Merre tovább, Libanon?

A Külügyi és Külgazdasági Intézet nemrég adta ki „A libanoni belpolitikai helyzet alakulását a 2018 májusban rendezett törvényhozási választások óta” című elemzését. Korábban mi is írtunk az aprócska közel-keleti ország múltjáról és napjairól, tekintettel arra, hogy hosszú évek után májusban végre választásokat tartottak. Lássuk mi történt azóta!

Madártávlatból Libanonról

• Becslések szerint hatmillióan lakják az országot, amely körülbelül akkora nagyságú, mintha két nagyobb magyar megyét összevonnánk;
• A lakosság 40 százalékát az évtizedek alatt beérkező menekültek teszik ki, főleg palesztinok és szírek. A szír háború menekültválságot idézett elő;
• Ugyancsak becslések szerint az ország lakosságának kicsit több mint fele muszlim (síiták és szunniták ugyanakkora arányban), kicsit kevesebb mint fele keresztény;
• A vallási egyensúly kérdését annyira óvatosan kezelik, hogy emiatt népszámlálást már évtizedek óta nem tartanak az országban, a vallási csoportok méltányos képviseletét akképpen oldják meg, hogy az államfő mindig keresztény, a miniszterelnök szunnita muszlim, a parlament elnöke síita muszlim vallású, és a parlamenti mandátumokat fele-fele arányban kell megosztani a keresztények és a muszlimok között;
• Nem kifejezetten szegény ország – például éhezés nincs – az életszínvonal valamennyivel alacsonyabb, mint Magyarországon
• Szomszédjában Izrael és Szíria található, nyugaton a Földközi-tenger határolja;
• Adottságai miatt nehezen tudja kivédeni a külföldi befolyást, folyamatosan óvatos külpolitikát szükséges folytatnia;
• Régiós viszonylatban liberális, nyugatias államként tekinthetünk rá.

A választások előtti állapot és tendenciák

A KKI elemzés két fontos, politikai atmoszférát meghatározó tényezőt emel ki. Az egyik az évtizedekig tartó szír „mentorálás” vagy kontroll. Szíria 1976-ban, a libanoni polgárháború első évében jelent meg csapataival az országban, és azokat csak 2005-ben, a békés cédrusos forradalom után vonta ki. Ezen időszak alatt Szíria minden jelentősebb politikai vitában a „játékvezető” szerepét vette fel, a többségi akarat ellenére is végrehajtotta a döntéseit, vétózott, és üldözte a szír rezsim ellenes formációkat.

hiányzik a döntések meghozatalának, végrehajtásának folytonossága, hiányoznak azok a metódusok, amelyek lehetővé tennék, hogy az intézmények rendesen funkcionáljanak. A második tényező is Szíriához kapcsolódik: a háború hatással volt Libanon gazdaságára, közbiztonságára, és a szomszédban dúló véres konfliktus miatt 2013 helyett csak 2018-ban tartottak parlamenti választásokat.

A szír háború évei alatt egy új választási törvényt dolgoztak ki és fogadtak el Libanonban, azzal a céllal, hogy a kisebb csoportok számára egy méltányosabb képviseleti rendszert alkossanak. Az új törvény viszont nem hozott eget rengető változásokat – ez talán hiú remény is volt, ha azt is figyelembe vesszük, hogy előzetesen minden politikai pártnak az áldását kellett adnia rá, és ez nem történt volna meg, ha veszélyben érezték volna a hatalmukat.

2018 májusban hosszú évek után Libanon újra választott  (Fotó: Executive Magazine)

Libanon választott

Bár a nyugati média sok helyen akképpen értelmezte a májusi libanoni választások eredményét, hogy azt a Hezbollah nyerte, a valóság ennél sokkal összetettebb. Ahogyan korábban, úgy ez alkalommal is az Amal-Hezbollah páros nyerte el a síita mandátumok javát, illetve a jelenlegi köztársasági elnökhöz, Michel Aounhoz tartozó Szabad Hazafias Mozgalom annyi mandátumot szerzett, amennyivel a keresztény és síita blokk koalíciójával elérik a parlamenti többséget. De koalíció ide, koalíció oda, ez sem árul el túl sok mindent – a belpolitikai helyzet komplexitása miatt egy koalíció Libanonban nem jelent teljes és egységes együttműködést. A legnagyobb változás a miniszterelnök, Szaad Haríri és pártja, a Jövő Mozgalom támogatottságában történt: jelentősen visszaesett a támogatottsága.

A választások lezajlását a kormányalakítás követi,

Annak ellenére, hogy Haríri pártjának támogatottsága visszaesett, még mindig ők maradtak a legnagyobb szunnita erők az országban – így a miniszterelnök kinevezése gyorsan megtörtént, ahogyan a síita házelnök, Nabih Berri és a keresztény köztársasági elnök, Michel Aoun személyével kapcsolatban sem keletkezett konfliktus. A problémák így a kabinet kialakítására, a miniszterek személyére és a portfóliók kiosztására korlátozódik.

Az országban a kormányalakítás soha nem ment egyszerűen, hiszen kényesen ügyelni kell az egyensúly fenntartására és számos politikai szereplő szándékát kell figyelembe venni. A kormány felállítása viszont nem igen tűr halasztást. A gazdaság, a hulladékválság, a menekültkérdés, az egyre több szinten felbukkanó korrupció azonnali intézkedéseket kíván. De nem pusztán a belügyek terén jelentkeznek kihívások – a világ nagy és forrong Libanon körül. Milyen kihívásokkal kell szembenézniük? 

