloldali erők fő utódpártja, a Jean-Luc Mélenchon vezette France Insoumise (Hajthatatlan Franciaország), de a pártok közül leginkább mégis ők támogatták elvi és gyakorlati szinteken is a mozgalmat. Ők képviselik a népmozgalom legradikálisabb követeléseit is, például a népszavazást és a nemzetgyűlés feloszlatását, a népképviseletnél közvetlenebb demokratikus formák bevezetését, és így tovább. Mélenchon beszélt nemzeti felkelésről és forradalomról is. Tematizációban tehát sokkal nagyobb az átfedés náluk a sárgamellényesekkel, mint a széljobbnál.

És a széljobb befolyása?

Az elnökválasztás elvesztése után Marine Le Pen pártja majdnem szétesett, második embere, Florian Philippot kivált és saját pártot alapított. A Nemzeti Front átkeresztelése sem épp egy sikertörténet, mert máig nem sikerült beépülnie a köztudatba a párt új nevének – az új brand még gyenge. A francia széljobb máig a sebeit nyalogatja és egyelőre nem jelent komoly fenyegetést.

és főleg Magyarország, hogy begyűrűznek az aktuális trendek külföldről és leuralják a közéletet, mert évszázadok óta megszokták, hogy az európai trendek tőlük indulnak és sokkal gyanakvóbban fogadnak minden globális mintát. Jusson eszünkbe a gall hős Astérix és persze Obélix, akik nem engednek a római birodalom nyomásának, az épp rájuk kényszerített globális mintáknak. E tekintetben pont fordítva működnek, mint a magyar közéleti tematizáció.

Válhat önálló erővé a sárgamellényes mozgalom?

Macron pártja után a második erő baloldali, Mélenchon pártja. A normális jobboldal sem tért máig magához Sarkozy bukása, botrányai és őrizetbe vétele óta, ami után újabb K.O. volt nekik az elnökválasztás nagy favoritjának, Fillonnak a gyors belebukása egy olyan ügybe, ami itthon teljesen jelentéktelennek tűnne. A szélsőségek fő táptalaja tehát egyelőre inkább technikai és nem mély társadalmi hátterű változás: a hagyományos baloldali és jobboldali tömegpártok szétesése. Azonban fontos tudni, hogy a köztársasági reflexek sokkal erősebbek a franciáknál mint máshol, így minden drámai fejlemény esetén számítani lehet arra, ami a terrorhullámban is történt: a francia társadalom inkább összezárt a köztársasági konszenzus mentén és nem megosztottabbá vált a krízisben. Hasonlóra lehet számítani elvben a „nemzetközi helyzet további fokozódása” esetén is. Mi több, a sárgamellényes mozgalomból

de nem úgy, mint a médiatulajdonosok által felépített Macron és pártja, hanem alulról szerveződve. E tekintetben a véleménykutatások szerint gyakorlatilag a francia pártok történetében úgyszólván példátlan népszerűséggel indulhatna egy ilyen új, sárga formáció.

Milyennek látod a mozgalom közeljövőjét? Tovább tarthat az ellenállás, vagy jön az elégedetlenség elhalása?

Egyrészt a modell nemzetközi hatása is már most sokkal jelentősebb mint bármilyen helyi tiltakozásé az utóbbi évtizedekben, másrészt a francia társadalomban is mély, strukturális átrendeződést hozott felszínre. Az alapvető okok egyre inkább és egyre több országban fognak hasonló következményekhez vezetni. Ha egy rendszer már középtávon sem képes jólétet ígérni a népnek, sőt: az újabb generációknak élhető klímát, elegendő egészséges élelmiszert és vizet sem tud ígérni, akkor nem meglepő, ha egyre nagyobb tömegek lázadnak fel ez ellen a globalizációnak becézett neoliberális világrend ellen, mely gyakorlatilag gyarmatosította a bioszférát, és a szemünk láttára éli fel annak alapvető erőforrásait, egész jövőjét. 

A hatalmat birtokló elitek a különböző országokban némileg különböző témákkal próbálják elterelni a nép figyelmét a legfontosabb, valóban életbe vágó sorskérdésekről. Nyugaton erre inkább a terrorfenyegetést használja az állam figyelemelterelésre, míg keletebbre a migránsozás vált be jobban, de sokáig egyik látszatot se lehet majd fenntartani, ha közben egyre kritikusabbá válik a vízhez és az élethez szükséges feltételekhez való hozzáférése a tömegeknek. Egyébként még ebben sincs igazán nett különbség, mert a nyugati kormányok is egyre inkább migránsoznak, illetve a terrorfenyegetés keletebbre is általánosan használt manipulációs eszköz a nép, a tömegek kordában tartására a hatalom által – arra hivatkozva, hogy a biztonság felülírja a szabadságjogokat, ami tipikus neoliberális érvelés. Ha egy rendszer nem képes már jövőt ígérni, pontosabban ökokatasztrófa a jövőképe,

Az alapkérdés ez, amit a sárgamellényes népfront felszínre hozott. Ehhez képest minden más mellébeszélés, a neolib versenyképesség éppúgy, mint a migránsozás és a nemzeti szuverenizmus – mert egyik sem ad jövőképet, ha közben úgy feléljük a bolygónk erőforrásait, hogy nem marad semmilyen élhető jövőképünk.

***

Interjúnk itt elérhető második részében Emmanuel Macron francia elnökről és eddigi tevékenységének mérlegéről kérdezzük Kardos Gábort!