Hatvan éve győzött a kubai forradalom

A Fidel Castro vezette felkelés nyomására hatvan éve, 1959. január 1-jén Fulgencio Batista diktátor-elnök elhagyta az országot, s másnap a felkelők bevonultak Havannába. A forradalom győzelmének napja Kuba nemzeti ünnepe.

Havanna régen

Kubai századok

A Karib-tengerben fekvő Kubát Kolumbusz Kristóf fedezte fel 1492-ben, és miután az indián őslakosokat négy évtized alatt kiirtották, a 19. század végéig spanyol uralom alatt állt. (A Cuba elnevezés helyi eredetű, egy falunak volt a neve.) Az 1895-ös spanyolellenes felkelés 1898-ban spanyol-amerikai háborúvá terebélyesedett, a függetlenséget négy év amerikai igazgatás után, 1902-ben kiáltották ki. Egyezmények révén az Egyesült Államok a mai napig birtokol a Guantanamói-öbölben egy haditengerészeti támaszpontot. Bár Kuba névleg önálló ország lett, megmaradt az amerikai befolyás, amerikai kézben volt a cukornád-ültetvények, a cukorgyárak és a bányák nagy része. A kormány élén katonák és korrupt politikusok követték egymást.

1935-től 1959-ig az őrmesterből tábornokká előrukkolt Fulgencio Batista uralta a politikát, előbb a háttérből irányított, majd 1940-44 között elnökként, 1952-től pedig katonai államcsínnyel diktátorként állt az ország élén. A kemény elnyomás és a rohamosan romló gazdasági helyzet nyomán felszabadító mozgalom bontakozott ki. Batista népszerűtlen uralma ellen intézett támadást 1953. július 26-án pár tucatnyi felkelő, akik a jogász végzettségű, de akkor már mozgalmár Fidel Castro vezetésével megostromolták a Moncada-erődöt Santiago városában, egy kisebb csoport pedig a közeli Bayamóban próbált bevenni egy laktanyát. A kudarcba fulladt akció után Castrót 15 év börtönre ítélték és Pinos szigetére száműzték. Két év múlva a nemzetközi tiltakozás hatására kegyelmet kapott és Mexikóba távozott, ahol öccse, Raul Castro és az argentin Che Guevara támogatásával megszervezte a Július 26-a Mozgalmat, melynek legfőbb célja Batista rendszerének megbuktatása lett.

Batista és társai

Partraszállás

Castro és 81 társa 1956 decemberében a Granma nevet viselő vitorláshajó fedélzetén tért vissza a szigetországba, a partraszállás azonban katasztrofálisra sikerült, a forradalmárok mindössze 12-en maradtak. Ennek ellenére Castro és társai végül mégis felül tudtak kerekedni Batistán, ugyanis a keleti országrész hegyeiben ütőképes – körülbelül ezer fős – gerillacsapatot toboroztak, mely helyismeretének köszönhetően az elnök tizenkétszeres haderejével szemben is eredményesen vehette fel a harcot.

A Július 26-a Mozgalom által hirdetett fegyveres felkelés sorra aratta a győzelmeket, 1958 végére már minden jelentősebb várost elfoglalt. A forradalmárok Che Guevara és Camilo Cienfuegos által vezetett csapata az 1958. december 31-i Santa Clara-i rohammal vívta ki a végső diadalt, másnap Fulgencio Batista örökre elhagyta Kuba szigetét, a Dominikai Köztársaságba menekült.

1959. január 1-jén Havannától több mint ezer kilométerre, a Sierra Maestra hegységben a „felkelő hadsereg” főhadiszállásán Fidel Castro főparancsnok rádióadásokból értesült arról, hogy Batista elmenekült, s egy katonai juntára ruházta át a hatalmat. Castro hamar átlátta a zavaros helyzetet – megkísérlik megmenteni a diktátor nélkül maradt diktatúrát –, felhívást tett közzé, melyben a harc lankadatlan folytatására bíztatott. „Államcsínyt azért, hogy Batista és a főbűnösök megszökhessenek, soha! Forradalmat igen, katonai puccsot soha! Elsikkasztani a néptől a győzelmet – soha!” – állt a felhívásban, amelynek hatására a szakszervezetek általános sztrájkot hirdettek.

Castro, Guevara és a többiek

Bevonulás Havannába

Január 2-án Santiago de Cuba helyőrsége megadta magát, a Moncada-laktanyát egyetlen puskalövés nélkül foglalták el Fidel csapatai. Ugyanekkor Che Guevara és Cienfuegos győzedelmesen bevonultak Havannába, miután semmi ellenállással nem találkoztak Santa Clara és a főváros között. Castro maga január 8-án érkezett meg Havannába, de az általa kiválasztott elnök, Manuel Urrutia bíró már január 3-án hivatalba lépett. Rövidesen megalakult az új kormány is, amelynek elnöke Miro Cardona lett. Ők nem forradalmárok voltak, Batista mérsékelt ellenzékéhez tartoztak. A forradalom hivatalosan is győzedelmeskedett.

Az ideiglenes kormányt 1959. február 16-án felváltotta Fidel Castro uralma: a szigetország miniszterelnöke, majd később elnöke, a Kubai Kommunista Párt KB első titkára lett. A Líder Máximo csaknem öt évtizedig állt a hivatalosan még mindig a kommunizmust építő Kuba élén, miközben tíz amerikai elnök is dolgozott eltávolításán.

Havanna, ma

Reformok után hanyatlás

A hatalomra került forradalmárok földreformot vezettek be, államosították a bankokat és nagyvállalatokat, külpolitikailag pedig a Szovjetunió felé nyitottak. Mivel mindez sértette az amerikai érdekeket, az Egyesült Államok gazdasági embargót rendelt el Kuba ellen, majd 1961 januárjában megszakította a diplomáciai kapcsolatokat, 1961 áprilisában pedig sikertelen kísérletet tett Castro hatalmának megdöntésére. Válaszul Kuba egyre szorosabbra fűzte kapcsolatait a szocialista országokkal, elfogadta a Szovjetunió segítségét is, amely a kubai cukor fejében kőolajat szállított Havannának. Az 1962 októberében kirobbant rakétaválság az atomháború szélére sodorta a világot.

A szocialista világrendszer 1989-es összeomlása után Kuba elszigetelődött, a belső ellenzék nem tudott megerősödni. Az első számú vezető, Fidel Castro 2006-ban egy műtétje után „ideiglenesen” átadta a hatalmat öccsének, Raúlnak, majd 2008-ban lemondott tisztségeiről (Fidel Castro 2016-ban halt meg.) 2015 júniusában Kuba felújította diplomáciai kapcsolatait régi hidegháborús ellenfelével, az Egyesült Államokkal, majd 2016-ban megállapodást írt alá az Európai Unióval a politikai párbeszédről. Bár a szocialista ország politikai ideológiája változatlan, a kormány az utóbbi években számos reformot vezetett be, ami a piacgazdaság kiterjesztését szolgálta.

(MTI)