^{A „hármak"(balról): Michel Aoun államfő, Nabih Berri házelnök, Szaad Haríri miniszterelnök} 

Első kihívás: az Aszad-dilemma 

Szíria és Libanon szoros, nem konfliktusmentes kapcsolata évtizedekre húzódik vissza, a szír háború kitörése pedig csak még terhesebbé tette a két ország már eddig is feszült kapcsolatát. A szunnita Jövő Mozgalom párt a szír konfliktust saját hatalmának megerősítésére is felhasználta, egyrészt az Aszad-ellenes indulatok meglovagolásával, másrészt a síita Hezbollah ellen. Ennek eredményeként a háború folyamán a libanoni kormány kerülte a hivatalos kapcsolatok felvételét Szíriával, az informális kapcsolatokat viszont fenntartotta, és menedéket nyújtott a szír menekülteknek, ezzel is jelezve humanitárius aggályait. Ezek az intézkedések viszont nem jól sültek el:

A miniszterelnök körül egyre fokozódik a nyomás (főleg a keresztény és a síita oldalról), hogy állítsa helyre a diplomáciai kapcsolatokat Szíriával – és ezzel együtt a szír menekültek hazatérését is kieszközölje. Logikus döntés lenne, de az Aszad elnökkel való megbékélés nem nyerné el a szunnita többség tetszését.

Második kihívás: a menekültek

Az egyik legsürgetőbb kérdés a szír menekültekre vonatkozik, akiket a háború kitörése után – talán pont a libanoni nép polgárháborús emlékezete miatt – „tárt karokkal”, jó szívvel beengedtek az országba. Viszont a szolidaritás és a segítő szándék lassan szorongásba és feszültségbe váltott át, ami nem is csoda, ha pusztán arra a tényre gondolunk, hogy a hivatalos adatok szerint egymillió szír érkezett a parányi köztársaságba – a becslések viszont 1,5-2 millió főről árulkodnak.

A menekültek jelenléte még nagyobb nyomás alá helyezte az állami intézményeket, a közszolgáltatásokat, a munkaerőpiacot és jelenleg is viták folynak arról, hogy miképpen lehetne és egyáltalán lehetséges-e visszatoloncolni őket a származási országukba –ez az ügy különösen fontos tekintettel arra, hogy a sok évekkel ezelőtt bevándorolt palesztin menekültek közül nagyjából 300-450 ezer ugyancsak Libanonban tartózkodik napjainkban is.

Harmadik kihívás: a Libanon belügyeibe való beavatkozások 

Libanonra mindig is egyfajta „arénaként” tekintettek nála jóval jelentősebb erőforrásokkal rendelkező államok. Az egyik rivalizáló páros Szaúd-Arábia és Irán, amelyek az arab tavasz időszakában nem szenteltek nagy figyelmet Libanonra – főleg amiatt,

Viszont 2011 óta a síita Irán felé kezdett lejteni a pálya Libanonban, ahogyan az állam sérülékenyebbé vált és Irán politikai szövetségesei megerősödtek. Szaúd-Arábia 2016-ban eszmélt arra rá, hogy „a vesztes oldalán áll” az aprócska államban és azóta intenzívebben érzékelhető befolyásuk. Az egyik első szaúdi „akció” sokak emlékezetében élhet – a világsajtóban tarolt a hír, hogy Szaad Haríri a szaúdi koronahercegnél tett pár naposra tervezett látogatása során, egy televízióműsoron keresztül váratlanul lemondott a miniszterelnökségéről. A zűrös történet mögött a koronaherceg ingerültségét sejtik a Jövő Mozgalom párt inaktivitása és a Hezbollah megerősödése miatt.

Karikatúra: Irán és Szaúd-Arábia tevékenysége Libanonban 

A botrányosra sikerült kísérlet után Rijád már kissé óvatosabbá vált, de az nem jelenti azt, hogy felhagyott volna a nyomásgyakorlással: többek között megpróbálta megakadályozni Haríri és a köztársasági elnök megbékélését, felfüggesztette a katonai segélyezést, de egyelőre úgy tűnik, hogy ezek az intézkedések sem gyengítik Hezbollah jelenlétét.

Szaúd-Arábia viszont nem marad egyedül a küzdelmével, ugyanis az Egyesült Államoknak – legalább Libanon esetében – ugyanolyan céljai vannak, mint Rijádnak: csökkenteni Irán befolyását, tehát eltüntetni a Hezbollahot az országból. Libanonnak eleve jó kapcsolata van az Egyesült Államokkal és inkább Washington „állami intézményeket és szuverenitást megerősítő” és egyben finanszírozást is jelentő stratégiáját választaná az agresszív szaúdi módszer ellenében. Viszont itt is felmerül a belpolitika stabilitásának és az állam szuverenitásának kérdése.

Közben megjelent Oroszország is a terepen, Moszkva jelentősen meg tudta erősíteni befolyását Libanonban. Az elmúlt időszakban két egyezmény is született közte és Libanon között, ezek közül az egyik katonai együttműködést foglal magába, a másikban Oroszország a szír menekültek hazatérésében való segítséget ajánl fel. Szimpatikus vagy sem, de be kell vallani, hogy Oroszország jelenleg sikeresebb taktikát folytat, mint az Egyesült Államok.

Hogy ki lesz végül a szövetséges? Nos, ez is egy újabb dilemma, egy dilemma az ezer között.

***

Egyéb források: 

https://www.unrwa.org/where-we-work/lebanon

https://data2.unhcr.org/en/situations/syria/location/71

https://www.cia.gov/library/publications/the-world-factbook/geos/le.html