Az „európai család” házán belül további konfliktusforrások is lappanganak. Oroszország továbbra is feszültséget okoz, főleg a lengyeleknél, illetve a NATO-tól egyelőre független, semleges svédeknél és finneknél is, míg a Balkán EU-NATO-török-orosz küzdőtérré vált.
Tim Marshall felhívja a figyelmet a német-francia kapcsolat fontosságára is: a kontinens hatékony fellépése a kihívásokkal szemben csak akkor valósulhat meg, ha ők képesek megőrizni szövetségüket. E két „európai szuperhatalom” barátsága az egymás iránti félelemből kialakult véres ellenségeskedés után alakult ki: a múltban a franciák megrettentek a nagy német nemzetállam létrejöttétől, a németek pedig attól tartottak, hogy a franciák és az oroszok is – kihasználva az Észak-európai síkság adottságait – egyszerre fogják lerohanni őket.
A németek tartani akarják a lelket az Európai Unióban;
tudják, hogy annak összeomlásával a régi félelmek újra felélednének, a súlyos gazdasági csapásról nem is beszélve, amelyet a régió államainak protekcionista gazdaságpolitikája okozna. És természetesen a franciák sem szeretnének újra egy olyan Európában létezni, ahol árgus szemekkel kell figyelni a szomszéd nagyhatalmat, de ehhez szükséges elfogadniuk és kezelniük, hogy jelenleg Berlin viseli a nadrágot.
A fejezetben kifejti a szerző Európa demográfiai válságának és a bevándorlásnak problémáját is. A kontinens őshonos lakossága ugyanis egyre csak öregszik, és egy részük keservesen küszködik a körülötte megváltozó világgal. A demográfiai változás hatással lesz a nemzetállamok külpolitikájára – különösen a Közel-Kelettel kapcsolatban –, ugyanis a legtöbb európai országnak lassan tekintetbe kell vennie a muszlim polgárok érzéseit. Ezzel együtt a szólásszabadság, a nők jogairól szóló viták is új megvilágításba kerülnek: olyan kulturális küzdelmek ezek, amelyek a politikai struktúrára is visszahatnak.